A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-23 / 52. szám
annak olyan tájak, városok, amelyeket az évnek egy bizonyos szakaszában ildomos felkeresni. Rómát tavasszal; Amszterdamot, Velencét a nyár hevében; Brüsszelt és Párizst kora ősszel; Stockholmot, Leningrádot télen. Mindig szépek, de igazán csábos arcuk épp ezekben az időszakokban mutatják. Szerencsém volt hát, hogy télen járhattam a Leningrád közelében lévő Puskin városkában, és a tőle mindössze három kilométerre lévő Pavlovszkban. Hangulatosak maguk a kis városkák is, ám mindkettőnek igazi természeti csodája a park. Puskin városban a Katalin-palota melletti Katalin parkba véletlenül toppantam be. Vártam a Leningrádba induló autóbuszra, amikor a buszmegállónál furcsa szánkóféleségekre lettem figyelmes. Közel két méter hosszú sínekre, szántalpakra lettem figyelmes. Közel két méter hosszú sínekre, szántalpakra egy kis ülőkét helyeztek. Gyerekek ültek benne és a felnőttek tolták. Hamar kiderült, hogy a közeli kölcsönzőből viszik. Mentem utánuk. Gyorsan eljutottunk a parkba, amely igazi téli sportparadicsom képében tündökölt. A szánkózók, síelők tömegéből egymás után bukkantak elő a lovasszánok, amelyekre gyermekek százai várakoztak. A bejárat közelében egy fehér köpenyes asszonyság nyalánkságokat, harapnivalót és természetesen forró teát árult. És nem maradhatott el a jégkrém sem, amelyért a leghosszabb sor kígyózott. Bár mínusz tizenkét fokot mutatott a hőmérő higanyszála a gyermekek és felnőttek egyaránt előszeretettel hörpintették föl a teát, utána pedig következhetett a valóban jéghideg jégkrém. Mondták, ez így egészséges. Se torokgyulladást, se más betegséget nem kap tőle senki. Csak én, gondoltam, ha megkóstolom, hiszen ehhez a kombinációhoz ilyen időben nincs szokva a szervezetem. De elhittem, amit mondtak, hiszen ha nem így lenne minden bizonnyal nem fogyasztanák. Megjött a busz, felszálltam. Avval az elhatározással, hogy Leningrádban szállók csak ki. Ám ahogy megérkeztünk Pavlovszkba és elhajtottunk egy csodálatos nyírfa-erdő-park mellett, azon nyomban felpattantam és a következő megállónál kiszálltam. Megérte. Előbb a nyírfákon túl a Szlavjanka partján álló Nagy Palota körvonalai rajzolódtak ki előttem, majd miután a bejáratnál befizettem a belépési (fél rubeles) illetéket, még inkább nyitva maradt szemem, szám. A Nagy Palota előtti térségen embertömeg vette körül a lovasszánokat és azt a kis mozdonyt, amely egymás után kapcsolt szánkók tucatját vontatta. Távolabb voltak mesekapuk és hatalmas hóemberek, kioszkok, különféle árusok, síléc- és szánkölcsönzők. Olyannak tűnt az egész, mint egy téli vidámpark, ahol kedve szerint szórakozhat mindenki. (A kioszkok, árusok, kapcsán hadd jegyezzem meg, amin másutt és máskor is elcsodálkoztam már: a tea, jégkrém, harapnivalók társaságában mindig kapni a legszükségesebb gyógyszereket is. És itt is van, akárcsak minden olyan helyen, ahol több ember gyűlik össze, egészségügyi szolgálat. Fehér köpenyes, vöröskeresztes karszalagos lányok, asszonyok járják a parkot, hogy az esetleg elsősegélynyújtásra rászorulóknak azonnal segítséget adjanak.) Nagyon sok felnőtt — középkorú és idős — embert láttam melegítőbe öltözve futni, kocogni. Vagy vastag, meleg bundába bújt embereket egyszerűen csak járni-kelni, sétálni. Mint mondták, a két hatalmas park a környék — beleértve Leningrád — téli „szórakozóhelye", ahová a legtöbben szinte minden hétvégén ellátogatnak. S amíg a gyerekek síelnek, szánkáznak, hócsatáznak, addig a szülők, felnőttek megtekinthetik a gazdag gyűjteményű Katalin-palotát, vagy a már említett Nagy Palota gazdag gyűjteményét. Csak türelmesnek kell lenni; beállni a végeláthatatlan sorokba, és kivárni amíg ránk kerül a sor. Félórát, egy órát, mikor mennyit. Az emberek megszokták, hogy a tél minden örömét a lehető legnagyobb mértékben ki kell használni. Nem szabad elillanni hagyni egyetlen napot sem. A kellemes közérzet, a jó egészség, a kikapcsolódás, a szórakozás érdekében ha nem is mindennap, de minden hétvégén ki kell vonulni a toronyházak négy fala közül a szabadba. A szovjet városokban általában erre rengeteg alkalom kínálkozik, hiszen nagyon sok a szabad, fás, parkos terület. Egyike ezeknek a hatszáz hektáros pavlovszki és a szintén nagy kiterjedésű puskini park, ahol mindezekre kitűnő lehetőség kínálkozik. Estig maradtam, amíg csak be nem zárt a park. Akkor viszont már siettem. Taxival tettem meg Leningrádig a harminc kilométeres távolságot. A sofőrömtől megtudtam, hogy a kis mikrobuszhoz hasonlító, tizenkét férőhelyes taxikat nagyon sokan igénybe veszik: ezen könnyűszerrel szállíthatók sílécek, szánkók is. Szombat volt és a középkorú sofőr mesélte, hogy aznap ugyan reggeltől estig dolgozott, de másnap, vasárnap már korán reggel kijön családjával a pavlovszki parkba, mert gyermekei ismerik az itt kínált szórakozási lehetőségeket és nem hajlandók egyetlen hétvégét sem kihagyni a téli vidámpark kínálta örömökből. — Szép itt a nyár is — mondja búcsúzóul — de a tél az igazi. Hát nem igaz...?! — De igaz — mondom és markába nyomom a kilenc rubel tíz kopejkát. A téli vidámparkban szerzett emlékekre ma is szívesen gondolok. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok MEGNŐSÜLNI? MEGNŐSÜLNI! — Igen, anyuka nagyon szeretné, ha megnősülnék — mondja. — És maga? Csönd. Aztán nagysokára válaszol. — Én nagyon jól megvagyok így is. Gondtalanul élek, mindenem megvan. Ha megnősülnék, ezernyi gondot vennék a nyakamba ... — Ne mondj már ilyet, kisfiam! — inti le az anyja. — Akkor majd két asszony lesi a gondolatodat... — Jobb nekem csak így! — Milyennek képzeli el a feleségét? — Ezt majd anyuka elmondja. — Ő már elmondta. A maga véleményére vagyok kíváncsi. — Nem tudok mást mondani. Anyuka okosan tervez. Érti? Értettem, megértettem, hogy Laci az anyja jelenlétében nem tud mást mondani. Másnap a munkahelyén fölhívtam telefonon és egy semleges helyen találkoztunk. Négyszemközt — Miért kívánta, hogy sutyiban találkozzunk? — Nem akartam, hogy anyuka megtudja. Véget nem érő vita, magyarázkodás lenne az egészből... Nincs értelme. Szeretem a békességet. És ő mindenkiben tanácsadót, ha nőről van szó, akkor meg vetélytársat szimatol. Rettenetesen fél attól, hogy meg találok nősülni. Ne adj' isten, a saját fejem szerint. — Hiszen ő azt szeretné, ha maga megnősülne! — Ezt csak mondja .. Amikor konkrétan arról volt szó ... amikor elvittem valakit... valakiket bemutatni, mindent elkövetett... — Mikor volt ez? — Több mint öt éve az egyik eset, tavaly a másik. Mindkét alkalommal azt mondta: Ha ezt a személyt el mered venni, ide többet be nem teheted a lábad! Attól kezdve nem vagy a fiam! — Mi volt a kifogása? — Az elsőnél az volt a baj, hogy fiatal voltam. Azt mondta anyuka: ne kössem le magam, szórakozzak, ne vegyek nyűgöt a nyakamba. Tavaly más volt a baj. Éspedig az, hogy Klári elvált asszony, hároméves kislánynyal. Azt mondta, hogy ez egy rafinált nő, aki behálózott. — Meddig járt Klárival, mielőtt az anyjához elvitte? — Több mint egy évig. Anyuka tudott róla, de amíg nem került szóba a házasság, semmi kifogása nem volt ellene. Azt is tudta pedig, hogy szépen, egyetértésben élünk. — Együtt éltek? — Félig-meddig. Mindennap hazamentem megnézni anyut, de tulajdonképpen Klárinál laktam. Nem helytelenítette ezt, csak a házasságtól féltett. — Milyen ember volt Klári? — Egyenes, őszinte, megbízható és hűséges. Igazi, egyenrangú társ. Anyunak azonban nem felelt meg, ő inkább félévenként szállítja nekem a jelöltjeit. Ha elzárkózom az ajánlatai elől, hetekig duzzog. Sajnálom ilyenkor, de mit tegyek?! Mert azt, akivel együtt fogok élni, magam akarom kiválasztani. Valószínű, hogy egyelőre nem nősülhetek meg ... nehéz ilyet mondani... dehát... Lacival néhány nappal később sikerül ta- ‘ szóval, amíg anyuka él. lálkoznom. A kertből jön elő, a kezében ásó. (E riport szereplői élő személyek, de a nevüket. Anyja abbahagyja a varrást, a nagyszobában kérésükre, megváltoztattam.) ülünk le társalogni. M. P. A medvesaljai és nógrádi dombok lankáinak lábánál kígyózó országúton csöndes zümmögéssel halad a távolsági busz. Két beszédes asszonyság ül mögöttem, amióta fölszálltak, egyfolytában beszélgetnek. íme, egy beszélgetéstöredék: „...egyetlen gyermekem huszonnyolc éves elmúlt, s még mindig nőtlen! Pedig én nagyon szeretném, ha unokák lennének körülöttem. A fiam szeretné ezt az óhajomat teljesíteni, de mindezideig nem talált feleségnek valót.. A legközelebbi járásszékhelyen lekászálódunk az autóbuszról. Ők is, én is. Megvárom, amíg különválnak útjaik, aztán odalépek ahhoz az asszonyhoz, aki a menyecske után sóvárgott. Bemutatkozom, s elmondom: szeretnék találkozni vele is, a fiával is. Persze, nem azért, mert esetleg én lehetnék majd a boldog menyasszony; hanem mert újságíró vagyok, és „témát sejtek" a dologban! Az asszony beleegyezik, feltéve, ha nem névszerint kürtölöm ki esetüket a nagyvilágba. Az első látogatás Nagyközség. Kertes ház, pontosabban elöl udvar, hátul gondozott zöldségeskert. Nagyné éppen főz, amikor betoppanok. — Bablevest csinálok, kevéske házitészta is lesz benne, Laci csak úgy szereti. Aztán sertéspörkölt lesz — mondja nokedliszaggatás közben az alacsony, vékony, csupa-ideg asszony. — Hol dolgozik? — A szomszédos járásszékhelyen. Üzemi portás vagyok. — És a férje? Ö hol van? — Hát... mi elváltunk. Nem hivatalosan, csak elment. Egyszerűen faképnél hagyott, és azóta sem jelentkezett. — Hány éves volt akkor a fia ? — Négy. Én meg huszonpt. — S azóta egyedül él? — Nem akartam idegent a házhoz. Előbb-utóbb útban lett volna neki Laci. — Milyennek képzeli el a menyét? t- Nekem az a vágyam: csak annyira szeresse a fiamat, mint amennyire én szeretem. — Hozott már ide valakit bemutatni? — Volt rá eset. Tetszetős, szép szál ember, odavannak érte a lányok, könnyen ráakaszkodnak ... — És az, akit elhozott: milyen volt? — Behálózta mind a kettő ... Fenékig érő ruha, fityegő a csuklón, fityegő a nyakban, csizmaszárba gyűrt nadrág ... Szóval érti, mint az olyanfélék... Komoly lány kellene Lacinak, csakhát ez valahogy nem megy olyan könnyen. — Komoly? Vagy inkább aki nem öltözik divatosan, aki... — ... aki tisztességes! Ne mondhassák rá, hogy evvel is, meg avval is... Legyen rendes foglalkozása, hiszen Lacinak is jó szakmája van. Géplakatosnak taníttattam. És rendes családból való legyen, szeresse a házimunkát, legyen valamicskéje. — Vagyona? Arra gondol? — Ha nem is vagyon, de legalább rendes stafírung. Ugye, a lakást készen kapják, külön szobájuk lenne itt, valamit ö is adjon a házasságba ... A második látogatás 17
