A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-11 / 46. szám
y / Az egy-egy portát körülvevő kerítések önmagukért beszélnek, de nem önmagukról, hanem készítőjükről, gazdájukról árulkodnak. Mert újabban már épp ez a rendeltetésük. Egykori szerepüket, hogy körülhatároljanak, elkerítsenek egy portát, területet, már jószerével elvesztették. Manapság faluszerte nem is azért készülnek, hogy ezt a célt szolgálják, hanem sokkal inkább azért, hogy a porta gazdája — tudatosan vagy tudatlanul — ezzel is fitogtassa, milyen jómódú, mi mindent engedhet meg magának. Mert az, hogy milyen egy kerítés, nagyon sok szempontból pontos képet (vagy kórképet!) ad a kerítésen belül élőkről. Nem vagyok pszichológus, de annyit országjárásaim során tapasztaltam, hogy nagy vonalakban következtetni tudjak egy-egy kerítés, ház, porta, láttán, milyen is lehet a gazdája. Tudom azt, hogy a magas, zárt, teljesen átláthatatlan, bádoggal „bélelt" kerítésekkel vértezett porta mögött zárkózott, titkolózó, magukba forduló, maguknak való emberek élnek, akik nem szívesen nyitják — mindig kulcsra zárt — kapujukat, ajtajukat nemhogy idegen, de még a szomszéd előtt sem. Hogy nehéz szót érteni velük. Megtanultam azt is, hogy a cicomás, agyondíszített, csiricsáréra festett kerítések mögött lakók önmutogatók: önmagukat, a tehetős módjukat akarják fitogtatni, felhíva ezzel is az emberek figyelmét, és szívesen fogadják, invitálják beljebb az idegent. Nem igazi vendégszeretetből, nem kvaterkázás céljából, hanem sokkal inkább azért, hogy büszkélkedhessenek, dicsekedhessenek, milyen pompás, szemrevaló a házuk, lakásuk, portájuk. Pedig rendszerint meglehetősen ízléstelen a lakásuk, agyonzsúfolt mindenféle válogatás nélkül összevásárolt, rendszerint haszontalan dolgokkal. S ezt szívesen mutogatják, önteltségüknek hízelegve ezzel. Szívesen kitárják az idegen előtt még a vécé ajtaját is: hadd lássa a vendég a cicás hímzett térítőt, amely az ülőke fedelét takarja, a perzsa utánzatú szőnyeget, a csiszolt, lakkozott parkettát, az ízléstelen, értéktelen képekkel teleaggatott rikítóra festett falat. A legszívesebben olyan portákra nyitok be, ahol a kerítés egyszerű, ízléses, nem hivalkodó, éppen csak hogy ott van, mert ez a megszokás. Ilyen helyeken az emberek magatartása is a kerítésekhez alkalmazkodik, vagyis tulajdonképpen megfordítva: a gazda ízléséhez a ház, a szobák, a kerítés kivitelezése. Még jobban szeretem azokat a háztulajdonosokat, akik — de ilyet sajnos, már csak elvétve látni — nem keritkeznek el az utcától, a szomszédoktól: a házak előtti pázsit, virágoskert jelzi a porta határait. Ezt tapasztaltam például nemrég tett árvái látogatásaim során. Árvában rengeteg a tanya, a kerítetlen portájú ház. S gazdáik kedvesek, őszinték, nem hivalkodók. Egyébként például a kerítés a svédeknél is szinte ismeretlen fogalom, sőt még a függöny is. Sajnos, kihaltak az egykori kovácsok, mülakatosok, akik művészi remekeket, rácsot, korlátot, kerítést tudtak alkotni, s helyükbe nem léptek más anyaggal hasonló színvonalon dolgozó mesteremberek. Ma kőművesek raknak téglából, hegesztők forrasztanak vasból ízléstelen kerítéseket, vagy maguk a háztulajdonosok „ügyeskednek" össze ilyeneket. Egy-egy ház megtervezésénél az építők csak ritkán gondolnak a kerítésre is, s az építtető magára van hagyva, ízléses kerítéstípusokat bemutató szakkönyvet sem igen talál. így aztán a saját — nem mindig legjobb ízlése szerint — építi, építteti meg a kerítést. A legtöbb ember ezzel is szeretné letromfolni a szomszédját, ha csak lehet, túltenni rajta. Vagy egyszerűen megveszi készen az „uniformizált" vaskerítést a boltban. Pedig a valóságban ez a kérdés sem lebecsülendő. Mert ízlésről, értékformálásról, otthonunk, egy-egy utcasor vagy község képéről van szó. S benne önmagunkról: korlátolt, zárt, kerített önmagunkról, vagy nyitott, az értékek között különbséget tenni tudó önmagukról. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei
