A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-11 / 46. szám
di Vilmos például a Ferencsik János vezette Magyar Állami Hangversenyzenekarnak, a holland Jaap van Zweden pedig az amszterdami Concertgebouw zenekarának koncertmestere. A produkciók átlagosan magas színvonala miatt a nemzetközi bíráló bizottságnak bizony nagyon nehéz dolga volt, mégis találtak olyanokat, amelyek kiemelkedtek a többi közül, s így kiérdemelték a díjazást. így a zongoristák közül az NSZK-beli Rolf Flagge, a hegedűsök közül az ugyancsak NSZK-beli, 18 éves Frank Zimmermann, a csellisták közül a norvég Truls Otterbech-Mörk, valamint a fúvósok közül a Svéd Fúvósötös részesült kitüntetésben. Rolf Plagge Szergej Rachmaninov D-moll zongoraversenyét játszotta. Mint tudjuk (a ránk maradt korabeli felvételek is erről tanúskodnak) Rachmaninov rendkívüli manuális készséggel rendelkező pianista volt, s így versenyműveit elsősorban saját képességeihez mérve alkotta meg. Plagge maradéktalanul eleget tett az elvárásnak. Technikája káprázatos, billentése acélos, de — ha kell — lágyan dallamos is, előadása mindig játszi könnyedségü. A csodagyerek múltra visszatekintő Frank Peter Zimmermann játéka is minden dicséretet megérdemel. Antonin Dvoŕák A-moll hegedűversenyét szinte hihetetlen lendülettel és szenvedéllyel játszotta, előnyösen domborítva ki a mű rapszódikus jellegét. Paganini ráadásként adott Capricciójának előadása méltó volt az „ördög cimborájának" zsenijéhez. Truls Otterbech-Mörk a firenzei Cassado csellóverseny legfrissebb aranyérmeseként érkezett hozzánk. S hogy méltó az említett kitüntetésre, azt fényesen bizonyította Szergej Prokofjev 125-ös opus-számot viselő rendhagyó művének, a szimfóniába ágyazott igen nehéz csellóversenynek parádés előadásával. A közönséget játékának leginkább kristálytiszta intonációja, érettsége, kifejező ereje és belső feszültsége ragadta magával. A Svéd Fúvósötös két trombita, harsona, vadászkürt és tuba összeállításban játszik. A zenészek nálunk ismeretlen szerzők, mint a reneszánszkori angol John Dowland, valamint a kortárs Eugene Bozza és Malcolm Arnold nevével és szerzeményeivel ismertettek meg. Kristálytiszta játékukat az ideális együtthangzás tette emlékezetessé. A díjazottak mellett is voltak azonban fiatal előadóművészek, akiknél az érés folyamata ugyan még betetőzésre vár, de a közönség így is megjegyezte a nevüket. így például a legfiatalabb résztvevőét, a 16 éves svájci Bertrand Rouletét, aki most zongoristaként szerepelt s Liszt Ferenc ráadásként játszott Wagner átirataival ejtett ámulatba, viszont pár hónapja egy berni versenyen mint hegedűs vitte el a pálmát, s „mellékesen" már mint zeneszerző is tevékenykedik. Ugyancsak felejthetetlen volt Mendelssohn hegedűversenye Szabadi Vilmos nagyszerű előadásában, a svájci Bruno Grossi szép tónusú fuvolajátéka Thomas Sauemak, a berlini Szent Hedvig katedrális orgonistájának Uszt-tolmácsolása vagy Máté Péter Bartók-interpretációja. E sok-sok ragyogó előadás mellett némileg halványabbul hatott Mats Rondin svéd csellista elfogult Schumann-tolmácsolása. A legtöbb ellentmondást Jaap van Zweden muzsikálása váltotta ki, mert briliáns játéktechnikáját nem tudta stílushűen a fiatal Mozart hajlékonyán éneklő dallamainak és felhőtlen érzelemvilágának megfelelő játszi könnyedséggel szolgálatába állítani. VARGA JÓZSEF Oroszlán (ön)szelídítés fSoóky László: D. I. vándorlása) Milyen érzéki csalódás idézi fel emlékezetemben egy fiatal költő polgárpukkasztó verseit? Miért emlékezem olyan versekre, amelyek a valóságban „természetes” módon felbukkanó abszurditások ellenében hol a pikareszk-hősök bölcs iróniájával, hol az öngúny sebészkésével, hol a groteszkben ölelkező ellentétekkel állt ki? Mi okozhatja, hogy a fiatal költő első kötetét olvasva már másnak — helyenként szelidebbnek, olykor rezignáltnak, néha csak önmaga karikatúrájának, gyakran modorosnak — látom egy-egy versét? A kérdésekre minden igyekezet ellenére sem lehet pontos választ találni, hiszen az olvasó nem ismerheti a költői vagy kiadói műhelymunkát, nem követheti (hacsak nem filoszi alkat) egy-egy vers vagy téma — a sajtópublikációk ideje és a kötet megjelenése között eltelt időben megvalósult — metamorfózisát. A kérdésekre ennek ellenére válaszolni kell, mivel a bennük sűrűsödő keresés — remélem — fiatal költészetünk helyzetéről is számot ad majd. A kötet öt versét — D. I. fölbukkanása, D. I. vergődése, D. I. törvénykezése, D. I. halálai, D. I. visszaszól — olvasva a nagy kompozíció részleteiben több helyen is felismerhető egy-egy már önálló versként ismerős szakasz. Szemben a D. I. felbukkanása és a D. I. visszaszól szerkezetében a gerincet adó három versben az önmaguk pontosságával determinált részleteken kívül gyakoriak a modoros szakaszok, utánérzések, s az öncélúnak ható prózavers szövegek. Ez utóbbiak különösen a D. I. vergődése című montázsszerű versben szembetűnik. Ebben a epigrammatikus sorokat („De ki van a koporsóban? Es kit temet a pap? / Ha te csillag vagy? Ha te csillag vagy?) szürrealisztikus látomást leíró szakasz követi a már említett prózaszövegben („A bokor fölött egy kéz repült. Nyomában egy fej, agyvelőt csurgatva ..."). Mindez akkor válik modorossá, amikor az utána következő lírai önvallomást, az előbbi Madách-emlékek Csesztvén Ha utunkat Balassagyarmattól dél felé. Aszód irányába folytatjuk, az Ipoly völgyét elhagyva jellegzetes nógrádi tájra érünk. A „görbe ország" dombjai közt kanyargó főúttól rövid bekötőút vezet Csesztvére, Madách Imre másik falujába. A kisközség fölötti dombon, a hajdani ősparkokban áll a régi kúria, Magyarország egyetlen Madách Emlékmúzeuma. Csesztve határának egy része 1810-ben Majthényi Anna hozományaként került a Madáchok tulajdonába. Nagy költőnket életének nyolc esztendeje, házassága és az 1848/49-es szabadságharc eseményei kötötték ide. 1844 decemberétől 1853 szeptemberéig élt a faluban. Balassagyarmat közelségéért és Fráter Erzsiért esett a választás a család eme birtokára. Innen egyszerűbb volt a bekocsikázás a gyarmati hivatalba meg az ottani megyegyűlésekre. És házaséletük is nyugodt légkörben zajlott Csesztvén, távol a sztregovai kastélytól s a szigorú anyától. Ahogyan Kerényi Ferenc is írja a múzeumi prospektusban, Madách emlékeiben „Csesztve mindig a harmónia, az idill múltbamerülő színtereként jelent meg". 