A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-23 / 52. szám
Szendrei. — Csak feleslegesen hergeljük egymást, mintha kellemesebb témák nem is léteznének. — Például a nők! Mi, öreg, mi? — vigyorodott el Bulldog, s csettintett a nyelvével. — Például — bólintott rá Szendrei. — Hát persze, a nők... Elöbb-utóbb ott kőt ki az ember. — Bulldog elszomorodva nézett az üres pohárba, mint varjú a csontba. — Rendelhetnél még egy pohárkával, öreg. Isten tudja miért, nekem mindig a hatodik esik legjobban. — Mindig tudtam, hogy telhetetlen vagy... — No, no, öreg, te sem panaszkodhatsz. Szendrei megrendelte a hatodikat is, s közben mindenféle badarságot összehordtak, egy-két viccet is elsütöttek. Bulldog majdnem megfulladt a nagy röhögésben. Olyannyira elkapta a fojtogató köhögés, hogy Szendrei jobbnak látta abbahagyni az anekdotázást. Előtte is megbillent már az ivó fala. Nem is lehetett rajta csodálkozni a tegnapi dáridózás után. Közben a szeme megakadt a pincérlányon. — Nézd csak. Bulldog, mióta van itt ez a lány? — Három napja ... — mondta sokára. — Csinoska ... Hamvas az arcbőre, akár a szüzeké ... Neki még negyvenéves korában is hamvas lesz. Nekem elhiheted ... olyan fajta ... Volt nekem egyszer egy hozzá hasonló kiscsibém. Istenemre mondom neked, öregem, olyan kemény volt a fara, szokásmondás: még a kaszát is ki lehetett volna kalapálni rajta ... — És mi lett vele? — Semmi... Egyszerűen az történt, öregem, hogy rámunt és kirúgott... Persze, hogy vérig sértődtem, érthető, nem ?... Az első olyan lány volt, akit tudtam szeretni... Kirúgott... Akkor fogadtam meg, öreg cimbora, akkor fogadtam meg... — nagyot csuklóit és elhallgatott. — Mit fogadtál meg? — Azt, öreg, hogy soha nem házasodom meg ... Nagyon szerettem a kis ribancot, nagyon, öregem ... — Ne keseregj, semmi értelme. — Hát nem is — mondta Bulldog fitymálva, s a szájához emelte a poharát, de csak egy fél kortynyit ivott belőle. A poharat óvatos mozdulattal tette vissza az asztalra. Könny csillogott a szemében. Megható, egyúttal visszataszító, felemás érzéseket váltott ki Szendreiből. Férfi szemében a könny?... Ejnye!... Nyilván a szesz hatására érzékenyült el annyira, nem pedig az emlékek felidézése volt rá olyan nagy hatással, ámbár, ha annyira szerette azt a lányt, biztos, hogy a mai napig sem tudta elfelejteni. Megsajnálta. Hogy kiszabadítsa az emlékek szorító gubancából, s hogy jókedvre derítse,, megrendelte a hetedik féldecit is. Bulldog hálás szemmel pislogott fel rá. Szendrei János nézte, mustrálgatta az asztalok közt sürgő-forgó pincérlányt. Nagyon emlékeztette valakire. Végül is rájött, hogy kire. Nem másra, mint Kelecsényi Marira, a valahai szomszédasszonyára ... Mikor Szendrei Jani hazatért a hadifogságból, másnap délelőtt átment hozzájuk Kelecsényi Mari. Jó szomszédhoz illő kedvességgel és nyájassággal borult a legény mellére — legalábbis úgy látta és annak vette Jani édesanyja —, pedig az ölelése és a csókja több volt, többet jelentett a jószomszédi viszonynál: a szerelmes asszony melegsége tüzelt a csókjában, s a kései virágzásba borult asszony ragaszkodása sugárzott az öleléséből. Testének enyhe remegéséből megérezte Jani, hogy Mariban Tovább él a vágyakozás. A LENINI NÉPMŰVELÉS SZOLGÁLATÁBAN Ötven éve, 1933. december 26-án a délfranciaországi Mentonban halt meg Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij, az egykori legendás hírű közoktatásügyi népbiztos, a lenini kultúrpolitikus, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az Október utáni Oroszország szellemi és művészeti életének demokratizálásában, Lenin forradalmi eszményeinek kultúrpolitikai megvalósításában. Ennek a feladatnak az adja meg átfogó jelentőségét és egyben aktualitását, hogy a kultúra, a kulturális forradalom fogalma Lenin felfogásában a szocializmusba való átmenet, a szocialista építés legátfogóbb kategóriáját jelenti, amelyben a súlypont a politikai harcról a békés építésen alapuló kulturális „aprómunkára" helyeződik át, s ez egyben a politikaigazdasági továbbfejlődés előfeltétele is. Erre a sokoldalú és összetett feladatra aligha találhatott volna Lenin Lunacsarszkijnál megfelelőbb személyt. Az orosz értelmiségi családból származó Lunacsarszkij már gimnazista korában kapcsolatba került a marxizmussal, amelyet a zürichi egyetemen R. Avenarius diákjaként és hatására megpróbál a machizmussal egyeztetni. Oroszországba való visszatérése után megkezdődik a hivatásos forradalmár viszontagságos és kockázatos életének a szakasza: börtön, száműzetés, letartóztatás, külföldi emigráció (Franciaország, Olaszország, Svájc). Beutazza Németországot, Olaszországot. Közben szervez, agitál, újságot szerkeszt, részt vesz a II. Intemacionálé kongresszusain, fontos megbízatásokat teljesít