A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-18 / 47. szám

üknél éppen a helyesírást bírálják szigorúan. A nyelvtan tanítására is kevesebb idő jut mostanában. Ezt nem tartom nagy hibának, mert a lényeg az, hogy a magyar iskolát végzett gyerekek beszélni tudjanak szlovákul. Az új módszer ennek a követelménynek eleget tesz. A gyermekek jövője szempontjából is az a fontos, hogy jól ki tudják magukat fejezni szlovákul.

— Mit tesz az iskola azért, hogy a tovább tanulni akaró gyerekek a felvételi vizsgán megállják a helyüket?

— Azokkal a gyerekekkel, akik középisko, Iában akarnak továbbtanulni — válaszol Farkas Katalin igazgatóhelyettes —, különórákon foglalkozunk. Reggelente helyesírási gyakorlatokat, mondatelemzéseket végeztetünk velük. Január végén, február elején kezdjük az ilyen pótfoglalkozást.

— Nem késő ez már?

— Eddigi tapasztalatunk az, hogy nem késő, mert a rendes szlovák órákon is foglalkozunk hasonló dolgokkal. Tulajdonképpen minden tanulónak igyekszünk a legtöbbet nyújtani. A reggeli foglalkozásokon a megelőző felvételi vizsgák anyagát vesszük át. Meg kell tanulniuk a gyerekeknek, hogy mennyi idő alatt milyen mennyiségű és milyen formájú feladatot kell majd megoldaniuk. Azt akarjuk, hogy a „nagy napon" ne lepődjenek meg az elvárás nagysága miatt.

— Előfordul, hogy tanév közben jövünk rá

— mondja Princné —, hogy egy bizonyos nyelvtani jelenséget kevésbé ismernek a gyerekek, úgyhogy ezt még a különórán gyakoroljuk. Tehát ez nem hiánypótló, hanem tökéletesítő tanulás.

— Általában milyen eredménnyel felvételiznek a gyerekek?

— Az elrhúlt tanévben a felvételi vizsgákon elért eredmények alapján rangsorolták az iskolákat. A miénk az elsők között volt a járásban. Több tanulónk szlovák középiskolába jelentkezett, ott is megállják a helyüket.

— A felvételi vizsgákra is eljárok a gyerekkel — mondja Princ Sándorné —, nagyon odafigyelek az eredményeikre, az a tapasztalatom, hogy egyest-kettest kapnak az írásbeli feladatra.

— Az eredmények nem önmaguktól születnek — kapcsolódik ismét a beszélgetésbe Rubint Lászlóné. — Rendszeresen foglalkozunk a gyerekekkel. Részt veszünk a járási társalgási versenyen. Az elmúlt tanévben négy csoportunk versenyzett, egy az első, egy pedig a harmadik helyen végzett.

— Vidám nyelvi vetélkedőt is szervezünk

— mondja Molnár Gyuláné. — Három nyelven — magyarul, szlovákul, oroszul — folyik a játékos verseny. A gyerekek jól szórakoznak, tanulnak, mi pedig áttekintést kapunk nyelvi tudásukról.

egy fenyörönk köbtartalmát kellett meghatározni, négytizedes pontosságú számítással, ehhez átlót és mérőszalagot (hosztolólécet) lehetett igénybe venni. A pontvadászat a negyedik állomáson madár-, rovar-, vadnyom-felismeréssel folytatódott. Volt továbbá kézigránát-dobás 25 méterről háromméteres körbe, távolságbecslés, levél, mag, rügy, metszetről a fa felismerése, elsősegélynyújtás (alkartörés, lábfejtörés, ütőeres vérzés az alkaron, ütőeres, artériás vérzés a lábszáron). Ezek után már csak a célban kellett megállni.

