A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-23 / 52. szám
Tudomány-technika TUDÓSOK, TÖRTÉNETEK AQUINÓI TAMÁS. A GÉPROMBOLÓ Aquinói Tamás (1225—1274), a skolasztikus filozófia legnagyobb hatású képviselője ifjú korában Albert von BoHstädt (1193— 1280) tanítványa volt és az ő házában is lakott. Albertus mestert csak „doctor universalis"-ként emlegették rendtársai, s erre a megtisztelő címre minden bizonnyal rászolgált, hiszen alig akadt olyan tudomány, amellyel ne foglalkozott volna. A teológia és a filozófia mellett intenzíven művelte a természettudományokat is, s írásaiban sok érdekes és figyelmet érdemlő megállapítás található a természet különböző jelenségeiről és képződményeiről. Gyakran szorgoskodott laboratóriumában, ahol elsősorban kémiai kísérleteket végzett, de olykor-olykor valamilyen rejtélyes szerkezetekkel is bíbelődött, ám hogy ezek valójában mik lehettek — csak találgathatjuk. Nagy hírű tanítványát őszintén szólva különösebben nem izgatták a természet titkai, akkoriban például a legfőbb gondja az volt, hogy bebizonyítsa a boszorkányok létezését. Egyebek között a következőket irta: „Némelyek azt hiszik, hogy boszorkányosság nincs is és hogy a hitetlenségből származnék; hiszik azt is, hogy a rossz szellemek csakis az emberek képzeletében vannak meg, amennyiben az emberek úgyszólván csak belsejökböl idézik őket elő és képzelődéseiktől megijednek. Pedig a katolikus hit állítja, hogy vannak démonok, s cselekedeteik által kárt okozhatnak és a házasság termékeny voltát megakadályozhatják." Egy alkalommal Aquinói Tamás betévedt mestere titkos műhelyébe, ahol egy szép nöszemély köszöntötte öt. Az ifjú azt hitte, hogy boszorkánnyal van dolga, ezért felkapott egy husángot és csépelni kezdte a szerencsétlen teremtést, hogy kiűzze belőle az ördögöt. Legnagyobb megrökönyödésére a nőalak csörömpölve darabokra hullott: egy közönséges beszélő szerkezet volt. Akkor ért oda Albertus és haragos kétségbeeséssel rákiáltott: „Tamás, Tamás! Mit tettél? Elpusztítottad harminc esztendei munkámat." Legalábbis ezt meséli a fáma ... * * ISAAC NEWTON. A MESTERDETEKTÍV Isaac Newton (1643—1727) neve, azt hiszem, minden olvasónk számára ismerősen cseng. A nagy tudós hosszú élete során fontos tisztségeket is betöltött, így többek között egy ideig az Állami Pénzverde föellenőre is volt. Az igazat megvallva, nem vártak tőle ebben a beosztásában különösebb ügybuzgalmat, már csak azért sem, mert a pénzügyek annyira összekuszálódtak, hogy embernek kellett lennie a talpán annak, aki el akart igazodni bennük. De Newton világéletében szorgalmas és cselekvő ember volt, a fejébe vette, hogy rendet teremt a pénzverés körül. Mindenekelőtt a pénzhamisítókkal akart leszámolni, ami nem volt éppen egyszerű feladat, hiszen minden hájjal megkent fickókról volt szó, akiket magas rangú személyek is gyakorta támogattak. Egy William Chaloner nevű zsivány — a maga módján lángész a pénzhamisítók között — megelégelte Newton ténykedését és elhatározta, hogy lejáratja őt. Mivel azt jól tudta: Newtont pénzzel nem lehet megvesztegetni, megpróbált a hatalmasok kegyeibe férkőzni. Hogy simábban menjen a dolog, „leleplezett" egy összeesküvést is — amelyet természetesen maga szervezett meg —, s szolgálatáért azt kérte cserébe, hogy egy „megbízható" embert nevezzenek ki a Pénzverde föellenőre mellé, mivel Newton hanyagul végzi a munkáját és elnézi beosztottai viszszaéléseit is. Newton barátja és felettese, Lord Montague csak mosolygott Chaloner vádjain, de a gazfickó nem hagyta annyiban a dolgot, kérvényével a parlamenthez fordult, s ott kedvező fogadtatásra talált: Chaloner bandájának egyik tagját ki is nevezték Newton mellé „szaktanácsadónak". Newton persze kezdettől fogva tudta, mire megy ki a játék, újdonsült „kollégájából" ki is szedte a Chaloner bűnös terveit bizonyító vallomást, amely alapján aztán letartóztatta a főszervezőt. De Chaloner sem esett a feje lágyára; megvesztegette a vád tanúit, akik megváltoztatták a vallomásukat, s így a gazfickót rövid idő múlva kiengedték. Most már ő vádolt: becsületén foltot ejtett Newton úr mesterkedése, ezért elégtételt követel. Newton