A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-01 / 1. szám
Csak egy percre... Bratislava legforgalmasabb belvárosi sétálónegyedében : az egykori Széplak, a mai Obchodná utca mindkét végén van egy-egy húsbolt. A területileg kisebb, de főképpen hentesárura szakosított, s igy ugyancsak nagyforgalmú üzlet nyolc elárusítónöjének egyike a perbetei (Pribeta) származású, sötétszőke hajú, csinos megjelenésű és az sem titok, hogy mindössze huszonkét éves KOCSIS IRÉN. — Fiatal lány létedre hogyan kerültél Perbetérői a fővárosba ? — Hogy őszinte legyek, tulajdonképpen szükségmegoldásból. Az általános iskola elvégeztével az érsekújvári egészségügyi szakközépiskolába szerettem volna bejutni, de ez a tervem nem sikerült. Ekkor jelentkeztem az élelmiszerkereskedelmi vállalat, tehát a Zdroj szakipari-tanuló iskolájába, ahol bolti eladóként tanultam ki, és első munkahelyként épp a fővárost ajánlották föl, én pedig a szerződésben vállalt három esztendőn túl is szívesen maradtam itt. — Miért? —- Mert megtetszett a nagyváros hangulata, az állandó nyüzsgés és még a pult túlsó oldalán tapasztalható tolongás is. Őszintén szólva szeretem a munkámat. — Mekkora nálatok a bolti forgalom ? — Hétfőtől szerdáig úgy huszonötezer korona körül mozog a napi bevétel, a hét végén ennek duplája sem ritkaság. És hadd tegyem hozzá, hogy ezt a forgalmat csak hentesáruval, baromfival, esetleg csomagolt hússal érjük el. Ilyenkor, ünnepek táján pedig nincs az az árumennyiség, amit ne tudnánk eladni. — Csak az üzletben érzed magad ennyire elemében, vagy más oknál fogva is megszeretted a sok-sok művelődési és szórakozási lehetőséget kínáló fővárost? — Őszintén szólva meglehetősen visszahúzódó, otthonülő típus vagyok. Két munkatársnőmmel együtt közös garzonban lakom, s főleg olvasás, tévénézés, esetleg főzőcskézés jelenti a szabad programot. Néha aztán egy-egy mozi, vagy egy kávé az Orientben, ahol nagyszerű feketét főznek. Tudom, nem valami dús program, de napi nyolc órát talpalni a pult mögött, ez bizony kifárasztja az embert. — Mit olvasol szívesen ? — Szépirodalmat. A magyar írók közül főképpen Berkesi és Szilvási tartozik a kedvenc szerzőim közé. — Kapcsolatod a szülőfaluddal? — Hetente, minden pénteken hazautazom. A szombat-vasárnapot főképpen édesapámmal töltöm, aki hat éve, édesanyám halála óta, egyedül él. Ő már nyugdíjas, és nagyon szereti, ha otthon vagyok. — Ne vedd tolakodásnak ha megkérdezem: hol és hogyan fogsz szilveszterezni? — Perbetén, családi körben. — Van-e újévi kívánságod? — Inkább csak távlati tervem. Egyszer majd szeretnék önálló lakáshoz jutni a fővárosban, de ez egyelőre még csak álom. És egy „szakmai" kérdés: tudod-e mi lehet az újévi menü? — A néphagyomény szerint hal vagy szárnyas nem, mert elúszik, elszáll az ember szerencséje. Disznóhús viszont igen, mert a malac akár a föld alól is kitúrja a szerencsét! (mik-) Fotó: PrandI MALHAZ COTADZE A BIZTOS TIPP Attól a naptól fogva, amikor a fiam megtanult ötvenig számolni, a lottózás lett a szenvedélye. Már magam sem tudom, mi kezdődött előbb nála. Fölöttébb valószínű, hogy azért tanult meg ötvenig számolni, mert különben nem tudta volna kitölteni a lottószelvén yeket. Én nem gátoltam e kedvtelésében, mivel tudtam, hogy az ebből a játékból befolyt összegeket sportlétesítmények építésére fordítják — igy hát a fiam gyermekkorától kezdve részt vett a hazai sport fejlesztésében. A helyzet kissé bonyolultabbá vált, amikor a nejem is rákapott a lottózásra. Feleségem és fiam néhány hétig buzgón húzogatta át a számokat a kockákban, de a hat közül még hármat sem tudott eltalálni. Akkor hozzám fordultak: — Mi pechesek vagyunk, de neked szerencsés kezed van. Legalább egyszer lottózzál! Nekem viszont kisebb gondom is nagyobb volt annál, semhogy ilyesmivel töltsem a drága időt. Éppen a disszertációm befejezése előtt álltam, és családom lottómániája meglehetősen zavart Ezért cselhez folyamodtam. — Ez nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek látszik — jelentettem ki bölcsen —, hogy valaki biztosan nyerjen, ehhez alaposan fel kell készülnie, számításokat, kutatásokat kell végeznie. — Mennyi idő szükséges ehhez? — kérdezte gyakorlatiasan a feleségem. KI VOLT A LEGERŐSEBB SAKKOZÓ? A sakkozás iránt érdeklődőkben bizonyára sokszor felmerül a kérdés: hogyan állnának helyt a'mai versenyeken a sakktörténet egykori óriásai — Lasker, Tarrasch, Rubinstein, - Capab/anca, Réti, Aljechin és a többiek ? Lehet-e egyáltalán erre válaszolni? Hiszen a sakksportban nem mérhetjük olyan abszolút értékekkel — másodpercekkel, centiméterekkel a teljesítményeket, mint mondjuk az atlétikában, úszásban. S természetesen a sakkban is sok minden változik, fejlődik a játék technikája, gyarapodik a sakkelmélet. Manapság egy szorgalmas és tanulékony átlagos mester gyakran jobban kiismeri magát a megnyitások útvesztőjében, mint nagymester ellenfele. Igaz, később a középjátékban, vagy a játszma befejező szakaszában rendszerint felülkerekedik a nagyobb játékerő. De így is, az elmélet gyors fejlődése következtében csökkentek azok az óriási különbségek, amelyek azelőtt egy-egy nemzetközi versenyen az élen végzettek és a hátul kullogok között voltak. De térjünk vissza a felvetett kérdéshez Vajon összemérhető-e valami módon egy Aljechin vagy Capab/anca játékereje a mai világbajnok Karpovéval, vagy a mostani világbajnokjelöltekével? Nos, vannak ilyen próbálkozások, ha eredményeiket némi fenntartással is kell fogadnunk éppen a játékerő, a játéktechnika változásai miatt. Lapunkban nemrégen részletesen beszámoltam az ún. Élő-értékszámokról, melyeket a sakkozók teljesítménye, versenyeredményei alapján állapí- I tanak meg. Csakhogy ezt a számítást nem- I csak a most élő és versenyző sakkozókra lehet Nagyjából kiszámítottam: — Két hónap. De azzal a feltétellel, hogy senki sem fog zavarni és a fiunk leckéit te csinálod meg. Két hónapig mennyei boldogságban úsztam. Senki sem jött be a szobámba, és nem térített el a munkámtól. Disszertációm a kitűzött határidőre elkészült Pontot tettem a végére — és ekkor eszembe jutott a feleségemnek tett ígéretem. Felütöttem a városi telefonkönyvet, ujjammal ráböktem az első számcsoportra, amely a szemem elé került, felírtam egy darabka papírra, és behívtam a feleségemet. — Drágám! — mondtam. — Hosszas számítások és álmatlan éjszakák eredményeként sikerült megállapítanom ezt a számösszetételt, amely optimális lehetőséget nyújt a nyerésre. Menj. vegyél lottószelvényt, húzd át rajta ezeket a számokat, azután