A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-22 / 30. szám
Az alábbi történetet egy naplóban olvastam. A naplóim fiú távoli rokonom volt és húszéves korában öngyilkossággal pusztult el. Az édesanyja nemrégen halt meg, és ezután kerültek hozzám a fia naplói. Hosszú ideig nem jutottam hozzá, hogy beléjük pillantsak. A napokban végre hozzákezdtem az olvasáshoz. Meglepett az írás közvetlensége és egyszerűsége. A harmadik füzetben pedig ráakadtam azokra az érdekes följegyzésekre, amelyeket kissé rövidítve és az interpunkció némi változtatásával itt közlök. A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, akik húgommal, Irmával barátkoztak. Szőke haját, szürke szemeit és finom arcocskáját már első látásra édesnek találtam. Én a második elemibe jártam, ő Irmával együtt az elsőbe. A többi fiúknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellték volna elárulni, hogy tőrödnek egy lánnyal, hozzá, aki még csak elsőbe jár. Én azonban rögtön tisztában voltam vele, hogy szeretem, és bár szintén szégyelltem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom, és feleségül is veszem. A kis Emma gyakran járt hozzánk. Ilyenkor együtt játszottunk a két húgommal és Gábor bátyámmal. Néha más lányok is jöttek, például az unokahúgaink, Ani és Juci, akikkel azelőtt rendszerint csókolózni is szoktunk a pincében, a padláson, a kertben és a fáskamrában. Gyönyörű meleg szeptember volt. Még inkább tudtam örülni most a szép időnek, mint nyáron, mert újra iskolában kellett ülni kettőtől négyig és délelőtt nyolctól tizenegyig, és utána annál jobban esett a szabad levegő és a labda zás, így azután nem untunk bele a játékba, hanem hazajöttünk, meguzsonnáztunk, és lótottunk-futottunk, mig csak vacsorázni nem hívtak. Az iskola is érdekesebb, mulatságosabb volt. Az új tanító tudniillik egy magas, vastag hangú és vörös arcú ember, Szladek Mihály — vágatott A házunk az ötödik kerületbe tartozott, emiatt ide. a külvárosi iskolába kellett járnunk. Az osztály túlnyomó többsége parasztfiúkból telt ki. Részint mezítlábasok, tarka kockás ingekben, mások meg bársonynadrágban és csizmában. Irigyeltem őket, mert úgy éreztem, hogy általában különbek, keményebbek, merészebbek, mint én. Volt egy Zöldi nevű, aki valamenynyiünknél négy-öt évvel idősebb volt, bicskát hordott a csizmaszárában. Egyszer megmutatta nekem. Azt mondta: — Az atyaúristentől se ijedek meg. A bátyámnak ezt elbeszéltem. Nem hitte. Az új tanító nem szeretett olvastatni vagy szépírást íratni, mint a volt kedves és jó elsőosztáiyos tanítónk, hanem magyarázott, és feleltetett. Ha valaki beszélgetett vagy játszott, csak egyszer figyelmeztette: Másodszorra már kihívta, és csendesen ezt mondta neki: — Feküdj le, fiam! Azután az osztályhoz fordult: — Hármat fog kapni, ki akarja kiadni neki? Ilyenkor nagy izgalom támadt. Rendesen tizen-tizenöten álltak föl. A tanító szemlét tartott a kéredzkedők fölött, végre kiszólitott egyet, és kezébe adta a nádpálcát. — Ha nem ütöd teljes erővel — mondotta —, akkor te kapsz! Azután halálos csendben leste az osztály az ütéseket és az ordítást. Azokat a fiúkat, akik meg se nyikkantak és nem is sírtak, mindenki bámulta, de úgy vettem észre, hogy mindenki gyűlölte is egy kicsit. Miért, ezen sokat gondolkodtam, de nem tudtam megmagyarázni. Én magam nem féltem a büntetéstől. Tisztában voltam vele, hogy a tanító tekintetbe veszi, hogy az apám őrnagy, és hogy éles kardja van, tehát nem fog merni megvágatni. A tanító hamar rájött, hogy Zöldi tud legjobban pálcázni. Ettől kezdve ő osztotta ki az összes büntetéseket. Remekül értette. Még a pálca is másképp állt a kezében, mint a többinek. Nemigen múlt el óra egykét „vágatás" nélkül. Voltak azonban meleg, sárga őszi délutánok, amikor nagyon figyelmetlen, nyugtalan volt az osztály, és .ilyenkor az egész második óra, háromtól négyig, veréssel telt el. Minden másodikharmadik padban egy síró fiú kucorgott. Egy ilyen alkalommal eleredt az orrom vére, és lemehettem mosdóvizet kérni az iskolaszolgához. Hamarosan megszűnt a vérzés. Már vissza akartam térni az emeletre, mikor a földszinti folyosón, a lányok folyosóján megláttam a kis Emmát. Az osztályajtóban állt, befelé fordulva. De hamar észrevett. Nyilvánvaló volt, hogy kiállították. Odamentem hozzá. Szerettem volna megcsókolni és vigasztalni, de azután észrevettem, hogy egyáltalában nem szomorú. Egy szót se beszéltünk, csak néztük egymást. Édes volt és büszke. Mintha most is éreztetni akarta volna, hogy az én apám csak őrnagy, és az övé alezredes. Előrehúzta a copfját, kioldozta a rózsaszínű pántlikát, és újra masniba kötötte. így zavartalanabbá nézhettem. Amikor pedig közben föl-fölnézett felém, mindannyiszor erősen megdobbant a szívem. Másnap, délután, amikor átjött hozzánk, titokban megkért, hogy ne szóljak senkinek arról, hogy az ajtó elé állították. Nem is szóltam. Irmától azonban megkérdeztem este, hogy mért kapott büntetést az Emma ? — Semmi közöd hozzá — ez volt a válasz. Irma gyűlöletes volt. Szerettem volna e pillanatban összevissza verni és rugdosni. Határozottan féltette tőlem Emmát. Nem akarta, hogy szeressem, és hogy ő szeressen engem. Nem engedte velem hunyni. Állandóan mellette maradt, becézte, ölelte és csókolta. Még azt is megakadályozta, hogy sokat beszéljek Emmával. Elhívta, karon fogta és az udvar túlsó végében sétáltak együtt. Sokszor nagyon keserű volt a szivem emiatt. A nagy barátságból azonban egyszerre csak nagy harag lett. Egy napon láttam, hogy nem jönnek többé együtt az iskolából, hanem mindegyik más leánnyal. Emma ettől kezdve nem jött hozzánk. Húgomat faggattam, hogy mi az oka az összeveszésnek, de hátat fordított nekem és elszaladt. Bosszúból este vacsoránál elmondtam apámnak a dolgot. Irma azonban az ő kérdéseire is néma maradt, mire a sarokba kellett térdelnie, és nem kapott almát. Hetek múltak el. Húgomat hiába próbáltam rábírni, hogy béküljőn ki Emmával, makacsul hallgatott. A szemei azonban könnyesek voltak, és többször este az ágyban minden ok nélkül sírt. Október közepe táján az iskolában rettenetes dolog történt. A tanító ez alkalommal először Zöldit akarta megvágatni. Kihívta. — Jöjj csak ki szépen! Zöldi azonban nem szólt, és nem mozdult. Erre elhangzott a parancs: — Húzzátok ki! Tíz-tizenöt fiú rohant neki a legtávolabbi padokból. Sokan olyanok, akik féltek Zölditől. és haragudtak rá. Magam is gyűlöltem, és mi tagadás, az első pillanatra kedvem lett volna részt venni a kihúzásban, de megtudná, hogy többekkel birkóztam egy ellen. A helyemen maradtam tehát. Elállt a lélegzetem, és reszkettek a térdeim. A fiúk lihegve dolgoztak. Egy részük a pádból tolta Zöldit, mások a lábait kapták el, mert megvetette magát a láblécen, mások ismét az ujjait feszegették, amelyekkel görcsösen kapaszkodott a padasztal szélébe. Legalább öt percig tartott, mig kimozdították. Végre sikerült kilökni a földre. Itt újra megkapaszkodott. Ütni azonban nem mert. mivel valószínűleg gondolta, hogy a tanító, aki székére állva szemlélte a harcot, bele fog avatkozni a dologba. Szladek arca sötétvörös volt a méregtől. Végre megfogták a két lábánál és két kezénél fogva. így cipelték ki a katedrához, miközben a háta a padlót súrolta. — El ne engedjétek — kiáltotta a tanító harsányan. — Fektessétek hasra, és fogjátok le a kezeit és a lábait. A fiúk nekihevülve és minden erejüket összeszedve, gyorsan teljesítették a parancsot. Most már nem volt Zöldinek mibe kapaszkodni. Rátérdeltek a kezeire. A lábain négyen ültek, a fejét ketten nyomták. A tanító csak ezt várta. Nyugodtan odaguggolt, eligazította a fiúkat, hogy senki mást ne érjen a pálca, azután nekiállt, és egymás után öt-hatot húzott Zöldire. Rémesen hangzottak ezek az ütések. Élesen, tömören és magasan. Rajtam hideg veríték ütött ki, de mégis mint egy delejes kényszer hatása alatt, a lábléc szélén lábujjhegyen álltam, FOTÓ: ARCHÍV nehogy elveszítsek valamit a látványból. A tanító most megállt. Zöldi azonban nem nyikkant. — Leszel-e még engedetlen? — kérdezte csendesen Szladek. — Felelj! — üvöltötte egy kis várakozás után, szinte megszédülve a dühtől. Zöldi azonban nem felelt. — Jól van. fiam — fújt a tanító a fogai között —, hiszen jól van. ha most nem felelsz, majd felelsz később, nekem mindegy! És újra nekilátott. Egészen megvadulva, mind gyorsabban és gyorsában sújtott. Szinte olvasni se lehetett az ütéseket. Minden erejét megfeszítve, úgyhogy nyögött a fáradságtól a nagy. erős ember. Majd kimerülve újra abbahagyta, és lihegve, rekedten kérdezte: — Leszel még engedetlen? Zöldi most se felelt. A tanító megtörölte a homlokát, és lassabban folytatta a verést. Minden ütés után pihent, és újra és újra elmondta: — Leszel még engedetlen? Így ment ez további tíz-tizenöt ütésig. Végre felhangzott egy iszonyatos bőgés: — Ne-e-e-m! A tanító letette a pálcákat, és helyre küldte a fiúkat. Zöldi feltápászkodott, rendbe hozta a ruháját, amely a dulakodásban több helyen elszakadt, és a helyére ment. Az arca, orra egészen piszkos volt a padlótól, ahová odanyomták. A könnyei csurogtak a kabátján. A tanító azonban újra kihívta. — Mondta valaki neked, hogy helyre mehetsz? Jöjj csak ki szépen! Zöldi lehajtott fejjel kitámolygott. Szladek, mint jól végzett munka után szokás, dörzsölgette kezeit, és tettetett jóindulatú, szelíd hangon mondta: — Ezt azért adtam neked, édes fiam, hogy jól jegyezd meg, és tanulj belőle a jövőre. Tanítóddal szemben engedetlennek lenni hálátlanság, és miután látom benned a hajlamot a rosszra, még adok neked egypár pofont. 10
