A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-23 / 13. szám
— És... és nincs semmi kifogásuk ellepnem? — kérdezte a lány bátortalanul. — A házasság a fiunk dolga — felelte Szendreiné. — Akit ö szeret, mi is azt fogjuk szeretni. Ennyi az egész ... Julika lesütötte a szemét: most következik a legnehezebbje. Izgalmában a ruhája elejét markolászta. — És ha azt mondanám — kezdte remegő hangon —, hogy nem megyek haza többé, hanem véglegesen itt maradok? — Hát... — hökkent meg egy pillanatra nem tehette: alig néhány lépésnyire tőle lépett ki az asszony a kukoricásból. — Jó, hogy találkozunk, Julika, úgyis szerettem volna már beszélni veled — mondta az asszony kedvesen. Nyomban észrevette a IC A vacsora szó nélkül, feszültség■ gél teli hangulatban telt el. Utána nekiestek Jukkának, mint a darazsak. — Mit akarsz te azzal a senkiházival, azzal a csavargóval, azzal a, azzal a falu bikájával, ráadásul nem is a mi fajtánk!? Hová tetted az eszed, te, te ...!? — Szeretem ... a felesége leszek... — mondta a lány csendesen, de határozottan. — Micsoda!? — hördült fel az apja. — Szereted és a felesége leszel!? Erre aztán elszabadultak az indulatok. Előbb az apja verte agyba-föbe, aztán meg a bátyja esett neki a vízbe mártott borjúkötéllel. Julika tűrte. Annak ellenére, hogy orránszáján eleredt a vére, hogy szédelgett és már alig állt a lábán, nem sírt, nem jajongott, ami még jobban felbőszítette az apját, s újra kezdte az ütlegelést. Tán ki is végzi, ha az ágyból nem kiabál jajveszékelve Szalóczné. Sajgott minden porcikája, mikor végre ágyba került. Még jó, hogy csontja nem tört. ' Akkor csordult ki a könnye, amikor másnap reggel belenézett a tükörbe. Szinte virítottak arcán a verés nyomai. A testén is, csakhát azt eltakarta a ruha. Megkeményedett. Azért sem fognak ki rajta! Dacosan összeszorította a fogát, s véglegesen megért benne az elhatározás. Munkához látott. Elvégződött a ház körül, ahogy szokott, még a vasárnapi ebédet is a tűzhelyre készítette, aztán ünneplőbe öltözött, s egy alkalmas pillanatban, óvatosan, hogy senki ne vegye észre, kiosont az udvarba, végigszaladt a szérűn, a kerten, át a patakon, és irány az alvég. Alig távolodott el a kertjük aljától, összetalálkozott Jakab Jónásnéval. Julika nem nagyon örült a találkozásnak. Azóta, hogy meghallotta a szóbeszédet a Janival való kapcsolatáról, akarva nem akarva, neheztelt az asszonyra, majd hogy nem gyűlölte. Legszívesebben most is elkerülte volna, de már lány arcán a sötét foltokat, sőt azt is sejtette, hogy mitől származnak, de úgy tett, mintha nem látná. — Hallottam, hogy a Szendrei Jani udvarolgat neked. Én csak annyit mondhatok, Julikám, ne adj semmit a szóbeszédre. Becsületes, dolgos, jószívű ember a Jani, lámpással sem találnál különbet. Ha igazán szereted, menj hozzá feleségül. Vele a jég hátán is megélsz, és meglátod, boldogok lesztek. Hát csak ezt akartam mondani... — azzal elment. Néhány cső főzni való kukoricát vitt a batyujában. Julika jóleső érzéssel hallgatta végig, s mikor elment, hálás szívvel nézett utána. Érdekes módon mintha még az asszony iránti gyűlölete is kiröppent volna a szívéből. Mikor belépett Szendreiék udvarába, felgyorsult a szívverése, a lábában meg olyan gyengeséget érzett, hogy alig bírt megmozdulni. Nem is olyan egyszerű ez, rémüldözött. Szendreiné a konyhaajtó előtti fatönk mellett gyömyedt, előtte vajling, benne két csirke, azokat forrázta és kopasztotta. Jani fát hasogatott. Mikor megpillantotta Julikát, megállt kezében a balta és elibe sietett. — Hát te?... Mi történt veled? — Láthatod... — pityeredett el a lány. — Miattam? A lány bólintott, mire Jani magához vonta, megsimogatta a haját és biztatta. — Ne sírj, majd elrendeződik a dolog. Szendreiné is felegyenesedett. — Isten hozott, lányom, kerülj beljebb! Közben az öreg Szendrei is előjött a kertből, és szíves szóval invitálta a lányt ö is a konyhába. Egyedül a Kormos méregette öt bizalmatlan szemmel, mintha a gazdáját féltette volna tőle. — Jani már mindent elmondott nekünk — mondta Szendreiné fürkésző szemmel. Valóban helyes teremtés, állapította meg, jaj, csak az arca! Jól helyben hagyhatták, szegényt. Szendreiné. Rögtön a falu szájára gondolt, meg a várható bonyodalmakra a szülök részéről, s egyebekre, de nem ijedt meg, vállalta a következményeket. A fiáért. — Ha- így akarta a sors, lányom, miért szegülnénk szembe vele ... ? — Nincs semmim, csak ez a ruha, ami rajtam van ... — Nem