A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-23 / 52. szám
Szaporázd egy kicsit... Legközelebb majái én fizetek, rendben? Szendrei János végül engedett a csábításnak. Titkon még örült is a találkozásnak, mert például, ha egyedül megy el az ivó előtt, aligha tér be, de így, ha egyszer hívják. dog, s egyetlen határozott mozdulattal emelte szájához a poharat és behörpintette a második féldecit is. — Apropó, kötet, gratulálok a legújabb riportkönyvedhez! Hányadik isi, öreg fiú? — Hatodik ... Csak nem azt akarod mondáin; hogy megvetted ?! — Söjt el is olvastam, első betűjétől az utolsóig..'. Miért pislogsz a mennyezetre? — Azt fürkészem., hogy nem szakad-e ránk. — Anyám emlékére esküszüíJL hogy elolvastam. Tetszett, sőt nagyon tetszett. Meggyőződésem, hogy nagy sikere fesz — jelen-X FELRESIKLOTT* TELET 2 Szendrei ezúttal nem nagyon örült ■ a találkozásnak. Bulldog viszont igen. Pillanatnyilag egyetlen fillér sem csörgött a zsebében, s most abban reménykedett, hogy a barátja jóvoltából leereszthet a torkán egy-két féldecit. — Szevasz! — mondta Szendrei foghegyről. — Remek színben vagy, öregem! — áradozott Bulldog. A szeme csillogott, az arcáról derű sugárzott. Tudta, hogy minden emberben fészkel egy kis hiúság, kiben kevesebb, kiben több, s most arra épített. — Hallod-e, öregem, te egyáltalán nem vénülsz. Mondd, hogyan csinálod!? — Nagy marha vagy te, Bulldog! A szerkesztő komolyságot próbált erőltetni magára. — Igazad van, öregem, kissé túllőttem a célon: valóban nyűttnek látszol, de nem nagyon — mondta tárgyilagosan, mégis behízelgőn. — Az az igazság, hogy egészében véve azért remek fickó vagy, ha figyelembe veszem a kórodat. Őszintén mondom, megértem azokat a szoknyás cicákat, akik még most is veszködnek utánad, komolyan ... nem hiszed? — Idefigyelj, Bulldog, ha azt hiszed, hogy ilyen ócska trükkel leveszel a lábamról és beülök veled a Kis Pipába féldecizni, nagyon tévedsz. Régen kiráztak már a pelenkából... — Rendben van, őszinte leszek: valóban innék valamit — ismerte be Bulldog napba néző hunyorgással. — A te gigád is bizsereg, látom én jól, hiába bámulsz rám olyan ártatlan apáca ábrázattal... igazam van? — Te szemétláda, te, te anyaszomoritó kujon ... — mondta Szendrei elmosolyodva. Ez a mosoly feldobta Bulldogot. Kerek arca csak úgy virított a boldogságtól. Most már biztosra vette, hogy csatát nyert, s inni fog. Belekarolt Szendreibe és húzta az ivó felé. — Ne vacakolj, no, mozdulj már meg!... Olyan vagy, mint egy csökönyös szamár... vonszolják, egészen más a helyzet. Bűntudat nélkül, lelki megnyugvással lépte át a Kis Pipa küszöbét. Mintha újjászületett volna a zsongásban, a szeszgözös, füsttől bűzös helyiségben. Megszokott helyükön, a sarokasztalnál ültek le. Zoltán, a pincér, régi ismerősként hajolt meg, s vendéget bolondító mosollyal kérdezte: — Mit parancsolnak a szerkesztő urak? — Pillanatnyilag ö a góré — bökött Bulldog tömpe ujjával Szendreire. Mondott volna még mást is, de Szendrei lesújtó pillantása torkon ragadta és beléfojtotta a szót. — A megszokottat, szerkesztő úr? Szendrei János bólintott. — Igenis: két borovicskát kísérővel... Azonnal hozom. Az első féldeci után Bulldog megkérdezte: — Mi a hézag, öreg fiú? — Semmi... — No, no, látom én, hogy nem vagy a bőrödben. — Nincs semmi bajom. — Kár a gőzért, öregem, az én szemem nem csal — makacskodott Bulldog. — Az asszony? — Nincs nekem semmi bajom az aszszonnyal... — Ugyan, kérlek, aki ilyen pofával jön el hazulról... Lelkizik, mi?... Egyet se törődj vele, öreg cimbora, abba bele kell nyugodni. Tudhatnád, hogy a lelkizés az öregedő hölgyek betegsége, amin sem az isten, sem az orvos nem tud segíteni. — Te már csak tudod — mosolyodott el Szendrei —, megrögzött agglegényként nagyon érthetsz a házasélethez. — Palacsintát sem tudok sütni, mégis meg tudom mondani, hogy jó-e, vagy rossz. — No, lám, hát akkor mért nem írsz tanulmány-kötetet a házaséletről? — Ami késik, nem múlik — mondta Büntette ki Bulldog hihető őszinteséggel. Szavai bizonyításául felkattintotta a táskája zárját és elővette a könyvet. Lapozott, lapozott, végül meglelte a keresett részt. — Itt van például ez az apró, mégis kifejező és elgondolkoztató részletecske. Figyeld csak meg, hogyan hangzik egy igazi, vérbeli „előadóművész" szájából az írásod — mondta némi öniróniával és olvasni kezdett: „A nagyapámtól hallottam ötször, tízszer, ha nem százszor, hogy mit műveltem egyszer apró emberke koromban ... (Én nem emlékszem rá, vagy ha igen, csak nagyon halványan, ködösen). Szóval: botladozó gyerekként jártam-keltem az udvarban. Játékot, vagy inkább játszótársat kerestem. Az árnyékban elnyúló, kivénhedt kutya nem állt kötélnek, a macska is felvillant előlem az eperfára, mint a mókus, így maradtak az itatóvályú körüli tócsában szürcsölö, pocskoló, sárgán világító, pelyhes kiskacsák. Hozzájuk csoszogtam. Egy ideig szótlan mozdulatlansággal csodáltam a rezsgő csapatot. Aztán munkához láttam. Nagy igyekezettel kapkodtam utánuk, mígnem sikerült elkapnom egyet-egyet, aztán addig-addig bukdácsoltattam, úsztattam a vályúban az apró jószágokat, hogy a nagy igyekezetemben hármat megfojtottam közülük. Miért tettem?... Tudatlanságból, vagy szeretetből, mint az az egyszeri parasztbácsi, aki szeretetében annyira szorongatta a csikaja nyakát, hogy a végén megfojtotta ? Vagy azért, mert a pusztítás ősi ösztöne már akkor is bennem fészkelt, és az irányította az akaratomat? Mit nem adnék érte, ha most, annyi év után pontosan és hitelesen meg tudnám fogalmazni, mit érezhettem és mit gondolhattam akkor, amikor parányi ujjaim rászorultak a pelyhes kiskacsák nyakára. Fájdalmat-e, vagy örömet, nyugtalanságot-e, vagy elégedettséget? S mit nem adnék azért, ha pontosan tudnám, vajon mit érezhetett az a légikalóz, aki annak idején Hirosima és Nagaszaki fölött repülve megnyomta annak a szerkezetnek a gombját, ami kioldotta és pusztító útjára bocsátotta az atombombát ? S a pusztítás láttán vajon mit érezhették és mit gondolhattak azok, akik feltalálták azt a rettenetes pusztító eszközt, ami pillanatok alatt tíz és tízezrek életét oltotta ki? És mit érezhették azok, akik kiadták a parancsot a gomb megnyomására 1..." Bulldog elhallgatva egy ideig farkasszemet nézett Szendreivel, aztán lassú mozdulattal visszatette a könyvet a táskájába, s csak úgy mellékesen felhörpintette a harmadik féldecit is. Megszólalt: — Tudod te egyáltalán, hogy mit ragadtál meg ebben az írásodban? — Majd megmondod — vonta meg a vállát Szendrei. — A bűn és a bűnbeesés pillanatát, öregem, ami mindenképpen felkavarja és elgondolkoztatja az embert... — A hajában turkálva nézte a térítőt. — Nekünk, öregem, írogató embereknek az volna a kötelességünk elsősorban, hogy felrázzuk az olvasók lelkiismeretét, hogy szembesítsük őket önmagukkal, a tetteikkel és azoknak a következményeivel ... Szendrei közbeszólt: . — Ha a tények nem rázzák fel őket, kedves barátom, megette a fene az egészet... Ha például a második világháború ötvenmillió halottja, a koncentrációs táborok borzalmai, a milliószámra menő hadiárva, özvegy, rokkant, és az a temérdek érték, amit az emberiség a véres verejtékéve! hozott létre, s elpusztult... nos, ha mindez nem rendíti meg, nem eszmélteti és nem gondolkoztatja el az emberiséget, mit segíthetünk mi, parányok az írásainkkal, ami sokszor talán nem is meggyőző, s csak sántikálva közelíti meg az igazságot... ? — Tudom, nagyon jól tudom, hogy nem válthatjuk meg a világot — mondta Bulldog bólogatva; s mélyet szippantott a cigarettájából —, én mégis hiszek Madách üzenetének az igazságában, ami örökérvényű: „Ember küzdj és bízva bízzál!" ... Rá kell kényszeríteni magunkat és másokat is, hogy nézzünk szembe a saját gyarlóságainkkal, kisebb-nagyobb csalásainkkal, hazugságainkkal... Én hiszek abban, öregem, hogy aki szembe tud és mer is nézni önmagával, sőt ahhoz is van ereje, hogy elismeri és vállalja a hibáit, az megtisztul és emberibb emberré válik. Szendrei elmosolyodott. — Mondjuk, hogy egyetértek veled, ha nem is mindenben. Megtisztulás ... emberibb emberré válás ... nagyon papiros ízű, nem gondolod ? ... Ha egy gazembernek mondod ezt, mit gondolsz, mit csinál ?... Szemberöhög és azt mondja, hogy meg vagy húzatva. úgy bizony, barátom. Bulldog sértődötten kapta fel a fejét. Az italtól már kissé zavarosnak tűnt a szeme, a beszéde sem volt folyamatos, s a hanghordozása is megváltozott. — Én nagy általánosságban gondoltam, érted, öreg, érted? ... És nagy általánosságban ... igaz ... hm? — A fene tudja. Bulldog... — mondta Szendrei sóhajtva. — Hm, nagy általánosságban ... Mire megy vele az ember, ha arra sem képes, hogy megtisztuljon és rendet teremtsen a saját környezetében ... Sok, nagyon sok összetevője van a kérdésnek, szinte lehetetlen eligazodni és behatolni az emberi természet legmélyebb rétégéibe, anélkül pedig nem megy a dolog. — Arról aztán én igazán nem tehetek, öregem, hogy te félkeresztben állsz a feleségeddel — mondta Bulldog, miközben tömpe ujjával idegesen dobolt az asztalon. — Fenébe az egésszel! — hördült fel 10
