A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-03-16 / 12. szám

előttem mindazok az emlékek, amelyeket ezzel kapcsolatos utazgatásom során agyam szürkeállományába fényképeztem. Megfordultam például olajozott padlójú, alig tizszer tíz lépésnyi, kisablakos üzemi étkezdében és másodosztályú vendéglá­tóipari egységeket hazudtoló menzán is, úgyhogy az általam vázolt kép valóban sokrétűnek, őszintének és jellemzőnek tű­nik. A közétkeztetés helyzetét felmérő hely­színi vizsgálódásaim alapján úgy érzem, hogy több törődéssel, nagyobb rugalmas­sággal mérsékelhetők lennének például a fiatal korosztály étkeztetésének fogyaté­kosságai ; közöttük az, hogy általában ke­vés a tej, a tejtermék, a tojás és a főzelék a kisiskolások étlapján. Járásszékhelye­ink egyikének diákszállójában a közel­múltban népi ellenőrök jártak, akik vi­szont azt állapították meg, hogy ott-tar­­tózkodásuk alatt négy alkalommal tálalt a konyha paradicsomos ételt, más főzelé­ket pedig egyetlenegyszer sem! Egy más szakmunkástanuló-intézet étkezdéjében a fiatalok a savanyúság hiányát tették szó­vá, és megfordultam olyan üzemi kony­ünkf hán, ahol a rosszul értelmezett költség­­csökkentés kétes értékű eredményekép­pen olyan gyönge minőségű gyümölcsöt szereztek be, hogy nyers fogyasztásra szánt kínálat helyett meg kellett főzni kompótnak. Nem az én dolgom eldönteni, hogy az otthoni étkezési szokásoknak, vagy a „minőségnek" tulajdonítható-e, ám tény, hogy jártam olyan üzemi étkez­dében, ahol csak három étel (a bécsisze­let, a rostélyos és a rántott sajt) a sztár, a többi étel iránt sokkal gyérebb az érdeklő­dés; főzelékes napokon pedig többszörö­sére növekszik a konyhai moslék. Megfor­dultam azonban bányaüzemben is, ahol viszont a bányászok az otthonról hozott kenyér és szalonna helyett 300—400 mé­ternyire a föld felszíne alatt is meleg, kalóriadús kosztot kapnak, aminek nem­csak az egészségük, de a teljesítményük is a hasznát látja! A negatív jelenségek érzékeltetésénél — objektív tényezőként — meg kell emlí­teni a személyi feltételek hiányát is, neve­zetesen azt, hogy az étkeztetésben részt vett részt a munkahelyi étkeztetésben, ami a munkaviszonyban lévő személyek 42,5 százaléka. A jövő esztendő decembe­réig az üzemi étkeztetések éves fejlődési rátája három százalék, ami azt jelenti, hogy a jelen tervidőszak végéig a szlová­kiai országrészben kis híján ötven százalé­kos lesz az üzemi étkeztetés aránya. Saj­nos, meglehetősen alacsony (28 százalék) a második, illetve a harmadik műszakban dolgozók érdeklődése a közkoszt iránt; számukra, az ő igényeik kielégítésére a fagyasztott egyadagos ételek gyártását kell fejleszteni. A közétkeztetés népszerű­sége Bratislavában és a nyugat-szlovákiai kerületben a legnagyobb, ahol a meglévő üzemi étkezdék kihasználtsága 96,6 szá­zalékos; a szervezett közkosztot válasz­tók egy jelentős hányada pedig az üzem által folyósított térítésdíj ellenében meg­felelő besorolású és előre kiszemelt étter­mekben étkezik. A jelenleg is üzemelő munkahelyi étkezdék bővítésével a közel­jövőben — ugyancsak a nyugat-szlovákiai kerületben — további 11 400 adag étel főzésére nyílik lehetőség; újabb üzemi étkezdék és konyhák létesítésével pedig Érsekújvárott (Nővé Zámky), Dunaszerda­­helyen (Dunajská Streda), Surányban (Su­­rany), Topolcanyban, Trenőínben, Skali­­cán, Nitrán, Trnaván, Pöstyénben (PieS- tany), Vágsellyén (Sala), Mohiban (Mo­­chovce) és Komáromban (Komárno) napi harmincezer adag főétel felszolgálására lesz mód. A közétkeztetés fejlesztésében a legtöbb tennivaló a nyitrai, a trnavai és a topolőanyi járásban van. AKINEK NINCS MÓDJA, vagy egyszerűen nem szívleli a munkahelyi étkeztetést, az napközben hidegkoszton él, esetleg a tal­ponállók vagy az önkiszolgáló éttermek vendége a déli csúcsidőben. Vizsgálódá­saim során egész sereg bisztróban és ön­­kiszolgáló étteremben fordultam meg, s ahová betértem, ott a kosztot is megkós­toltam. Szó, ami szó: bátran állíthatom, hogy ízre is, színre is megtévesztésig ha­sonló volt a menü mindenütt. Az önkiszolgálók egyetlen előnye, hogy mármint hogy a kedves vendég egyike­­másika bizony eléggé malac módon eszik. Némelyik kilöttyinti a levest, más szerte­szórja a csontokat vagy úgy önti az üdítőt, hogy abból nemcsak a poharába, hanem az asztallapra is bőven jusson ... Sajnos, ezeken a helyeken gyakran találni részeg kuncsaftot is, aki levespénzét sörre váltja és a sok féidecitől ő is már a padló műkövének színéhez fakult. Előfordul, hogy az ember néha-néha kénytelen betérni egy-egy önkiszolgálóba, ám nem tudom megérteni mindazokat, akik a munkahelyen kínált, kulturáltabb és tisztább közétkeztetés helyett, a napi kosztolásnak ezt a formáját választják. ORSZÁGJÁRÓ TAPASZTALATAIM JO­GÁN, befejezésképpen, hadd mondjak el pusztán annyit: nehéz összefoglalót adni a látottakról, kóstoltakról. Közös tanulság­nak tűnik föl azonban, hogy a változó körülmények igényeihez kell igazítani az étkezési normákat; hogy a vállalatoknak ezen a területen nem szabad takarékos­kodniuk; hogy az üzemi és éttermi ven­déglátásnak mindent el kell követnie, hogy újabb ötletekkel segítse a tömegek aránylag olcsón és viszonylag gyorsan, amúgy futtában is jóllakhat az ember. S aki szaporázza az evést, figyelme javát a tányérjára fordítja, s kevéssé ügyel az ennivaló mellett másodlagos körülmé­nyekre : a nem éppen túl gusztusos tálak­ra és tányérokra, az egyforma helyiségek­re és választékra, az új korában is kopott­nak látszó alumínium étkészletekre. Az önkiszolgálás a modern kor terméke: sze­mélytelen és gépies. Eleinte sokan idegen­kedtek tőle, mára teljesen elfogadott, hogy a vendég maga válasszon a pultra tett tálak közül és saját kezűleg szállítsa asztalához az ebédet. Igaz, ami igaz: a gépies személytelenségnek „ára" is van. kulturált, finom ízeket ígérő és jó minősé­gű étkeztetését. Nyilvánvaló, hogy az egészségesebb és korszerűbb közkoszt biztosítása érdeké­ben a közösen terített asztal, a munkahe­lyi étkeztetés felelős dolgozóinak elsőren­dű kötelessége készségesen reagálni a lakosság indokolt észrevételeire, továbbá gyorsan és rugalmasan intézkedni, de leg­főképpen: kiadósán és jól főzni! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György és archívum vevő dolgozók szakképzettsége és létszá­ma a saját kezelésű konyhákban hiányos. Jellemzésként talán elég megemlíteni, hogy az élelmezésvezetőktől a legtöbb helyen csupán a könyvelés ismeretét kö­vetelik meg az intézmények. Vannak olyan üzemi étkezdéink is, ahol a konyhá­ban és a gazdasági részlegen csupán egy­két szakembert foglalkoztatnak, a többiek csak otthonról hozott tudásukból és a gyakorlatból élnek! Pedig a szakmai kép­zés és továbbképzés lehetőségei jók, hi­szen szakkönyvek, receptúrák bőséggel állnak rendelkezésre, no meg a kutatóin­tézetek táplálkozástudományi szakembe­rei szintén bőségesen tudnának segítsé­get nyújtani. Az egyszerűbb megoldások (a szárazbab, a konzerv stb.) és az egyhan­gú étlap ellen épp a találékonyság a leg­jobb orvosság, hiszen akinek volt már főzőkanál a kezében, az jól tudja: a főzés nemcsak munka, hanem elsősorban mű­vészet! Az ízek és illatok művészete. NÉHÁNY, A KÖZÉTKEZTETÉS HELYZETÉRE JELLEMZŐ ADAT. Szlovákiában tavaly 821 ezer ember 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom