A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-16 / 51. szám
LOVICSEK BÉLA Vigyázz, János, vigyázz, nem lesz jó vége a nagy ivászatoknak! Újra a kusza álmai jutottak eszébe. Nagyon halványan arra emlékezett még, hogy hatalmas hullámok taréján hánykódott, mint egy parányira zsugorodott, száraz falevél. valamire, ha lehetőségem nyílt volna rá, igenis vihettem volna! — Tudom, tudom ... — húzta el a szót a férfi haragos szikrázással a szemében. — Vihetted volna, csak hát mellettem nem lehetett, igaz?... Neked kellett asszisztálnod a „felemelkedésemhez", főznöd a bendömbe, sikálnod utánam a szennyet, a parancsomat lesve kiszolgálnod, mint valami főurat, nyugalmat és kényelmet biztosítanod, hogy megfelelő légkörben alkothassak, mert én ugye földöntúli lény vagyok, akinek mindez kijár, és közben nevelni persze a három fiunkat, gondozni a beteg anyámat meg a nagyapámat... Ugyanakkor én csak a lába-IKóválygó fejjel és émelygő gyomorral ■ ébredt fel azon a márciusi reggelen. Legszívesebben tovább aludt volna, akkor talán könnyebben átvészelte volna a másnaposságot. Pocsékul érezte magát. Bár jól tudta, hogy még keserűbb lesz a szája ize. ha rágyújt, most mégis az volt az első dolga. Gondolkodni próbált. Amennyire vissza tudott emlékezni, jó késön feküdt le, vagy túlságosan korán ...? Alig bírta elviselni fejében a szörnyű zúgást. Mintha méhkas lett volna a feje helyén. Az álmaira viszont emlékezett. Szörnyűek voltak. Morgó, vicsorgó kutyákkal viaskodott, támadó, mérges kígyók elől menekült, azaz csak menekült volna, de nem engedelmeskedett a lába. Még most is végigfut gerincén a hideg és az irtózat, ha a kígyókra gondol. Mióta az eszét tudja, mindig irtózott a hideg testű hüllőktől, talán azért is utálja annyira a i jeges tekintetű, kígyótermészetű embereket. A nikotintól felfordult a gyomra, s utálattal nyomta el a hamutartó szélén a félig elszívott cigarettát. Néhány perc múlva azonban újra rágyújtott. Gépiesen. Soha többé nem iszik, soha többé, fogadkozott magában, miközben fitymáló, gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Az elmúlt hetekben hányszor, de hányszor megfogadta, hogy soha többé nem nyúl a pohárhoz, de egy-két napnál tovább nem bírta ki szesz nélkül, mint ahogy a dohányzásról sem tudott leszokni, pedig azt is megpróbálta már vagy százszor, ha nem többször, mégsem ment. „Hiába is áltatom magam, gyenge akaratú pasas vagyok, harmatgyenge", mormolta maga elé félhangosan. Azzal a szándékkal ült fel az ágyban, hogy felkel, de nyomban visszahanyatlott a párnára, mert megszédült. Megijedt. Ehhez fogható szédülést még soha nem érzett. Úgy rémlik, hogy segítségért is kiabált, de a hullámok rettentő zúgása elnyomta a hangját. Fuldoklott, fuldoklott, de senki sem sietett a segítségére, hogy kimentse a roppant hullámverésből. Iszonyatosan szenvedett. Csendesen nyílt az ajtó. Júlia, a felesége lépett be a szobába. Most is — mint az utóbbi időben általában — szemrehányó pillantással állt meg az ágya mellett. Pillantásában azonban némi keserűség és sajnálkozás is lappangott. — János, János, ha látnád magad! — mondta halkan. — Hagyj békén ... — Úgy teszel, mintha szándékosan keresnéd magadnak a bajt... Meglátod, nem lesz ennek jó vége. — Az is az én bajom lesz — mormogta a férfi. — Nem érdekel, hogy te mit gondolsz. — Úgy beszélsz, mintha én a világon sem lennék. — Hát lehet veled értelmesen beszélni? — Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy miattam iszol!? — Mondtam már, hogy hagyj békén!... — emelte fel a hangját a férfi. — Az örökös önsajnálkozó nyavalygásaiddal, meg a vérig sértő alázatoddal, pokollá teszed az életem, igenis pokollá! Nekem ebből elegem van! Júlia néhány pillanatig még tétován állt az ágy mellett, aztán elfordulva a férjétől, csendesen megjegyezte: — Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én... — Elharapta a mondat végét, nem látta értelmét a vitatkozásnak. Elmenni készült, de a férje hangja megállította. — Csak folytasd, kis mártírom, ha már egyszer elkezdted — mondta gunyoros éllel. — Folytathatom, ha annyira akarod — mondta az asszony látszólagos nyugalommal, bár a hangja izzásából másra lehetett következtetni. — Ide figyelj, Szendrei János! Engem sem ejtettek fejre csecsemő koromban, ha nem tudnád, én is vihettem volna mat lógattam tétlenül, haszontalanul elpocsékoltam az időmet, így aztán te, egyedül csak te szenvedtél, következésképp: te vagy a mártír ... a nagy mártír... hogy szakadna le a csillagos ég! — Felőlem leszakadhat... akár azonnal is, nekem nincs mit sajnálnom és vesztenem ... A férfi cigarettát dugott a szája