az a fontos, lányom, hanem az, hogy belül legyen gazdag... ott bizony, belül legyen gazdag az ember... — Valamikor én is egyszál ingben vittem el nagyanyátokat — szólalt meg az öreg Szendrei —, aztán vénségünkre mégis megvolt mindenünk. Ha éppen jókedvében találjátok a jóistent ezen a szép napon, majd csak megsegít benneteket... Julika majdnem elsírta magát a meghatottságtól. Soha ilyen megértést, ennyi meleg emberséget nem tapasztalt még a szülői háznál. — Jani, te még semmit nem mondtál — nézett a lány kérdőn a legényre. — Mit mondjak? — Befogadsz? — Hát... azt még meggondolom — mondta Jani huncutkodva, hogy feloldja a kissé szomorkás hangulatot, azzal ölébe kapta Julikát és körhintaként forgott vele. — De bolondos vagy. Jani, jaj, de bolondos! — szakadt ki a lányból nagy-nagy megkönnyebbüléssel a szó. Szendreiné meg az öreg cinkosan összemosolyogtak. A megbékélt hangulat azonban nem tartott sokáig. Estefelé jött a Julika bátyja nagy dölyfösen és elszántsággal, csizmaszárba szúrt késsel. Köszönés nélkül, szétvetett lábbal állt meg az udvar közepén. Jani a küszöbön üldögélt. — Mifelénk az a szokás, hogy köszön az ember, ha belép valakinek az udvarába — mondta felállva, s félreparancsolva a mérgesen acsarkodó Kormost. — Nyughass! — Nem érdekelnek a szokásaik — mondta Szalócz Ferenc nyeglén —, engem a Juli érdekel, érte jöttem. — Mi a fene! Hátha nálunk nagyobb szükség van rá, mint odahaza?... Hátha még jobban is érzi magát itt, ráadásul? Szalócz Ferenc elengedte a füle mellett a szót. — Juli, gyere elő, hallod!... Azonnal gyere elő, mert kétfelé töröm a derekad! — Idefigyeljen! — szólott most már erélyesebben Jani. — Ne ordítson az udvaromba és ne fenyegetőzzön! Én még ugyan soha senkire nem emeltem kezet, de ha egyszer valakinek odasózok, az aligha megy ki a saját lábán az udvaromból. Addig kotródjon el innen, amíg szépen kérem! Szót szó követett, de mielőtt végképp elmérgesedett volna a helyzet. Szalócz Feri meggondolta a dolgot. Pulykavörösen szitkozódott még egy sort, aztán elment azzal, hogy rövidesen megfürdik valakinek a vérében. A következő napokban ostorként csapott végig a falun a hír. Az esetről különbözőképpen vélekedtek az emberek, de ezúttal sem történt az másképpen, mint ahogy általában szokott, miszerint minden csoda csak három napig tart. Aztán elcsendesedtek és megnyugodtak a kedélyek. Látszólag Szalóczék is belenyugodtak a változtathatatlanba, annak ellenére persze, hogy nagyon hiányzott Julikának a dolgos keze. Meg hát azért szégyenérzet is mardosta őket. Különösen Szalóczné kesergett és siratta a lányát. Nem volt olyan munka a háznál, amit Julika ne tudott volna megcsinálni: főzött, mosott, takarított, kenyeret sütött, ellátta az állatokat, baromfit, egyszóval égett kezében a munka. Azon kívül eljárt Janival az állami szőlőbe is. Ott sem kellett szégyenkezni miatta. Másfél hónap múlva bementek a városba és a keresetükből megvették a jegygyűrűket, a menyasszonyi ruhára való anyagot, koszorút, fátylat, mindent, ami kellett. Vőlegényruhát kölcsön kértek, arra már nem futotta a pénzükből. December elején összeházasodtak. Szűk családi körben ülték meg a lakodalmat, ha ugyan annak lehet nevezni, mert Jani keresztapján meg a szomszédasszonyon kívül senkit nem hívtak meg. Enni, inni azért volt bőven, s talán nagyobb volt a boldogságuk, mint azoknál, akik százházas lakodalmat ülnek. Már sötétedett, amikor váratlan vendégek érkeztek: Julikának a két süldőlány testvére állított be két nagy bőrönddel, pironkodva. Julika holmiját hozták el, s mentek is volna azonnal elfele, ha nem marasztalják annyira, mint ahogy marasztalták. Végül is engedtek a szíves szónak, asztalhoz ültek és ettek, ittak, Búcsúzáskor Bözsi a Julika fülébe súgta: — Anyuka sok szerencsét és boldogságot kíván néked! Julika szeme teleszaladt könnyel: lám, lám, az édesanyja mégis csak meg tudott bofcsájtani neki. — Mondjátok meg, hogy köszönöm szépen! — súgta vissza. A tél beálltával Szendreiné állapota napról napra rosszabbodott, különösen a ködös, lucskos napokon. Végül a körzeti orvos beutalta a nyitrai kórház tüdőosztályára, ahonnan csak május közepén jött haza. Néhány kilót szedett magára, köhögni sem köhögött, jobb volt a közérzete, és az étvágya is javult. Rögtön észrevette Julika áldott állapotát. — Mégis csak megérem, hogy nagymama lehetek — mondta megcsillanó szemmel. — Mikorra várjátok? — Augusztus végére. — Aztán mit szeretnétek? 10