közöld velem az eredményt. Nejem egy álló hétig el sem mozdult a telefon mellől. Valamennyi barátnőjével és ismerősével közölte, hogy a férje kéthavi számolás révén megállapította azt a számkombinációt, amely optimális lehetőséget nyújt a nyerésre. A minap bejött hozzám a feleségem: arca sápadt volt és valahogy különösen ünnepélyes. — Mennyit lehet nyerni a lottón hatos találattal? — kérdezte. — Nem tudom, de azt hiszem legalább ötezret. — Te világokosa! — mondta, azzal csókot nyomott a homlokomra, és letette az asztalra a lottócédulát meg az újságot, amely közölte a húzás eredményeit. Csodák csodája! Mind a hat szám stimmelt. I Ma reggel nejemmel együtt elindultam, hogy feNegyük a nyereményt. A lottóiroda körül bábeli zűrzavar volt. A feleségem összes barátnője és ismerőse ott volt, no meg a barátnőinek az összes ismerősei és az ismerőseinek a barátnői. Mindenki ugyanazt a hat számot húzta át a lottószelvényén, mint mi. És — miért, miért nem — valamennyien hálálkodtak a feleségemnek, ő pedig, szemét szerényen lesütve, felelgette: — Ugyan, hiszen megmondtam!... A tömeg pedig egyre dagadt. A nyertesek hosszú sora végigkígyózott az utcán. Amikor a pénztár kinyitott, megtudtuk, hogy ilyen csoda még sohasem fordult elő: több mint ezren találták el a hat számot, amelyre rendszerint csak néhány szerencsefiának sikerült ráhibáznia. Ennek következtében az egy szeNényre jutó nyeremény hét rubel volt. Mint a kedves olvasó már bizonyára rájött, a feleségem nemcsak azt a tényt közötte valamennyi barátnőjével és ismerősével, hogy én kifundáltam a szerencsés számösszetételt, hanem a számokat is elárulta. A barátnőinek pedig szintén voltak barátnőik, az ismerőseinek meg ismerőseik... Nem tudom, ki hogyan van vele, de én, személy szerint, elégedett vagyok ezzel a nyereménnyel. Valóban nagy nyeremény volt: a kéthónapi nyugodt munka meghozta a gyümölcsét, disszertációm kitűnő minősítési kapott. (Fordította: Gellért György) vonatkoztatni, hanem számítógép segítségével kimutatták a múlt sakkozóinak értékszámait is. Mit mutattak ezek a számítások? A 20 éves bakui nagymester Gari Kaszparov az 1983-as év egyik legerősebb versenyén, a jugoszláviai Niksicsben aratott bravúros győzelmével felülmúlta a legendás Aljechint és Laskert is! A fénykorában lévő Aljechin 1930-ban San Remóban 15 játszmából 13- szor győzött és csak két döntetlent engedélyezett ellenfeleinek. Egy évvel később Bledben 26 játszmából 20 és fél pontot szerezve lett az első. Az előbbi nagy torna átlagos Élő-értékszáma 2525, Bledben pedig 2575 volt. Lasker 1914-ben Pétervárott 18 játszmából 13 és fél ponttal győzött a 2575 átlagos értékszámú versenyen. 1942-ben a nagy New York-i tornán, ahol Lasker legnagyobb vetélytársait Aljechint és a világbajnok Capablancát is megelőzve 20 játszmából 16 ponttal győzött. S most következik az összehasonlítás: Kaszparov Niksicsben egy 2591 Élő-átlagértékkel rendelkező tornán vitte el a pálmát 11 ponttal 14 játszmából. És 1980-ban, az ugyancsak jugoszláviai Bugojnóban, amikor Kaszparov mindössze 17 éves volt — egy 2600 Élő-átlagú nagy versenyen diadalmaskodott. Tehát — legalábbis Élő professzor számítása alapján — a bakui fiú nagy példaképét Aljechint is túlszárnyalta. DELMÁR GÁBOR 22