Oroszországban. Emellett rengeteget olvas és ír. Igazi reneszánsz ember: nincs a XIX. század végének és a XX. század első évtizedeinek olyan számottevő egyénisége, irodalmi, zenei, képzőművészeti, színházi irányzata vagy mozgalma, amely elkerülte volna Lunacsarszkij figyelmét. Elméleti következtetéseit mindig olyan széles körű és sokoldalú élmény- és tapasztalatanyagra építi, amely tudományos tekintélyt biztosít számára. Sokoldalúságát, ismeret- és élménygazdagságát jól tanúsítja az is, hogy az anyanyelvén kívül jól beszél németül, angolul, franciául, olaszul és latinul. Szellemi fejlődése azonban nem volt mentes az ellentmondásoktól. Lenin a Materi-50 ÉVE HALT MEG LUNACSARSZKIJ alizmus és empiriokriticizmus-ban keményen megbírálja machista, istenépítő nézeteiért, ám Lenin ugyanakkor azt is látja, hogy Lunacsarszkij világszemléletében megvannak azok a pozitív tendenciák (a nihilizmus, a dekadencia, a vulgárszociológia és a kapitalizmus müvészetellenességének bírálata, ill.,a forradalmiság, a pártosság-elv, a kérdések dialektikus megközelítése), amelyek a további fejlődés során biztosítják idealista esztétikájának meghaladását. „Ritka gazdag tehetségű ember — írta Lenin Gorkijnak Lunacsarszkijról. — Nekem ő a .gyengém'... Tudják, szeretem öt, remek bajtársi Van benne valami franciás csillogás. A könnyelműsége szintén franciás: az ő könnyelműsége esztétizmusából fakad." A szocialista forradalom győzelme után közoktatásügyi népbiztosként Lunacsarszkij legfőbb feladata a népművelés biztosítása volt. Szerinte egyrészt harcolni kell a „magas művészet" hermetikus felfogása ellen, amely azt hitte, győzhet az új művészet és az új társadalom, a kultúra alapfokú terjesztése nélkül; másrészt vitatkozni kell azzal a proletkultos elképzeléssel, hogy létezhet egy önálló, minden addigi kultúrától elszakadó és minden addigi értéket tagadó proletár művészet. A múlt művészi értékeinek védelmezése nem volt könnyű feladat akkor, amikor kirobbant a régivel szembeni évszázados gyűlölet. Méginkább nehezítette az egységes szellemi élet megteremtését, a haladó erők szorosabb összefogását, tehát a lenini szövetségi politika következetes érvényesítését az a több tucat művészi csoport, amely a művészet társadalmi funkcióinak, alkotómódszereinek, műfajainak stb. eltérő értelmezésén kívül monopóliumra törekszenek a művészetpolitikában, és saját művészi vonalukat próbálják pártvonalként feltüntetni, holott Lunacsarszkij (és maga a párt is) nem kötötte le magát egyetlen irányzat mellett sem. — Lunacsarszkij vitázik a politikai liberalizmussal, számára a demokrácia, a kultúra szabadsága nem azt jelentette, hogy elvtelen fejbólintással mindenre az áldását adja. Egyik írásában azt fejtegeti, hogy a politikában nagy gonddal kell harcolni mind a jobb-, mind pedig a baloldali elhajlás ellen. A tudományban viszont nagy türelemre van szükség és vitaszabadságra: ez, persze nem zárja ki a téves elméletekkel folytatandó harcot, de a szűk látókörű parancsolgatás csupán káros lehet. A művészetben pedig még ennél is nagyobb szabadságra van szükség, mert „egy adott osztály és egy adott társadalom szolgálata a legkülönbözőbb módon képzelhető el". Ennek szellemében Lunacsarszkij művészetkritikusi megnyilatkozásaiban mindig kritikusnak, nem pedig népbiztosnak tartotta magát, jelezve ezzel véleményének vitathatóságát. A sokoldalúságra, megértésre és türelemre, irányuló törekvései személyét állandó viták kereszttüzébe állították. Konzervatívnak, elavultnak minősítették történelmi tárgyú drámáit. Természetesen kritikusi megállapításai közül jónéhány ma már korrekcióra szorul, ill. nem állja meg a helyét. A legfontosabb minőségében azonban, kultúrpolitikusként a lenini iskola következetes képviselője maradt. FAZEKAS JÓZSEF Anna Ahmatova / Emlék Ó, az az éj! Egymástól-háborodottan járkáltunk batjós-árnyú sikátorokban. Csatornavíz duruzsolta dalát: szegfűkből Ázsia illata szállt. Bolyongtunk mint idegenben, szárnyaszegetten, füst-könnyű dalok közt, meg-megállva, mi ketten. Az égen a Sárkány-csillagkép remegett, kerültem félve tekintetedet. Kairó vagy Bagdad volt az a város inkább — oly távoli volt a kisértetes, éji Leningrád. S hogy ismeretlen volt, idegen, mint árvaság, úgy ült szívemen. És rém lett: századok árnya suhant körülöttem, s egy árnyék-kéz csörgődobot üt meg . a ködben, s a hang a sötétbe továbblebegett, mint titkos hír, jeladás, üzenet. Úgy jártunk ott, akárha a senki földjén, körülfogott a köd, titokzatos örvény, de felkelt s fénybe vonta a hold találkozónkat amely búcsú volt... Ha benned még ez az emlék felsugarazna, ne űzd el, mint kísérteiét, riadozva. de tudjad: egy árny röpíti feléd álmából a múlt emlékezetét. (RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA) (Folytatjuk)
