A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-06 / 15. szám
A Névén Dosztojevszkij sírja a Nyevszkij monostor temetőjében Csajkovszkij síremléke múlt év utolsó napját és az új esztendő első napjait — hogy Dosztojevszkij szavaival éljek — „a világ legfantasztikusabb városában", Leningrádban töltöttem: Lenin városában, amely éppen azokban a hideg januári napokban ünnepelte nagy győzelmének, a kilencszáznapos blokád megszüntetésének, a bolkádgyűrű áttörésének negyvenedik évfordulóját. Igen, jártam a Piszkarevkán, láttam a világ legnagyobb (huszonhat hektár területű) temetőjét, ahol több, mint hatszázezer halott tömegsírjai fölött száll alig hallhatóan, ám annál szívbemarkolóbban a szüntelen szóló gyászzene, emlékeztetve e meg-nem-törhető, le-nem-győzhető, hatalmas és csodálatos város legiszonyúbb napjaira, ugyanakkor nem patetikusan, de ünnepélyesen és ihletetten beszélve a legborzasztóbb feltételek közt is megőrzött emberségről, az emberi nagyságról és hősiességről, arról, hogy az embert ugyan meg lehet ölni, a humánumot, az emberséget azonban nem lehet legyőzni s elpusztítani még a legbarbárabb eszközökkel sem. , e Ami az emberséget s a tőle el nem választható kultúrát illeti, Leningrád még a blokád szörnyűséges, éhséggel terhes napjaiban is példát tudott mutatni a világnak: bár az ókori közmondás szerint a fegyverzajban hallgatnak a múzsák, a leningrádi művészek (Olga Berggolc, Vera Inber, Dmitrij Sosztakovics és társaik) ama rettenetes napokban is halhatatlan művekkel — az emberség csodálatra méltó dokumentumaival — gyarapították a szovjet s az egyetemes emberi kultúrát. Nem egyet közülük éppen azok az emberpróbáló idők érleltek művésszé. A kultúra, a művelődés, a műveltség kétségtelenül olyan jelenségek, amelyeknek össznépi jellegét kizárólag a szocialista társadalmi rendszer biztosíthatja. S hogy a kommunizmust építő szovjet társadalom nemcsak biztosítja ezt a jelleget, hanem azt is sikerült elérnie, hogy a kultúra, a művelődés s a művészet minden ember természetes szükségletévé, életének elválaszthatatlan összetevőjévé váljék, arról a könyvesboltokban, a könyvtárakban, a színházakban, a hanglemez- és kottaboltokban, a múzeumokban és képtárakban lépten-nyomon meggyőződhet az érdeklődő. S a kulturális, művészeti, irodalmi értékek óriási népszerűségén nem is lehet csodálkozni: a műveltség itt sohasem volt „ünneplőruha", a kultúra, a művészet itt mindig az emberi helytállás eszköze volt — s napjainkban is az: múltat őrző, mát kifejező, holnapot-jövöt formáló erő, akarat. Vagyis közügy. Mindenki ügye. A Győzelem téren láttam a hatalmas blokád-emlékművet, Mihail Konsztantyinovics Anyikusin szobrászművész kifejező, realista, egyszerű — mert mindenki által érthető — „nyelven" szóló szoborcsoportjait. A tér óriási méreteihez képest az egyes emberi alakok szinte kicsinyeknek mondhatók. És mégis: mennyire monumentálisak ezek az alkotások! Mert a monumentalitás — ha ezt eddig nem tudtuk volna, Anyikusin kétségtelenül meggyőzne róla bennünket — nem azonos az óriási méretekkel. Ami nagy, nem okvetlenül monumentális. Viszont a méreteire nézve kicsiny mű is lehet monumentális. ha nem hiányzik belőle a művészi erő, az erkölcsi nagyság, az emberséget kifejező, a humánumot ünneplő nemes realizmus. Ebben a realizmusban nincs semmi többértelműség, jelszerűség; kidolgozott formák, kidolgozott, művészileg kiérlelt arcok — jellemek, esztétikailag magas szinten kifejezett eszmeiség, mélységesen átélt „cselekmény", történelem ... Anyikusinnak nincs szüksége arra, hogy szimbolikus alakokba vagy allegóriákba burkolja mondanivalóját: azokat a leningrádiakat örökíti meg, akikkel — akkor, ott — maga is együtt harcolt, s akik egyik napról a másikra váltak egyszerű emberekből hősökké. Anyikusin egyértelműen, félreérthetetlenül beszél: a világ legreakciósabb rendszere, a fasizmus el akarta törölni a föld színéről Leningrádot, az új világ szimbólumát; a Lenin városáért küzdő emberek azonban a halálnál is erősebbek voltak. Erejük, elszántságuk, munkában és harcban való helytállásuk, az élet megsemmisíthetetlenségébe s a győzelembe vetett rendíthetetlen hitük — amely Anyikusin szoborcsoportjainak optimizmusát biztosítja — életörömmel, holnap-hittel tölti el a Győzelem tér látogatóját is. S mennyire szükségünk van e hitre ebben a háborútól, nukleáris katasztrófától fenyegetett világban! Hitler Adolf sohasem tehette be a lábát a Gercen utca sarkán, a Szent Izsák téren álló Asztória Szállóba, ahol Leningrád bevételét akarta megünnepelni (már a meghívókat is elkészítette s a menüt is összeállította). Ellenséges katona sohasem lépett Leningrád utcáira; a reakció, az ember- és életellenes barbárság sohasem győzedelmeskedhet az új, az emberi, emberséges világ felett: ezt sugallja látogatójának 6