tudta, hogy csakis új és cáfolhatatlan bizonyítékok segítségével csukhatja rács mögé pimasz és időközben nagyon kényelmetlenné vált ellenfelét, ezért igen alaposan, szinte már tudományos módszerekkel kezdte tanulmányozni Chaloner űzelmeit. Felderítette pénzhamisítási eljárásának legapróbb részleteit; felkutatta néhány bűntársát, akiktől ígéretek fejében vagy éppen fenyegetésekkel terhelő vallomásokat csikart ki; de most már volt annyi esze, hogy nem rohant azonnal letartóztatni Chalonert, hanem megvárta a kedvező pillanatot. Az el is jött hamarosan, mivel Chalonert — igaz tévedésből — egy hamisítási ügy miatt letartóztatták. A vádat néhány nap múlva elejtették, de a vizsgálati fogság alatt Chaloner cellatársai előtt nem tett lakatot a szájára, s ennyi elegendő volt Newtonnak, hogy lecsapjon rá. A cellatársak elmesélték, kik látogatták meg Chalonert a börtönben, s miről folyt a szó közöttük. E nyomokon elindulva Newton ügynökei eljutottak London különböző kocsmáiba, ahol értékes információkat gyűjtöttek össze Chalonerröl és bandájáról, valamint magas rangú pártfogóikról. Newton még Chaloner szeretőit is kihallgatta, s úgy összezavarta őket — ki hitte volna egy megrögzött agglegényről! —, hogy mindent kikottyantottak. Most már a kezében voltak a szükséges terhelő bizonyítékok, s bár Chalonert a hamisítási ügyben, amelyért lecsukták, ártatlannak találták, nem engedték ki a börtönből, mert felelnie kellett korábbi viselt dolgaiért. A póruljárt fickón tekintélyes barátai sem tudtak — s talán nem is akartak — segíteni. Newtont viszont mindenki ünnepelte. Ö lett a nap hőse, s még az a megtiszteltetés is érte, hogy bekerült a korabeli ponyvairodalomba. EMBERFEJEK AZ AKTATÁSKÁBAN Békésy György (1899—1972), a kiváló magyar fizikus, aki „a fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért" kapta meg 1961-ben az orvostudományi Nobel-díjat, századunk húszas éveiben a budapesti Postakísérleti Állomás laboránsa volt. Talán mondani sem kellene, milyen szerény beosztás volt ez még azokban az ínséges időkben is egy fizikusi diplomával és doktorátussal rendelkező fiatalember számára, de Békésy nem zúgolódott, végezte a rábízott feladatokat. A Postakísérleti Állomás munkatársait leginkább a telefonos hangtovábbítás gyenge minősége izgatta, ezért nagy energiával vizsgálták a berendezések tökéletesítésének lehetőségeit. Békésy György úgy vélte, hogy először is tisztázni kellene az emberi hallás mechanizmusát, s ha majd azt megértjük, akkor talán eredményesebben munkálkodhatunk a telefon megjavításán is. Az emberi hallást természetesen csak a helyszínen, az emberi fülben lehet tanulmányozni, ez azonban — nem nehéz belátni — igen komoly probléma elé állítja a kutatót. Békésy elhunyt emberek fülén szerette volna megfigyelni a hangátvitelt, ehhez azonban „megfelelő objektumra" volt szüksége. Abban reménykedett, hogy anatómiaprofesszor nagybátyja majd kisegíti, de ő hallani, sem akart az ügyről. Békésy persze nem hagyta annyiban, hanem fogta magát és felkereste a hullakamra felügyelőjét és — megvesztegette. A derék atyafi néhány pengőért hajlandó volt kicsempészni egy-egy emberfejet, mert hogy a professzor úr unokaöccséről van szó, s nem is gyanította, milyen nagy szolgálatot tett ezzel a tudománynak. Békésy újságpapírba csomagolta a szegény megboldogultak fejét és beletette egy kopott aktatáskába. Hóna alatt a táskával átballagott a Postakísérleti Állomásra, ahol már mindent előkészített a boncoláshoz. Ezeket a kutatásait csak esténként végezhette, így az emberfejeket is csupán besötétedés után szállíthatta egyik helyről a másikra. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy elképzeljük: mi történt volna, ha egy rendőr megállítja az utcán és belenéz a táskájába ... HOVÁ REJTSÜK A NOBEL-DÍJAT? Hevesy György (1885—1966), a kiváló magyar kémikus a húszas évek elejétől kezdve Dánia német megszállásáig Koppenhágában élt és a nagy dán fizikus, Niels Bohr intézetében dolgozott. Elsősorban a radioaktív elemek kutatásában ért el jelentős eredményeket; 1922-ben felfedezte a 72. rendszámú kémiai elemet, amelyet Koppenhága latin neve alapján hafniumnak nevezett el, de legnagyobb felfedezése — amiért 1944-ben kémiai Nobel-díjjal tüntették ki — a radioaktív izotópoknak a kémiai folyamatok vizsgálatában indikátorként való alkalmazása volt. A második világháború első évében Max von Laue, a kiváló Nobel-díjas német fizikus meglátogatta Niels Bohrt, és egyebek között arra kérte, hogy az idők jobbra fordulásáig rejtse el magánál James Franck (egy másik Nobel-díjas német fizikus) és az ő Nobel-érmét, mert Németországban nem szabad magánszemélyeknek aranyat tartaniuk. Bohr eleget tett a kérésnek, de amikor a németek lerohanták Dániát, aggódni kezdett az aranyérmek sorsa miatt. A problémát végül is Hevesy György oldotta meg (nem hiába volt kémikus!): a két aranyérmet feloldotta királyvízben (ez a sósav és a salétromsav keveréke), s a Nobel-érmek „folyékony állapotban" szépen átvészelték a háborút. A veszély elmúltával az aranyat kinyerték az oldatból, s a Nobel-bizottság újraadományozta a Nobel-érmet a két tudósnak. AZ ISZTAMBULI KIKÜLDETÉS Szent-Györgyi Albert, a kiváló Nobel-díjas magyar biokémikus, aki a közelmúltban ünnepelte 90. születésnapját, egyik legendás alakja korunknak. Az I. világháború idején, megelégelve az esztelen vérontást, úgy próbált megszabadulni a mundértól, hogy revolverrel átlőtte a karját és az esetet harctéri sebesülésként jelentette. Szerencséjére felettesei nem fogtak gyanút, s így sikerült leszerelnie. A II. világháború idején már nemzetközi hírű tudós volt, s egyáltalán nem rejtette véka alá antifasiszta érzelmeit. Sok más, hasonló gondolkodású magyar értelmiségivel együtt azt szorgalmazta, hogy Magyarország keresse a kapcsolatokat a szövetségesekkel, elsősorban az angolokkal. Szent-Györgyi az ügy sikere érdekében még egy kalandos utazásra is vállalkozott. Erről így nyilatkozott: „Egy nap hozzám jött egy úr, akit én nem ösmertem, és azt mondta, hogy a magyar vezető értelmiség egypár kitűnősége, akik nem vesznek részt a hivatalos kormányban, azok'már látják, hogy az ország elveszett, és most már csak lelkiismeretlenül áldoznak föl mindent, hogy a bőrüket mentsék ezek, akik a háborút csinálták. Valamit tenni kellene, hogy az országot megmentsük. Arra az álláspontra jutottak, hogy nekem kell valamit csinálnom, mert én Angliában nőttem föl tudományosan is, tudok angolul, a nyelvükön beszélni. Azt javasolják, hogy én menjek el Isztambulba, és próbáljak valamit csinálni." Szent-Györgyi végül eljutott Isztambulba, ahol egy magyar újságíró közbenjárására kapcsolatba került az angol titkosszolgálat embereivel. „Teljesen detektívdráma jellegű volt. Szóval ott fog állni egy Buick autó, és ne kérdezzek semmit, csak üljek be. Ez volt az egész, amit közöltek. Másnap, amikor este besötétedett, elmentem a kis utcába, ott állt egy Buick a megjelölt szám előtt, én beültem, és fél éjjel hajtottunk. Egyszer csak megállt egy ház előtt, ott fölmentünk az emeletre, ahol egy úriember azt mondta, hogy ő egy angol kémszervezetnek a feje (...) Azonnal jelentette Londonnak találkozónkat, és a mondókámat is továbbította az admiralitásnak. Másnap jött a válasz Londonból, hogy én menjek vissza Magyarországra, állítsak fel egy titkos rádióállomást, és közvetítsek köztük és Kállay, a miniszterelnök között." Az angolok nem nagyon bíztak Kállayban, de hajlandóknak mutatkoztak a vele való tárgyalásra, ha Szent-Györgyi közreműködik ebben. A professzor megtanulta az angol rejtjelkulcsot is, aztán hazatért Magyarországra. Bay Zoltán professzor, a radarkutatás egyik úttörője felajánlotta segítségét a rádióadó felállításában, a dologból azonban végül semmi sem lett, mert a németek tudomására jutott, hogy mit keresett Szent-Györgyi Isztambulban. Hitler magánkívül őrjöngött és Szent-Györgyi fejét követelte. A professzort azonban nem adták ki, s amikor a németek személyesen mentek érte, már csak hűlt helyét találták. Az egész Szent-Györgyi család a háború végéig bujkált, s már az éhhalál fenyegette őket, amikor a szovjet hadsereg katonái rájuk akadtak. Egy angolul jól beszélő szovjet tiszt biztosított élelmet és nyugodt szállást nekik, s tulajdonképpen ennek a katonának köszönhették a megmenekülésüket. LACZA TIHAMÉR
