A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-06 / 15. szám
LOVICSEK BÉLA ÉLET Szendreiné nem szólt semmit. Bánatos szemmel nézett a távozó fia után, s csak akkor csordult ki a könnye, amikor kilépett az ajtón. Julika mosolyogva integetett utána, de egyiknek, hol a másiknak firkálta össze az irkáját. Julika már alig tudott rendet teremteni köztük. — Gyere ide, kis csillagom, gyere hozzám szólongatta Szendreiné gyakran az ágyból Jancsikát. — Téged mindenki csak ver. Majd hátra kötöm én a sarkukat, ne félj semmit! Julikénak sehogy sem tetszett, hogy a kisfiú gyakran tartózkodik az anyósa ágyánál. Féltette, ugyanakkor szólni sem mert, nehogy megsértse az anyósát, aki egyébként áldott jó asszony volt, s aki nem tehetett a betegségéről. Jól látta, hogy mennyire szenved, így hát nem bántotta meg őt Julika. megpróbálod és belevágsz ... Maga mit szól hozzá, asszonyom ? — fordult kérdésével Julikéhoz. — A férjemtől függ mit, s hogyan határoz ... — Hátha a maga biztatása hiányzik? — Nem egyszerű kérdés ez, kérem. — Tudom ... — mondta Strba bólogatva. Felállt és elköszönt. Jani kikísérte. Még egy pillanatra megálltak a motor mellett. — Remélem, ezután gyakrabban meglátogatsz ... már mint újságíró ... Hátha fel tudom hívni a figyelmedet néhány jó témára!... Hát csak gyere, amikor jöhetsz, örömmel várlak. A bíróságon mindig megtalálsz ... Sok szerencsét, és ne feledkezz meg rólam! — mondta még, azzal kezet rázott, berúgta a motort és elrobogott. Jókora porfelhőt kavart. Jani visszament, leült a küszöbre és szótlanul lógatta a fejét. Füstölt, mint a kazán. — Ha már én nem lehettem az, ami szerettem volna, legalább neked sikerüljön. írd meg a választ és menj, ha úgy érzed, hogy menned kell — mondta Julika kissé kesernyésen. Nem nagyon lelkesedett, de nem akart szólni, nem akarta kedvét szegni a férjének, pedig akkorra már alaposan végiggondolta a dolgokat és pontosan tudta, hogy milyen jövő vár rá. Lefekvés után hajnalig sírdogált. Jani pedig megírta a levelet és másnap postára adta. Úgy vélte, hogy most már mindenki megnyugszik a családban. Tévedett. Ahogy közeledett az elutazás napja, egyre feszültebbé vált a helyzet. Nem beszéltek róla, de mindenki érezte a súlyát. Végre elérkezett a búcsúzás napja. — Hát csak menj és boldogulj, fiam! — mondta a nagyapja Janinak. — Majd én is iparkodok idehaza, segítek Julikénak, amiben tudok, meg amig bírok, anyád körül is elvégzek ezt, azt, csak menj nyugodtan és boldogulj! csak addig mosolygott, amíg nem tűnt el a férje távolodó alakja. Fájdalmában a kert végére ment, leült a patak partján, kötényébe temette az arcát és vagy fél óráig zokogott. Szendrei Jánosnak nagy utánjárással sikerült szereznie egy kis albérleti szobát. Teri néni, a háziasszony rendszerető, tiszta aszszony volt, s a maga módján erkölcsös és szigorú. — Nézze, Szendrei úr — mondta —, engem észre sem vesz, hogy itt vagyok, nem fogom zavarni, viszont én is azt szeretném tapasztalni a maga részéről... Azt előre kikötöm — ahogy már mondtam is —, vendégeket nem hozhat ide, pláne holmi erkölcstelen nöszemélyeket nem, azt nem tűröm. Egy háromgyermekes családapa becsülje meg magát. Bizonyos értelemben most már én is felelősséget érzek a családjáért. Remélem, megértettük egymást? — Kedves Teri néni, kérem, attók egyáltalán nem kell tartania, hogy ilyen-olyan vendégekkel fogom megzavarni a nyugalmát. — El is várom! — mondta Teri néni határozott szigorral, ünnepélyesen komoly ábrázattal. A világért sem mosolyintotta volna el magát. — A lakbért pedig mindig pontosan és előre fogja fizetni, ahogy megállapodtunk ... — Természetesen... és előre is köszönöm a bizalmát! Rendkívül nehéz évek következtek. Szendrei János riporterként járta az országot, szokatlan termékenységgel írta a cikkeit, közben tanult, készült az érettségire, majd sikeresen le is érettségizett, ahhoz azonban már nem érzett elég energiát magában, hogy beiratkozzék a bölcsészkarra, s hogy azt eredményesen be is fejezze. A két nagyobbik fiú már iskolába járt. Kitűnően tanultak. Jancsika, a legkisebbik is készült s várta a szeptember elsejét. Szüntelenül a bátyjai körül settenkedett, hol az Szendrei János — mint ahogy az várható volt — valóban csak vendégségbe járt haza. Ha otthon tartózkodott, akkor sem csinált semmit, pihent. Legfeljebb a gyerekektől kérte számon a tanulást, meg arra figyelmeztette őket, hogy fogadjanak szót édesanyjuknak, hiszen láthatják, hogy mennyi a gondja-baja, s hogy mennyit gürcöl értük, körülöttük. Természetesen biztatta is őket, hogy majd csak kapnak lakást a fővárosban, akkor aztán véglegesen együtt lesz a család, s azzal megoldódik minden problémájuk. Újév után alig távozott el hazulról, táviratot kapott: azonnal gyere haza. Jancsika nagyon beteg! Beteg? Hiszen tegnapelőtt rnég semmi baja nem volt. Hazautazott. A kisfiú majd elégett a magas lázban. Csak nyöszörgött, forgott, hánykolódott, s a szeme, mintha nem is az övé lett volna: az egyik jobbra, a másik balra húzódva nézett a világba kifejezéstelenül. Az apját sem ismerte meg. Szendrei azonnal orvoshoz rohant vele. A körzeti orvos megnézte és nyomban beutalta a kórházba. Három orvos is vizsgálta. A gondos és tüzetes vizsgálat után, tanácstalanul néztek egymásra. Végül az egyik orvos megkérdezte: — Véletlenül nincs tüdőbeteg a családban? — Édesanyám tüdőbeteg — felelte Szendrei János kissé szégyenkezve, mintha ő tehetne róla. Az orvos tűnődött egy ideig, aztán csak kimondta, hogy nagyon súlyos a baj. — Agyhártyagyulladás ... fertőző ... Nézze, kérem, ha rövid idő alatt el tudjuk intézni, hogy helyet biztosítanak és felveszik az Ó-Tátrafüred-i intézetbe, akkor talán ... — Annyira súlyos? — Sajnos, igen ... Bár eléggé körülményesen, de sikerült ■helyet kapni a Tátrában. A hét végére intéződött el. Szendrei János egész úton a fia mellett ült a mentőben és a kezét fogta. Simogatta és csókolgatta. Egyre az foglalkoztatta, amit az orvosoktól hallott: lehet, hogy teljesen felépül, de az is lehet — aminek több a valószínűsége —, hogy nyomorékká válik. Kifordult bokával, esetleg térddel fog csúszkálni, vagy a szeme sínyli meg, esetleg meg is vakulhat, vagy nem lesz beszámítható, sem mozogni, sem érteni nem fog semmit, s talán az egész életét tolókocsiban fogja tölteni, s örökké pelenkázni kell majd mint a csecsemőt... Kegyetlen fájdalmak hasogatták. Soha életében nem sírt még, akkor azonban súlyos könnyek gurultak ki a szeméből, akár a sziklatömbböl leváló görgeteg ... Mégsem tudott haragudmi az édesanyjára, pedig pontosan tudta, hogy miatta történt az egész. Fél év elteltével kedvező fordulat állott be a kisfiú állapotában: szemlátomást javult. Látogatáskor már el is lehetett beszélgetni vele. A kezelőorvosa most már bizakodott a teljes felépülésében, és azt közölte is a szülőkkel. Szendreiék ugyan némi megkönynyebbüléssel vették tudomásul, annak ellenére azonban még mindig nem tudtak véglegesen megszabadulni a nyomasztó érzésektől és gondolatoktól. Szendreiné a ködös, őszi idők beálltával egyre gyengébbnek érezte magát. Már az ágyról sem tudott leszállni segítség nélkül. Egyik este — úgy éjfél tájban — elhaló hangon hívta a fiát, aki éppen otthon tartózkodott. — Segíts felülni, fiam, segíts ... Jani megfogta a vézna testét, felültette, törülközővel megtörölgette a homlokát. — Hívom az orvost, édesanyám ... — Ne ... ne haragudjatok rám .. . fiam ... — Dehogy haragszunk, édesanyám, dehogy haragszunk ... Elszaladok orvosért... Erre csak a fejét ingatta, de szólni már nem tudott. Megremegett, majd megfeszült a teste, s vér buggyant ki a szája sarkán ... meghalt... Üvegesedé szemében, mintha szemérmes szégyenérzet rekedt volna. Talán a gyengeségét, talán a kiszolgáltatottságát, vagy a felbuggyanó vérét szégyellte. Ki tudná azt most már megmondani? Temetés után az öreg Szendrei napokig ült szótlanul és magába görnyedten a tűzhely melletti sámlin. Két fáradt kezét a térde .között lógatta. Sem az étel, sem a pipa nem ízlett neki. Egy jó hét múlva azonban megvált a sámlitól. — Hiába, nincs mit tenni — sóhajtotta —, amig él az ember, mozogni, dolgozni kell, anélkül megáll minden ... Kivonszolta magát a konyhából, bement az istállóba és tette a dolgát. Sajnálta a menyét, akitől soha rossz szót nem kapott csak jót. Azzal a tudattal fogta a villa nyelét, hogy most már rajta a sor... amiatt viszont nem kesergett. Szendreiék karácsony előtt mentek el a Tátrába Jancsikáért. Julika nyolckilós hízott libát, meg borítékban ezer koronát akart átadni a kezelőorvosnak, de nem akarta elfogadni. A végén mégis beleegyezett és azt mondta Jukkának, hogy vigye az ajándékot a feleségének, neki adja át. Mikor János kettesben maradt az orvossal, megkérdezte: — Teljesen felépült a fiam, doktor úr? De őszintén! — Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy igen, bár elismerem, hogy kezdetben nem bíztam ilyen eredményben ... Mondja, kérem, hogy tanul a két fia!? (Folytatjuk) 17
