A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-12-16 / 51. szám

A fiai szétszéledtek, mintha soha itt sem lettek volna, így hát kiürült a szép, nagy lakás és elcsendesedett, ami nem is olyan túlságo­san régen még tele volt élettel és vidámság­gal... Pista, a legidösebbik Prágában végzett a Károly Egyetemen. Atomfizikus. Ott telepe­dett le. Laci, a középső, a kassai állatorvosin vég­zett, s ott is dolgozik, Kassa környékén. Jancsi, a legfiatalabbik pedig technikus­ként keresi meg a kenyerét a párkányi papír­gyárban. Júlia hiába hívta, hiába csalogatta őket haza, vagy ide, a közeibe, hiszen itt is van számtalan lehetőség, mindegyik megtalál­hatná a számítását, nem, ök másként hatá­roztak. így aztán a három szép, sudár jege­nyét gyökerestől tépte ki a szél és szórta szét az ország különböző tájaira. Az öt unokája közül hárommal el tud beszélgetni, ha nagy ritkán eljönnek látoga­tóba, de a két prágaival alig-alig valamit. Menyének is csak a tekintetéből érzi ki, hogy egy kicsit talán tiszteli és szereti. Ha együtt lehetnének, ha nap mint nap tehetne értük valamit, bármilyen csekélysé­get, akkor újra értelmet kapna az élete, de így ... Nehezen bírja elviselni az egyedüllé­tet és a magányt. Már az olvasástól, a rádió hallgatásától és a tévézéstől is teljesen meg­­csömöriött. Neki világéletében a munka volt az éltetője. Akkor volt boldog és elégedett, ha másokért tehetett valamit. Bizony kevés ember mondhatja el magáról, hogy önzetle­nül tud segíteni másoknak, háttérbe szorítva és figyelmen kívül hagyni a saját érdekeit. Júlia elmondhatja magáról. Mindig a má­sok örömében és elégedettségében lelte meg a saját örömét és lelki nyugalmát. Most mégis magára maradt. Most már teljes bizo­nyossággal tudja és érzi, hogy a férje elfor­dult tőle, s talán ez fáj neki a legjobban. Pedig az egész eddigi életének minden tettét az ő érdekében cselekedte. Szó szerint vette azt a harminc évvel ezelőtti fogadalmat, hogy kitart mellette jóban, rosszban. Kitar­tott, pedig életükben több volt a ború, mint a derű. Kitartott, mert mérhetetlenül szerette Szendrei Jánost, talán érdemtelenül, de sze­rette ... Fényesen sütött a márciusi nap, annak ellenére azonban alig-alig melegített még valamit. Hideg fénye elöntötte Szendrei Já­nos előtt a járdát, ő mégis borúsnak és sötétnek látta a világot. Érthetetlen, s talán indokolatlan keserűség kavargóit benne, ami furcsa és megmagyarázhatatlan lelkiisme­­ret-furdalásba torkollt. Megsajnálta Júliát. Ezen aztán újra feldühödött. Akaratlanul is meggyorsította a lépteit. Mintha az emésztő dühe elől akart volna menekülni. Hirtelen és váratlanul Karády ismert dala hullámzott feléje a végtelen messzeségből: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elöl futni úgy sem tudsz ..." Ezúttal azonban nem a jól ismert, búgó hangot hallotta, ami bizonyos fokú nosztalgiát is ébreszthetett volna benne, nem, hanem a hang gunyoros ízű röhögésként ért el hozzá. Becsavarodom, istenugyse becsavaro­dom! Ebben a furcsa helyzetben és állapotában találkozott össze egyik kollégájával, az eny­hén pocakosodó, táskás szemű — egyéb­ként igen tehetséges — szerkesztővel. Bull­doggal. Azért ragasztották rá kollégái a ne­vet, mert valóban egy bulldog kitartásával és szívósságával kutatta fel a megírásra érde­mes témát, s azt addig-addig csiszolgatta, mígnem remekmű kerekedett belőle. — Szevasz, öregem! — nyújtotta a kezét Bulldog. (Folytatjuk) TESTVÉRI ÜDVÖZLET ADA Üdvözlégy, testvér. — Jól tudom, nem ismersz, de, látod, a neved én sem tudom. — Itt, hot találkoztunk, a nagy utón, lüktetve ver az élet ütere és mennydörög a durva kocsilárma. Loholva fut mindenki messze tájra, egy álom-ábránd, fájdalom után. Mindenki öklel, esztelen tusázik. — De én rád nézek — egy szemvillanásig — és a dörgő téren búcsút kiáltok az idegennek, én az idegen: — Üdvöztégy drága testvér — úgy legyen. Mit bánom én, hogy honnan tartasz erre, ki vagy, mit akarsz, ho/npp mit csinálsz. Mit bánom én, hevít-e kapzsi láz. — Hisz sajgó méhből születtél te is; te néked is csak ugyanaz a húsod, az ősi jármot görbedezve húzod, és vár reád a sanda Árny-alak kapuk mögött, csöndes, sötét sarokban, és egyszer biztosan eléd be toppan: te, ki zokogtál, ahogy én zokogtam, állj meg szavamra az élet-hegyen: — Üdvözlégy, drága testvér — úgy legyen. AZ EMBEREKHEZ NEGRI A távoli szelíd bölcsőre kérlek, anyád szavára, hogyha volt anyád, ábrándozó gyereknyugalmadat; tűnt örömödre és sok-sok könyűdre, a bús reményre, amely sírba dűlt le s szívedbe porlad, mint pici halott; az élet titkos ösztönére, esdek; a vágyra, mely tüzet ad a nemesnek s előrehajtja a jövő felé; hitemre és hitedre, kedvesem, — Üdvözlégy, drága testvér — úgy legyen. Vidám köszöntésem ujjongva szálljon a néphez, amely itt megy lassudan ; a nőhöz, aki fáty/asan suhan, egy árny az árnyban, a falak alatt; kit gond, szerelem űz: a tengerészhez, takácshoz, aki büszke kedvet érez a munka estjén és vígan dalol; a haldoklóhoz, költőhöz, gyerekhez, ki álmodik, hívén, jövője szebb lesz, és másnap a zaj dörgő ritmusán vígan tovább rohan, veled s velem: — Üdvözlégy, most és mindig — úgy legyen. (KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FORDÍTÁSA) MOST IS E JÁTSZMA TAKATS GYULA Szeretem, amikor üvegzölden pattog alattam a hajnali jég, s a nap kormányküllője fölöttem forog és lábamnál villog a lék. Magamra bízva és erőmre halál és élet szárnyai között lesem e csonttádermedt zöldbe rövid parancsotok, jó ösztönök. Ily vadul szép játékra szoktatott az űr végtelen mértanába azóta, hogy születtem és vagyok —, a létezés közös magánya. Egy kozmikus, szép sivatag képe ragyog köröttem ilyen reggelen. s nem is enyém, a föld kérdő reménye pislog, mint pipicsláng a szívemben. Pislog, s azt súgja: — rendületlen. — S a Költő arca távolról kísért... — Ó élsz-e?... S él-e még e végtelenben más lant és ember, jeges messzeség ?... — Van-e?... Vagy egyetlen e befagyott csillámló táj és mindörökre e cseppbe zártak a piros dalok! Akárcsak itt e lélek gyöngye? — ... Szívemre bízva s ösztönömre most is e játszma tétjeit viszem. S megszoktam azt is, hogy dörögve néma az ég s rian a jég a vizen. FEHER ÉJSZAKA GIOSUÉ CARDUCCI Csendbe pihédzik a bús hó a hamuszínű magasból: A puha hólepedőn hangtalanul fut a nesz; Nincs kofazaj, megszűnt a vidám fogatok zörögése, A kacagó szerelem nem dudorássza dalát. , A piacóráról szomorú huhogás kel az éjbe. Mintha jajongana most messze egy éji világ. Nem madarak bús szárnya csapódik az ablaküvegre? Nem, ti közelgetek itt, porladozó híveim. Nyomba megyek — te mohó, te szegény szív várj a sorodra, — Ottan a csönd kebelén elpihenünk szelíden. (KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FORDÍTÁSA) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom