A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-11 / 46. szám
Emberi sorsok ELVÁLUNK CSENDBEN?... Éva és Jóska évfolyamtársak és eszményi páros voltak. Már a főiskolán úgy lángolt a szerelem, hogy mindenki szép, hosszú házasságot jósolt nekik, természetesen gyerekekkel, évtizedek múltán unokákkal... — Tartott is az egész boldogság vagy öt évig — mondja Éva fáradt, fakó hangon. — Egy napon, közösen volt a promóciónk, három hónappal később pedig összeházasodtunk. Jóska édesanyja három gyereket nevelő özvegyasszony volt, úgyhogy anyagilag eléggé szűkösen éltek. A szüleim készséggel segítettek, az esküvő szinte valamennyi költségét ők fizették. Aztán vidékre mentünk dolgozni, ahol másfél szobás szolgálati lakást utaltak ki részünkre. Négy év alatt két gyermekünk született, így talán mondanom sem kell, hogy kényelem dolgában nem álltunk valami fényesen. Jóska egyszer azzal jött haza, hogy viszonylag olcsón megvehetnénk egy üresen maradt parasztházat. Feltéve, ha a szüleim is besegítenek, a fennmaradó különbözeiét pedig a takarékpénztártól kérnénk kölcsön. Őszintén szólva, a házvétel puszta ténye annyira lekötötte figyelmemet, hogy az adminisztrációra nemigen figyeltem oda. Azokban az örömteli napokban mit bántam én, hogy Jóska a saját nevére íratta a házat! Egyszerűen nem törődtem ilyesmivel, hiszen a kocsit is az ö nevére vették a szüleim. Meg annyi más mindent is kaptunk tőlük: automata mosógépet, elektromos grillsütőt, a gyerekek számára kvarclámpát. Gondoltam, ennyi önzetlenség korrektté teszi a másikat is. A harmincegyedik születésnapomon a férjem nem hozott ajándékot, ellenben kinyögte, hogy válna: beleszeretett másvalakibe és már jön is a közös gyerek. Reméli, nem csinálok botrányt és csendben elválunk. — Tényleg csöndes, bonyodalommentes volt a bontóper? — Nem szégyellem bevallani: akkor bizony kiszaladt a talaj a lábam alól, hagytam, hogy sodorjon az események árja. Jóska napokon belül eladta a házat, nekem ebből az összegből alig néhány ezer koronát adott. elvitte a kocsit és hármunknak a két gyerekkel albérletet szerzett. — Miért volt akkor ennyire kiszolgáltatott? Évának most már nemcsak a hangja, hanem a tekintete is fáradt. — Mert féltem erélyes lenni, a sarkamra állni, nehogy az idegeimet is tönkretegyem. Jóska ugyanis azzal fenyegetett, hogy ha megbetegszem vagy más okból nem tudom ellátni a gyerekeket, elpereli tőlem őket. És a botránytól is iszonyúan féltem. Inkább mindenben engedtem. Annyira naiv voltam, hogy még gyermektartást sem kértem. Otthon nyugodt légkörben nevelkedtem, az én szüleim között még hangos szó is ritkán fordult elő. Mindig is azt hittem, hogy az én házasságom szintén ennyire felhőtlen lesz. A szülők, illetve a gyámügyi hatóságok jóvoltából Éva élete azóta úgy-ahogy rendeződött. Éva szülei három és fél szobás lakásukat két kisebbre cserélték, s az egyiket fölajánlották lányuknak. A gyámügyi hatóságok pedig Jóska gyermektartási kötelezettségeinek dolgában indították el a szükséges eljárást. Sőt! A csalódott fiatalasszony egyébként valóban galambtermészetű apja vagyonjogi magánpert kezdeményezett a volt veje ellen. „Ha a lányomat tönkretette, legalább az unokáimnak juttasson valami pénzt!" — indokolta bosszúsan döntését. § § § Hogy is van ez? Az én vagyonom, a te vagyonod, a közös vagyonunk... A válás utáni viták legérzékenyebb pontja ez. — Olyannyira — mondja az ügyvéd —, hogy a gyerekek sok esetben csak másodlagosan jönnek szóba. Nálunk a törvény úgy rendelkezik, hogy a házasság ideje alatt szerzett vagyon közös. Akármilyen keveset keres is a feleség, és akármilyen sokat a férj, a jog itt egyenlőséget tesz. Csak a papírral igazolt vagy tanúkkal megtámasztott ajándék számit különvagyonnak. Meg amit ki-ki a házasság előtt szerzett, de azt szintén bizonyítani kell. — Ez vonatkozik a lakáshasználatra is? Sokan azt mondják, hogy akié a gyerek, azé a lakás. Gyakorta az is fontos körülménynek tűnik föl, hogy ki maradt a lakásban. — A lakáshasználatban a bíróság nagyon sok esetben külön döntést hoz, ami az egyik félnek mindenképpen kellemetlen következ'ményekkel jár. Ha a nőnek ítélik, a férfinak távoznia kell. Ha a lakás megosztható, az kapja a nagyobb részt, akinél a gyerek van. Persze, ez sem megoldás, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy ilyenkor megkezdődik a kiüldözés, sok esetben a szó szerinti kiszekálás nagy hadgyakorlata. Ha szövetkezeti lakásról van szó, á bennmaradó kifizetheti a távozót, de erre, a nők szerényebb anyagi helyzetére való tekintettel, ritkán van példa. § § § Mindent egybevetve: van-e hát nyertes vagy vesztes az egyre sűrűbbé váló bontóperek sokaságában? Tömör, sommás válasz helyett, a bírósági akták tömkelegéből hadd idézzem föl inkább a harmincnégy éves, könyvtárosként dolgozó F. Mária történetét. Mint olyan sokan mások, ő is elvált. Méghozzá eléggé hamar. Elvált, mert mindenki elvált körülötte. Elvégre egy modem nő nem stoppol zoknit, nem főz naponta vacsorát, elvégre egyenjogú, neki is jár az életből valami. A gyerek, természetesen, vele maradt, úgyhogy a férje ment el a lakásból és rendszeresen fizeti a gyermektartást. A még most is föltűnően csinos Marika ma már másképp látja a dolgot, másként értékeli fene nagy szabadságát: — Jöttek a hosszú, gyötrelmes esték. A gyerektől soha egy lépést sem tudtam elmenni. Később meg már nem volt kivel. A környezetem is megszokta, hogy akarva-akaratlanul én vagyok a mártír édesanya, akinek a gyerek a mindene. Rettenetes volt a felismerés, hogy az én családom valóban csonka. És én is hozzájárultam ahhoz, hogy azzá legyen. Most már, hogy a fiam nagyobbacska, mozdulhatnék, de kinek kellek egy maholnap kamaszodó gyerekkel? Nekem csak a napjaim és gondjaim vannak, amelyeket nem tudok megosztani senkivel. Önálló akartam lenni, hát most dönthetek kedvemre ... A férjemnek persze akadt más. Van közös gyerekük is. A fiamon látom, mennyire szeret odamenni. Ott élet van, színes tévé, és ott van a férfi, az apja. És jól kijönnek az új feleséggel is, aki valóban ügyes asszony, a fiam is szereti. Abban a családban jó hangulat, megértés van. De én kinek mondjam el, hogy megváltoztam; hogy én is úgy szeretnék élni?... BERTA ANDRÁS FELVÉTELE Hocman Gábor JÓBARÁTOK — Képzeld, Karesz, ma megláttam az utcán egy fantasztikus nőt! — Valóban, Peti? — Igen. Olyan domború idomok, hogy belebolondulnál, öregem. Jártában úgy hullámzott, mint a tengeri dagály. Mindenütt csupa hullám. — Irigyellek, Peti. Mesélj róla! — Ugyan, mit meséljek. Azt a nőt látni kell! Egy álom, egy költemény, barátocskám! — Megismerkedtél már vele? — Még nem, Karesz, ma még nem, de holnap, holnap bizisten megszólítom! Nyomban az iskola után megvárom, ott, azon a sarkon, ahol először megpillantottam. De te ne félj, Karesz, neked elmondok róla mindent. Hiszen te vagy az én legjobb barátom! — Hm, hát ennek aztán igazán örülök, Peti. Valóban a barátod vagyok. Most hová menjünk? — Tudod mit, talán sétáljunk egyet a parkban, azután betérhetünk a Mulattató Központba. Lövöldözünk majd egy kicsit lézer rakétákkal a Mars rémeire, vagy éppen kuglizunk, ha úgy tetszik. Beleegyezel? — Hát persze. Ezt nagyszerűen kieszelted, Peti. Peti jókedvűen indult tovább. Hirtelen azonban megtorpant. — De, tudod, Karesz, tanulnom is kellene. Házi feladatot kaptunk matematikából, és holnapra még egy verset is meg kell tanulnom. Segítesz majd a matekkal? — Ez csak természetes, Peti. Megtörtént valaha is, hogy nem segítettem rajtad? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. És amiatt a vers miatt se fájjon túlságosan a fejed. Majd súgok neked az iskolában. — Ezt nevezem jóbarátnak, Karesz! Gyere, bekapunk egy fagylaltot! — Felőlem akár dupla adagot is, Peti! Peti megállt a sarki fagylaltautomata előtt és előkotort a zsebéből némi aprópénzt. Nemsokára már jóízűen nyalogatott egy nagy adag fagylaltot.— Hm, ez aztán a finom fagyi. Eperízű, tejszínhabbal. — De azért a mogyorós, csokoládéfagylalt se rossz, Peti! — De nem ám. Az is kitűnő. Ugye, mi jól megértjük egymást, Karesz? — Hát persze. Hiszen jóbarátok vagyunk. — Nekem még sohasem volt ilyen jó barátom, mint amilyen te vagy, Karesz. Remek cimbora vagy. — Te is nagyszerű haver vagy, Peti. Te vagy a legjobb barát a nap alatt. — Hát ennek igazán örülök, Karesz. Tudod, az embernek annyi nője lehet, amennyit csak megkíván, még szülőből is kettő jutott mindenkinek, de igazi, testi-lelki jóbarátod csak egy lehet. — Magam is azt tartom, Peti. Én a te hűséges jóbarátod vagyok, éppúgy, mint ahogy te is az én barátom vagy. Peti lassan megette a fagylaltot. Az ostyamaradékot bedobta egy szemétgyűjtő automatába. A gép halkan zümmögött egyet, és a hulladék eltűnt. — Tudod, Karesz, gyakran gondolok arra, vajon mi is történik a szemétgyűjtőbe hajított dolgokkal. Te mit tudsz erről? — A bedobott szemét egy csőrendszeren keresztül eljut a Nyersanyag Központba. Ott aztán a gépek osztályozzák: külön választják a fémeket, a műanyagokat, és az ételmaradékot. Mindent újra fel lehet használni. Például, a fémek ... — Elég, Karesz, köszönöm. Micsoda kitűnő dolog, hogy te mindent tudsz. Segítesz nekem az iskolában, megmagyarázod, amit nem tudok, beszélgetsz velem, ha éppen kedvem szottyan rá, és hallgatsz, amikor éppen csendre van szükségem. Valóban, ideális barát vagy, Karesz. Ha mi együtt vagyunk, akkor mindig kitünően megértjük egymást. — Köszönöm, Peti. Hidd el, nagyon örülök annak, amit mondasz. — Tudod mit, Karesz? Már itt is van a Mulattató Központ. Megyek egy kicsit lövöldözni. Egy rövid időre kikapcsollak, rendben ? — Ahogy akarod, Karesz — hangzott a válasz. Peti a zsebébe nyúlt és kikapcsolta Kareszt, a mikromodulos minicomputert, amely mikrofonnal és hangreproduktorral is el volt látva és az ő személye iránt érzett barátságra volt beprogramozva. 17