Ha valamelyik versenyző a selmecbányaiak közül csak egyetlenegy másodperccel jobb időt fut, már ók az ezüstérmesek. Az eredményhirdetéshez végülis ebben a sorrendben szólították a csapatokat: 1. Magyarország (Szentpéteri Sándor, Decsov Péter, Tari Zsolt) 165:34 pont, 2. Szovjetunió (G. A. Sztrelkov, P. Ny. Gricenko, J. P. Slapak) 196:46 pont, 3. Csehszlovákia (Szanyi Sándor, Jozef Psenko, Milan Blaško) 197:11 pont, 4. Bulgária, 5. Lengyelország, 6. az NDK, 7. Románia. Egyéniben: 1. Tari Zsolt, 2. Szentpéteri Sándor, 3. Decsov Péter (mindhárom'magyar), 4. Szanyi Sándor Csehszlovákia), 5. G. A. Sztrelkov (Szovjetunió), 6. A. Minkov (Bulgária).

Az eredményhirdetés után a Hét számára adott nyilatkozatában Ján Legát, a küldöttség vezetője elmondta, hogy örül a csehszlovák csapat harmadik helyezésének. Dicsérte a negyedéves Selmecbányái diákok küzdöképességét. — A legnagyobb jutalom számukra az az erkölcsi elismerés, amelyet iskolájuktól kapnak — hangsúlyozta. — Nevüket bejegyzik az iskola legjobb diákjainak nevét őrző dicsőségkönyvbe.

— Nagyon örülünk a harmadik helyezésnek — mondta a csapatot felkészítő Ladislav Kruzic —, hiszen nagyon szoros volt a verseny. Külön öröm volt számunkra az a nagynagy szeretet, barátság, amellyel a magyar rendezők elhalmoztak bennünket, s a rendezés ellen sem lehetett kifogásunk.

A IX. nemzetközi verseny alkalmából Magyarország vándorzászlót alapított. Az ünnepélyes eredményhirdetés után ezt a zászlót átadták a következő, X. versenyt rendező NDK delegációjának azzal, hogy az iskolai csapatok két év múlva ott találkoznak.

SZABÓ ZSIGMOND

— A nyelvoktatás új módszerével kapcsolatban hol tapasztaltak hiányosságot, min kellene változtatni, javítani?

Farkas Katalin igazgatóhelyettes válaszol:

— Ahogy azt már kolléganőim is elmondták, a módszer lényegében szerintünk jó, a helyesírás gyakorolása terén némi változtatásra van szükség. A lényeg, hogy a gyerekek a nyolcadik osztály végén beszélni tudnak szlovákul. Ez az új módszer legnagyobb érdeme. Szólni kell azonban arról is, hogy nem minden gyermek képes elsajátítani egy idegen nyelvet. Nem a nyelv nehézsége vagy a módszer helytelensége miatt, hanem azért, mert anyanyelvén is nagyon gyenge előmenetelő. Az úgynevezett hátrányos helyzetű gyerekeknél ez már nem is annyira pedagógiai, hanem inkább orvosi-pszichológiai kérdés. Ezek otthon még a viselkedés legalapvetőbb szabályait sem tanulják meg, nem hogy a házi feladatot1 Sok függ a szülőktől.

Gyakran esik szó arról mostanában, hogy túlterheltek a gyerekek. Nos, a losonci iskolában folytatott beszélgetés alapján azt mondhatom, hogy a gyermekek képességeikhez mérten jó az új módszer. Jó, mert a pedagógusoknak megadja a választás lehetőségét, miből mennyit nyújtsanak, mire mennyi időt fordítsanak.

FISTER MAGDA FVandl Sándor felvételei

Hétvégi levél

Ez alkalommal az irodalomról, pontosabban az író-olvasó találkozókról. CSEMADOK-szervezeteink szorgalmasan szervezik ezeket a találkozókat, a nagykürtösi (Veľ. Krtíš) járásban, főleg tavasszal és ősszel (de lehet hogy télen is, e sorok íróját mindenesetre az említett két legszebb évszakban hívták meg). A nagykürtösi járásba mindig szívesen megyek. Akkor is. ha hívnak, akkor is, ha nem. — Hogyne mennék szívesen, hiszen az én járásom, szülőföldem, ott élnek a szüleim, nemrégen még a fiam is ott élt, s ott lakik csaknem minden rokonom.

Most négy helyen voltunk Mács Józseffel.

Először Ipolykéren. Itt voltak a legkevesebben, nem csoda, a faluban lakodalomra készültek. És mivel Ipolykér apró falucska (ma már iskolája sincs) és gondolom, mindenki rokona mindenkinek, az irodalmi találkozó helyett sokkal többen választották a lagzis előkészületeket. De akik eljöttek, azokat tényleg érdekelte az irodalom, az egyetemes éppúgy mint a hazai magyar irodalmunk és csak úgy záporoztak fejünkre a kérdések.

Másnap Ipolyvarbón folytattuk: itt már többen voltak, ami nem csoda, mert Varbó nagyobb falu, mint Kér, azonkívül itt iskola is van. Irodalomszerető tanítókkal. Ök szervezték, rendezték, vezették a találkozót. Külön örömöt szereztek nekünk egy szép Madách-kiállítással (hogy el ne felejtsem, e találkozók is a Madách-évforduló jegyében történtek), fényképek s egyéb dokumentumok voltak a kiállításon a járás nagy szülöttének életéből.

Vasárnap: Kőkeszi (Kam. Kosihy) és Csáb (Čebovce).

Eddig úgy véltem, a vasárnap a legalkalmatlanabb író-olvasó találkozók rendezésére, hiszen ilyenkor érdekes tv-müsor, egyéb érdekes szórakozást is találhat a falu lakója, ha jól emlékszem, Kökesziben még egy futballmeccs is volt. Továbbá: Kőkeszi is kicsi falu. Semmi jót nem vártam tehát, sőt, amikor megérkeztünk, egy rozoga ház udvarára, mondtam Bányai Géza járási CSEMADOK-titkámak, akár rögtön vissza is fordulhatunk, mert itt úgysem lesz senki.

Hatvanan jöttek össze, úgyhogy néhány embernek ülőhely sem jutott. És milyen kedves, érdeklődő, irodalomkedvelő társaság! Mielőtt valaki nagyképűséggel vádolna, megjegyzem, az érdeklődés nem nekünk, hanem az irodalomnak szólt. Sőt nemcsak az irodalomnak: a politikának, a gazdaságnak, egyszóval a teljes közéletnek.

A kérdések? Örömmel tapasztaltam, hogy itt sem hangzottak el naiv, gyermeteg kérdések (például arról, hogy mikor és miért kezdtünk írni), itt is, később Csábon is komolyabb dolgok foglalkoztatták az embereket. Az például, hogy van-e komoly hatása a versnek (novellának, regénynek,) életünkre, a politikára, egyszóval a világra. S noha be kellett vallanom, hogy túl nagy hatása nincs, azt a tanácsot nem tudjuk elfelejteni, hogy: írjunk jobban, írjunk szebben, írjunk arról, ami az embereket a legjobban foglalkoztatja, egyszóval, írjunk fontos dolgokról.

Valamit még a felolvasásokról, a versmondásról : ma már a fiatalok ellentétben a néhány évvel előtti állapottal szépen, kulturáltan tudnak előadni, verset mondani.

S végül: Azt is megállapíthattuk, hogy amerre jártunk, lapunkat is szívesen olvassák. Jómagam büszkén gondolok vissza arra, hogy Szalay bácsi a CSEMADOK-szervezet elnöke szinte fejből visszamondta egyik régebbi hétvégi levelemet.

Ezért is írtam ezt az újabbat. És hogy átnyújtsam köszönetemet a találkozó minden résztvevőjének, szervezőjének, rendezőjének.

3