A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-22 / 30. szám
Az „egypárból" azonban sok lett, mert a tanító újra nagyon belejött, és addig pofozza, míg Zöldi szédülten a falnak nem esett. Szerencsére megkapaszkodott, és kiszaladt az ajtón. A tanító halkan káromkodot egyet, becsapta a nyitva hagyott ajtót, a katedrára ment, és leült. Az osztályban egy légy repülését is meg lehetett volna hallani. Aznap alighogy hazaértem, láz ütött ki rajtam, és félrebeszéltem. Ágyba dugtak, és este az apám kivallatott. El kellett mondanom az iskolai eseményt. Szüleim vadállatnak és gazembernek nevezték Szladeket, és megegyeztek, hogy más tanítóhoz adnak. Egy hét múlva már a belvárosi iskolába jártam. Nem láthattam többé mindennap a kis Emmát. Fájt a szívem. Október huszonötödikén olvastam az újságban, hogy egy kocsist felakasztottak, mert meggyilkolta és kirabolta az utasát. Hosszasan le volt írva. hogyan viselkedett ez a kocsis a siralomházban és reggel az akasztófa alatt. Azon a napon szüleim a vacsoránál az akasztásról beszéltek, és apám elmesélte azt az akasztást, amelyet húszéves korában látott. — De szerettem volna látni — kiáltottam. — Örülj neki — mondta apám —, hogy nem láttad, és ne is nézz meg soha egyet se, mert azzal álmodsz hét esztendeig, mint én. Másnap délelőtt, iskola után, azt ajánlottam Gábor bátyámnak, hogy csináljunk akasztófát, és akasszunk fel rajta egy macskát vagy kutyát. Gábornak tetszett a terv, és hamarosan a padláson dolgoztunk. Egy ruhaszárító kötelet szedtünk le és hurkot csináltunk. Az akasztófa-ácsolásról azonban lemondtunk, mert egyrészt nem volt gerendánk, másrészt pedig tartottunk tőle, hogy ha az udvaron rendeznénk akasztásokat, a szülök beleavatkoznának a dologba. Gábor nem volt szenvedélyes állatkínzó, de ha belejött, akkor nagyszerű ötletei voltak. így például egy évvel előbb egy eleven macskát vágott ketté a nagy konyhakéssel. Ez a kertben történt. Ani és Juci fogták meg a macskát, azután mindannyian leszorítottuk a földre, és hanyatt kifeszítettük. Gábor pedig a konyhakéssel vágta keresztül a hasán át A padlás egyik gerendáján vetettük keresztül a kötelet. Még aznap délután egy daxli tévedt az utcáról az udvarunkba. Becsuktuk a kaput, elfogtuk a kutyát, és hamarosan valamennyien a padláson voltunk. A lányok ujjongtak. Mi Gáborral nyugodtan készülődtünk. — Te vagy a bíró — kiáltott Gábor —, én vagyok a hóhér. Neked jelentem, hogy minden készen van az akasztáshoz. — Jól van — szólottám. — Hóhér, teljesítse kötelességét. Erre Gábor meghúzta a kötelet, míg magam a kutyát kissé megemeltem. Majd bátyám utasítására hirtelen elengedtem. Szomorú, mély, síró hangokat adott a daxli, és kapált a sárga foltos fekete lábaival. De azután hamarosan kinyúlt, és mozdulatlan maradt. Egy darabig néztük, azután függve hagytuk és ozsonnázni mentünk. Ozsonna után a leányok folyton a kapuban settenkedtek, és cukorral egy újabb kutyát csaltak be. Azután az ölükben odavitték Gábornak, hogy rendezzek még egy akasztást. Bátyám azonban lefújta a tervet. Kijelentette, hogy egy napra elég egy akasztás, mire Juci kinyitotta a kaput, és kiengedte a kutyát. A következő napokon egészen elfeledkeztünk az akasztásról, mert egy új labdát kaptunk. Gáborral kettesben folyton duplexot játszottunk. Utána Emmáról beszélgettünk. Gábor kijelentette, hogy utálja, mert olyan büszke, és ostobának nevezte Irmát, hogy annyira eseng utána. — Legjobb volna, ha sohase békülnének ki, mert újra eljön ide, és affektál, henceg! — mondta dühösen Gábor. Gábor kívánsága nem teljesedett. Másnap délután beállított hozzánk Emma. — Utálatos! — súgta nekem Gábor. — Édes, drága! — mondtam magamban én, de azért nagyon haragudtam Irmára. irma tudniillik valósággal úszott az örömben. Játék közben minduntalan elhívta Emmát, ölelte, csókolta, majd megfojtotta. Később azonban mégis összeharagudtak. — Hát nem ígéred meg, hogy nem beszélsz többet a Rózsival? — kérdezte Irma csaknem sírva. — Azt nem! — felelte Emma határozottan, és mosolygott. Juci és Ani egymással suttogtak. Gábor, Irma és én a kis Emmát néztük. Milyen szép volt. Istenem, milyen szép! Az utolsó napos, őszi délutánokat éltük. A miénk volt az udvar. Apa és anya kilovagoltak. A szakácsné kávét adott, azután a konyhába ment főzni. — Láttál-e már akasztást? — kérdezte ozsonna után a húgom Emmától. — Nem! — felelte Emma, és rázta a fejét, hogy a haja az arcába csapódjék. — De,a papádtól hallottad? — Igen, mesélte, hogy felakasztottak egy gyilkost — mondta Emma hűvösen, és érdeklődés nélkül. — Van ám nekünk akasztófánk — dicsekedett Juci. Hamarosan mind a padláson termettünk, hogy megmutassuk Emmának az akasztást. — Most játszhatunk akasztást — mondta Irma. — Emma lesz a bűnös, őt fogjuk felakasztani. — Inkább tégedet — kacagott Emma. — Hóhér, teljesítse kötelességét! — kommandírozott Gábor saját magának. A kis Emma elhalványodott, de mosolygott. — Most áll mozdulatlanul — mondta Irma. Én rátettem a hurkot a nyakára. — Nem én, nem akarok — nyafogott a kislány. A gyilkos kegyelemért könyörög! — kiáltotta Gábor kipirulva —, de a hóhérsegédek megragadják az elítéltet. — Juci és Ani erre lefogták Emma karjait. — Nem engedem, nem! — sikoltott a kis Emma, és sími kezdett. — Istennél a kegyelem! — szavalta Gábor. Irma pedig a térdeinél fogva a levegőbe emelte a barátnőjét. Nem bírta, el akart esni, és ezért odamentem, segítettem neki. Ekkor történt először, hogy átölelhettem öt. Bátyám meghúzta a kötelet, a végét körülcsavarta egy gerendán és megkötötte. A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott. Olyan furcsák voltak ezek a mozdulatai. Az arcát nem láthattam, mert a padláson már meglehetősen sötét volt. Egyszer csak hirtelen megszűnt a mozgás. A teste kinyúlt, mintha lábujjaival valami zsámolyt keresett volna, hogy ráálljon. Azután nem mozdult többet. Erre rémes félelem szállott meg valamenynyiünket. Hanyatt-homlok rohantunk le a padlásról, és szanaszét elbújtunk a kertben. Ani és Juci hazafutottak. A szakácsné, aki valamit le akart hozni a padlásról, akadt rá a holttestre egy félóra múlva. Ő hívta át Emma apját is. még mielőtt apáék hazaérkeztek volna ... E ponton vége szakad az idevonatkozó feljegyzéseknek. A naplóíró, kit az a szerencsétlenség ért, hogy résztvevője lett ennek a borzalmas eseménynek, nem beszél többet róla. A család sorsáról csak annyit tudok, hogy az apa mint ezredes, nyugalomban van, Irma jelenleg özvegyasszony, Gábor pedig katonatiszt KÖZELEBB MAGADHOZ Este, mikor a csillagok bokrosodnak, a fák mélyebbre ejtik lombjukat, elringatják a vadgalambokat, este, mikor a csillagok bokrosodnak. Dicsérd a percet, mely lelked befogadja, enyhet ad és önmagadhoz csábít, röntgen szeme hűsen átvilágít, s a létezés a nemlétet megtagadja. Légy most te, aki nem jártál egy alakban, ki két félként remélted, egy lehetsz, most forduljon le rólad a kereszt, a test csak leikével lehet halhatatlan. Fogadd be hát magad, amíg lehet s tudod, tedd szíved az áldozati kőre, úgy nézz hátra, hogyha csak előre, ne feledd, az győz benned, aki elbukott. Este, amikor a csillagok bokrosodnak, összeáll a világ egy csomóba, lüktet szived, mint központi óra, s alakot ölt a fölpárázó gondolat. Viera Šebestová NYÁRI HÓHULLÁS A vágány mellett a fűben kisujjamra helyeztem a napot. A töltés alól szél kapott beléje s elgörgette a síneken. Akkor délben rajta sebet ejtett az éles távíróhuzal. Vér csepeg a kútba - s a sebbe jegenyemagvak hópihéi hulltak. JAROKA (Trocheus) Tá-ti, tá ti, láng a lábam. Jer, találd ki, merre jártam... Útra kelve, gyepre lépve, tűzberekbe, szomjban égve, dombra mászva, hegyre kúszva, mély mohásba, büszke csúcsra; tengerekre, déli szélbe, fergetegbe, fázva, félve, fürge nyárba, hóba, fagyba, fél halálba, virradatba; ért vetésbe, durva rögre, izzva, égve, gőzölögve, tű-kavicsra, sanda sárba, dongahídra, zöld mocsárba; meg-megállva, nem remegve, mély magányba, rengetegbe, sűrű völgybe, vízmosásba, gímet ölve, hajkurászva; tűzverembe, jégpokolba, járva, menve, rostokolva, vadcsapásra, tőrbe, késbe, álmodásba, ébredésbe. . . . , Tá-ti, tá-ti, A napot meg úgy melegen ,, g ,ábgm felcsipegették a madarak. Nos Ja/á/d kj Füge«« Bek fordítása merre jártam... 11