1848 márciusában itt éri Madáchot a forradalom híre. Egy év múlva Csesztve hétköznapjai is módosulnak: a költő betegen is próza-szöveg funkciójában más stílusjegyü szakasz váltja fel. („Holott arra sincs időnk, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Kutyafuttában nemzünk egy-két gyereket, de aszszonyuk hiába vár éjszakára. Feltámadni nincs jogunk.") E fentiekben leírt effektus lehet annak is az oka, hogy az Irodalmi Szemle 1979/4. számában Ablakom címmel közölt vers ebbe a kompozícióba szerelve elveszti azt a megrázó hatását, amelyet a benne groteszk-elemek felhasználásával megfogalmazott állapotrajz Soóky László nem-költő nemzedékének az életérzését is meghatározza („és nem nézem a hóesést az ablakon át) és azt sem látom hogyan hajladoznak a fák az őszi szélben és nem nézem a hóesést az ablakon át — nincs ablakom"). Nincs ablaka, mert háza sincs, s a hóesésről nem irhát verset, mert nem nézi azt. Verset másról és máshogyan ír, illetve szeretne írni... Valahogy úgy, ahogyan azt a kötet első versében, a D. I. felbukkanásában állapotrajzként megfogalmazza. Ebben mintegy igazolja önmaga és olvasója számára költőéletét. Itt találta meg azt a hangját, amely a „fiatal" költők között éppen a bevezető kérdéseiben jelzett sajátosságok okán megkülönböztetett helyet biztosít számára. Itt tud úgy komolytalan lenni, hogy az már-már „az önmagukat halálos komolyan" vevő költők lírájának magasságait idézi („a végét most majd nem röhögjük el:/ udvari bolondjaink júdáspénzért mulattatnak/ és temetőinkben nincs hely az örökkévalóságra/ bűneim így bizonyíthatók:/ a küszöböket letagadom/ nagyapám életét elhallgatom/ a kopjafát batyumba rejtem/ a hidakat zsebre dugom/ még jó hogy voltak őseink/ lesz kire testálni a jövő felelősségét"). Ez a polgárpukkasztó költői szemlélet, amely látszatra szembefordul a nemzetiségi létből eredő tudat közhelyessé degradált megnyilvánulásaival, képviseli leginkább Soóky László első kötetében azt a poézismodellt, amelynek jelenlétét költészetünkben fontosnak, s az utána jövők érlelődésére gondolva, erjesztő hatásúnak tartok. Hiszen baj lenne, ha az oly ritka, ám mégis fontos irodalmi pályázatokon jelentkező tizen- és huszonéves költőjelötek, továbbra is úgy akarnának verset írni, ahogy azt fegyveres szolgálatra jelentkezik, a nemzetőrség felállításával és ellátásával foglalkozik. De hű marad a forradalom eszméihez a világosi bukás után is. Házánál a honti gerillák parancsnokainak ád menedékhelyet. És bújtatja Kossuth titkárát, Rákóczy Jánost is. Nem csoda hát, ha 1852 augusztusában őt is megkeresik a csendőrök, hogy csesztvei „magányából" Pozsony börtönébe szállítsák. Szabadulása után, 1853-ban végleg elköltözött innen, s ezzel házasélete is rövidesen befejeződött. A kúriát ekkor testvére, Madách Károly veszi át. A költő rövidebb időre később is vissza-visszatér ide. Legemlékezetesebb az 1862 augusztusi itt-tartózkodás, amikor régen várt vendégét, a Pestről jövő Arany Jánost fogadja egy éjszakára az udvarházban. 1864 júniusában látogatott Madách utoljára Csesztvére. A csesztvei hajlék 1964-ben, a költő halálának centenáriumán lett irodalmi emlékház. Akkor két helyiségben rendeztek kiállítást, ez 1969-ben további három szobával bővült. 1973-ban átrendezték az emlékházat, majd az idén, október elsején megnyitották a szépen felújított kiállítást. Ugyanekkor megkoszorúzták a kúria bejáratánál álló Madáchszobrot, Vígh Ferenc szobrászművész szép alkotását. Az ünnepségen többek közt részt vettek a szülőföld, a nagykürtösi járás politikai, társadalmi szerveinek képviselői is, hogy elhelyezzék a tisztelet és a háta koszorúit. A felújított kiállítás anyagát Dr. Kerényi Rácz Olivér, Tőzsér Árpád vagy Tóth László nemzedékei tették. Hangsúlyozni akarom, hogy nem az eredményt, csupán a szemléletmódot, a „nagy-költészetünk" (s nem kevésbe-epikánk) alkotásainak egy részében unalomig jelenlévő tudati sablonokkal szemben elfoglalt álláspontot tartom egyértelműen pozitívnak. Mert az a fiatal nemzedék, amely nem néz elődei szemébe, nem fogalmazza meg és teszi fel neki a kérdéseket a valóságról, a létről, már születése pillanatában öreggé lett. Bár potenciálisan ilyen — kétkedve kérdező — költő kötetét olvastam, még sem érett ez a gesztus minden versében vitathatatlan eredménnyé. Ennek az okát abban látom, hogy Soóky László verseinek stílusa, szemléletmódja, tartalma mélyen ihletett pillanataiban szembefordul a nemzetiségi lét szalontudatával, ám helyenként felvállalja azt. Pedig az általam kiemelt verseiben, versszakaszaiban láttatja azokat a dolgokat, amelyek felülvizsgálata nélkül nem fejlődhet ki az előttejáró, korát tekintve azonban akár nemzedéktársainak is tekinthető Egyszemű éjszakásokhoz hasonló erejű fiatal költészet. E kötet eredményeként azt emelném ki, amit írásom eddigi gondolatmenetében számonkértem: a másképp látás és láttatás igyekezetét. Fontos leszögezni, hogy ez elsősorban ott jelentkezik, ahol Soóky elrugaszkodik a nemzetiség provinciális tudatában kitermelődött fogalmaktól, és az egész társadalomban észlelhető jelenségek objektívjén át vizsgálódik. (........a tunya boldogság zűrzavarában elveszítettük a közeledés/ szálait setétben bárgyú vigyorra! — lépünk egymás homlokára s éjszakára/ levesszük kutyáinkról a láncot/ nehogy valaki jó szándékkal közeledjen"). Ilyenkor olyan dolgokat mond ki verseiben, amelyek a hétköznapi létben mindenki számára közvetlenül élményként megélhetöek. S éppen ezért hordoz ez a költészet első kötetes költő verseiben ritkán sugárzó eredetiségét (a modorosságait leszámítva), hétköznapi érzelmek és helyzetek szülte mély gondolatokat (az utánérzésekre most nem tekintve), s gondolkodik az utódnemzedékek életét is meghatározó történelmi fordulatokról (feltéve, ha mindezt hitelesen teszi). DUSZA ISTVÁN Ferenc irodalomtörténész rendezésében láthatják az érdeklődők. Az állandó kiállítás nemcsak a Csesztvén töltött évekre terjed ki, hanem Madách családjának történetét, a költő életét és korát is bemutatja. Kéziratok, tárgyak, képek idézik az írót és műveit. Láthatunk többek közt egy korhű, a csesztveihez hasonló udvarház világát idéző nemesi szobabelsőt. Ott van Madách bölcsője, a család 1823-as kalendáriuma, melybe január 21-én az újszülött nevét jegyezték be. Külön teremben mutatják be Madách főmüvének, a Tragédiának emlékeit: a külföldi kiadású könyveket és a színházi bemutatókon készült felvételeket. A színháztörténeti emlékeken kívül nem hiányoznak a Tragédia-ihlette képzőművészeti alkotások: Zichy Mihály munkái, Kass János grafikái s a legújabb termékek sem. Ismertetésünket hadd zárjuk Kerényi Ferenc soraival: „A kiállítás alkotói azt szeretnék, hogy látogatóink Csesztvéről hazatérve magukkal vinnék a »hely szellemét«, és friss élményeik hatása alatt újra kézbevennék a magyar irodalom egyik halhatatlan alkotását, az ember tragédiáját. Hisszük, hogy gondolati gazdagsága sohasem utalható a múlt kegyeletes ereklyéi közé, hanem van és lesz üzenete, birtokbaveendő mondandója minden kor embere, így a mi nemzedékeink számára is." CSÁKY KÁROLY 15
