A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-09 / 50. szám
KONCSOL LÁSZLÓ JOHN KEATS MIHAIL KUZMIN JAKOV POLONSZKIJ Hópehely Tél-anyánk szél-haja száll, ezüstben perdül a bál, tavon ködök raja hál, ujjad hegyén a halál. Tél-anyánk szél-haja száll, hajában köd-pehely, hófelhő éneket, s mi benne, sok kehely. Leválnak húgaink, ezüstben perdül a bál, egy-egy még visszaint, szárnyával megsuhinl Utánuk szédülök, jaj, merre révülök, tavon ködök raja hál, szárnyam közt szét sürög. Egy biztos pillanat: elérem ágyamat, becéző ujjadat. Ujjad hegyén a halál. Hajában köd-pehely, elérem ujjadat, jaj, merre révülök, szárnyával megsuhint... December éje zordon December éje zordon, de boldog vagy, te fa, mert egy ágad se gondol dús zöld lombjaira: dérrel süvít a tél is, fagyassza bár a szél is, rügyét kibontja mégis, ha majd tavasz fuvall. December éje zordon, de boldog vagy, patak vized nem arra gondol, hogyan sütött a nap; elönt édes felejtés, kristály habod se lejt, és sosem gyötör kesergés, a fagy panaszt se hall. Bár ezt tennék a drága leányok és fiúk! De szíven kit ne vágna, ha öröme messzi fut? A változást tudod bár, nem orvosolhatod már, a tompaság sem óv már — ezt még nem zengte dal. (Devecseri Gábor fordítása) A nyári kert Az ódon múlt lassan tűnőben, híre-emléke sem marad. Bukócsillagként az időben a mi korunk is leszalad. Hová lett a sarkantyúpengés, nagyanyánk zizegő selymei, a szemekben a halk merengés, a szó, mit épp csak sejteni? Nem látni már a sűrű árnyú fák közt a lassú léptű cárt, s ha delet lő az erőd-ágyú, ficsúr nem rendet osztrigát Már csak Krilov szobra tövében ábrándozik hosszan a bonne, de a hárs illatos, mint régen, a tölgy nyújtózik a napon. Ledöntötte az álom-szobrot a szent tömeg-testvériség, de a tavasz megint kibom/ott, a langyos szél a régi még. Istenünk, ezért ne Ítélj el: szívünk is ugyanaz maradt — kabát alatt is olyan hévvel dobog, mint fodros ing alatt, mikor a parti nagy fasorban hajnalig is bo/yonganánk, szempár nyilaz reánk titokban, s megállunk — arcunk, mint a láng... Ki tudja, mikor csap te ránk a bűvös-bájos Ámor isten, hogy szivünkbe nyilat röpítsen ? (Rab Zsuzsa fordítása) PRANDL SÁNDOR FELVÉTELE Száncsengő Elnyugszik a szél, a vad, porhó-kavaró, rámnyitja az éj bágyadt csillagszemeit. Ringass álomba, zengő csengetyüszó! Lovak vágtatnak a hóban, trojka repít A füstös felhő és a fagyos-lehü táj megcsillan, felkel a síri kisértet, a hold, telkembe néz, s csitulni kezd, ami fáj, álomba hull, ami volt. Egy édes hang zendül — beléremegek, szól egy-ütemre a boldog csengetyüvel: „Ó jön már, jön már kedvesem, közeleg, örökre szivére ölel. De jó is nálam! Ébreszt könnyű sugár, az ablakom csupa jégvirág-ragyogás, tölgyasztalomon duruzsolgat a rézszamovár, és este az ágy virágos függönye vár, veresük a kályhaparázs... De jó nálam! Tártab/aku éjjeleken hold könnyű fénye vándorol át a szobán. Kinn hóvihar — benn lámpám ég szelíden, elalhatom — éberen virraszt a szivem, sajogva a kedves után..." És zendül újra a hang — beléremegek, szól egy-ütemre a síró csengetyüvel: „Hol jár a kedves ? Jaj, félek: közeleg, egy nap belép s megölel... Jaj, élet-e ez? Sötét, keserű — mit is er? Az ablak résein besüvít a hideg. Egy árva meggyfát tép kertemben a szél, nem látom azt se. Meglehet nem is él. Jég-zúzos az ablaküveg... Jaj, élet-e ez? Kifakultak függönyömön a szirmok, tengek-lengek, mint a beteg. Szólnék — kihez? Minden rokonom kerülöm. Dajkám dohog, ha szomszédom beköszön, s tréfáin felnevetek..." (Rab Zsuzsa fordítása) TÓTH ÁRPÁD Esti ének A holdat nézd, fölült a háztetőre S arany testét szikrázó gombolyagba Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma, Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, =— Fáradt szegény, pihenni volna kedve: Érzed? most rád néz s elszántan, vakon Hozzádvetné magát az ablakon S szelíd térdedhez kúszna tör/eszkedve. S a félsötét szobában nézz körül, — Érzed? reszketnek a bús bútorok ma, Rejtelmesen mind hozzád tántorogna S mint halk, borús raj, körbe tömörül: Öreg rabszolgák, zsibbadt árva testek, Leomlanának s édes újjaid Lágy simítását kérni bújna mind, Hogy érezzék zsongító enyhe tested. S nézd: ím az árnyban két szemem hogy ég. Kebledre hajtom: két hű. régi ékszer, . Oh, millió sok éve már — emlékszel? — Égtek s fájtak, — nem volt még föld, se ég — Simítsa őket is kezed hűs ujja: Oh áldott gesztus, mellyel minden dolgok Lététől létem csendesen eloldod S a végtelenben ringatózom újra! 11