sarkába. Nagy-nagy felindultságában remegett a keze, s az öngyújtója lángja rakoncátlankodva kerülgette a cigaretta végét. Júlia lenyelte a férje kirohanását, pedig a lelke mélyéig megrendítette. — Reggelizni persze most sem fogsz? — kérdezte sokára, s aránylag higgadtan. — Mit szólsz hozzá, fogok! — Igazán ?... És mit parancsol az úr reggelire, ha szabad kérdeznem. — Három tojásból rántottál... sonkával. — Ahogy parancsolod — hajolt meg az asszony gúnyos mosollyal az arcán. Ez újra feldühítette a férfit. — Ne gúnyolódj, Júlia, ne gúnyolódj, mert komoly következményei lehetnek a viselkedésednek. — Ijesztgetsz, János, ijesztgetsz, mint egy taknyos gyereket ?... Belátom, felesleges szót váltani veled. Ha ötvenöt éves korodig nem értettél meg, azután még úgy sem fogsz — mondta az asszony, azzal felszegte a fejét és kisietett a szobából. Nagy reccsenéssel csapódott be mögötte az ajtó. A hang fröccsenő üvegszilánkként vágódott és sértette meg a férfi önérzetét. Olyan fizikai fájdalmat érzett, mintha egy megvadult macska karmolta volna meg. Haragos sértődöttséggel rúgta le magáról a takarót és felkelt. Megszédült, meg is tántorodott, mire visszaereszkedett az ágy szélére, majd vissza a helyére, a takaró alá. A haragját félelem váltotta fel. Karját szótvetve, mozdulatlanul feküdt a hátán és tágra nyílt szemmel bámulta a mennyezetet. Egy apró. fekete pontocska fürge légyként szaladozott a mennyezeten, egyszer aztán megnyugodott és a helyén maradt. Oldalra tekintett: a falak száguldása is megszűnt. Erre aztán feloldódott a szorongása, a félelme is távozóban volt, de a gyökere benn rekedt, szinte belétapadt, mint a méh fullánkja. Orvoshoz kellene mennie, okvetlenül el kell menni, hátha a szíve vacakol!? ... Nem is csoda, ha egy szép napon felmondja a szolgálatot. Annyi megpróbáltatás, teher, feszültség, izgalom és más egyéb, ami őt érte életében, megérleli lassan a „gyümölcsét", akkor aztán mindennek befellegzik, csengettek és vége. Már-már sajnálni kezdte magát, ami egyébként sehogy sem illett a természetéhez, s dacosan megrázta magát, hogy megszabaduljon a felemás érzéseitől és gondolataitól. Keserű mosoly jelent meg a szája szegletében : a vízből kimászó kutya jutott eszébe, hogy szétveti a négy lábát és kirázza bundájából a vizet. A kutyának sikerül, rövidesen meg is szárad, de öl?... Akár hónapokig is rázhatja magát, akkor sem tud megszabadulni az érzéseitől és a gondolataitól. Talán jó is, hogy nem tud. Mit ér, mit érne az ember élete a múltja és az emlékei nélkül, még a rosszak és kegyetlenek nélkül is? Érzéketlen bábuként állna a nagyvilágban, s élné a maga tartalmatlan életét minden különösebb tettvágy és cél nélkül. Kilenc óra tájban felkelt. Megborotválkozott, lezuhanyozott. A tükör elé állva sokáig nézett farkasszemet magával. Megrettent a tükörképétől. A fáradtságtól fátyolos volt a tekintete, tört és nyűtt az arca. Keményedő vonásaiban a közelgő öregség jeleit vélte felfedezni. „Ilyen vagyok, ez vagyok, bólogatott kesernyésen, botladozó, gyarló, örökké önmagamat kereső és önmagámtól félő ember. Mint mindenkiben, bennem is együtt jár az erény a bűnnel, s mint mindenkiben, bennem is fennállt és fennáll a bűnbeesés lehetősége ..." Az utóbbi időben egyre gyakrabban foglalkoztatta a bűn és a bűnbeesés kérdése. Hogy miért, magának sem tudta megmagyarázni. Tudat alatt talán a fejtetőre állott világpolitika, súlyos gazdasági helyzet és az esztelen fegyverkezési hajsza munkált, talán rádöbbenése a parányiságára, a tehetetlenségére és kiszolgáltatottságára. Olvasva az újságokat, hallgatva a rádiót, nézve a televíziót, ezek az érzései mind jobban elmélyültek és elkomorodtak, s egyre súlyosabb teherként nehezedtek rá. Hiába próbált megszabadulni tőlük, nem tudott, pedig nemegyszer fellázadt már önmagában: miért kell magában hurcolnia a világ összes fájdalmát, miért kell neki folytonosan önemésztőn vergődnie a megbolydult világ gubancaiban!? Keserű legyintéssel fordult el a tükörtől. Gyorsan felöltözött, kapta a táskáját és indult. Júlia utána szólt : — A reggeliddel mi lesz, szórjam a kukába? — Fogyaszd el helyettem — felelte a férfi gunyorosan —, legalább nem mondhatod, hogy éhen halsz mellettem — fűzte még hozzá, azzal elsietett. Júlia magára maradt, mint már annyiszor életében, s elnehezülő szívvel nézett a férje után. „Kinek vétettem, kiért, miért ver az isten?", jajdult fel fájdalmában és kicsordult a könnye. Leült és sokáig, lélektelen szemmel bámulta maga előtt a szőnyeg mintázatát, mintha attól várná a százszor feltett kérdésére a választ. Magányosnak és feleslegesnek érezte magát. 10
