A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-08 / 28. szám
Csak egy percre ADDIG JÁR A KORSO A KÚTRA LEHOCKY ERIKA az Ipolysági (Šahy) magyar tannyelvű gimnázium első osztályát végezte el az idén. Amikor múlt év szeptemberében Ipolyságra került, leghőbb vágya teljesült: tagja lett a Vas Ottó vezette József Attila Irodalmi Színpadnak. — Hogy is volt ez? — Másodikos elemista korom óta szavalok. Sok szeretettel gondolok vissza kedves tanítóimra, Danci Bélára és Kósa Bélára, akik a lévai (Levice) alapiskolában foglalkoztak velem. Több szavalóversenyen vettem részt már alapiskolás koromban is, járási, kerületi, sőt országos döntőben is szerepeltem. Mivel nemcsak magyarul, hanem oroszul is szavalok. 1981-ben a Puskin Emlékverseny országos döntőjében harmadik lettem. Az országos döntőt akkor Szobi Adri nyerte, akivel ott megismerkedtem, s ő, aki négy évig volt tagja az ipolysági gimnázium József Attila Irodalmi Színpadának, sok szépet és érdekeset mesélt nekem erről az együttesről. Ekkor határoztam el magamban, hogy ha törik, ha szakad, én ennek a híres irodalmi színpadnak a tagja leszek ... — És sikerült? — Igen, sikerült. Mivel gimnáziumi tanulmányaimat is anyanyelvemen kívántam folytatni, a lévai alapiskolából jelentkeztem felvételre az ipolysági gimnáziumba. A felvételi vizsga sikerült, most már csak az irodalmi színpadi „felvételi vizsga" volt hátra. Szeptemberben az is sikerült. Nagy öröm volt ez számomra, hiszen már az új Ady-összeállitásban is szerepelhettem, melyet „Vívódás" címmel mutattunk be, s az idei Jókai-napokon ezzel a műsorunkkal elnyertük a harmadik díjat. — Lehocky Erikát sokoldalú kislányként emlegetik ... — Ez talán túlzás. De az irodalom, a szavalás mellett a sport is nagyon érdekel. Több alkalommal rajtoltam már 1500 és 3000 méteres síkfutásban és tavaly a lévai járási bajnokságon 1500 méteren második lettem. Tagja vagyok a Skloplast női labdarúgócsapatnak is. Tolmácsra (Tlmače) és Tmavára járok edzésekre és edzőtáborba. Amikor nem sportolok, akkor legkedvesebb szórakozásom az olvasás. Különösen a verseket kedvelem. József Attila, Petőfi, Ady, Puskin és Szimonov a kedvenc költőim. — Testvéreidről is szólni szeretnél... — Igen. Heten vagyunk, négy lánytestvérem van és két fiú. Valamennyien nagyon szeretjük anyukát, aki könyvkötő, és apukát, aki gépkocsivezető Léván. Ök is nagyon szeretnek minket, mind a hét gyereket egyformán ... — Lehocky Erika nevét már újságcikk alatt is láttuk. — Hát igen. Néha Írogatok is. Az iskolában most tudósitó-kör alakult, érdekes kulturális és sportrendezvények, iró-olvasó találkozók, beszélgetések neves emberekkel stb. Mindezekről tájékoztatni fogjuk a jövőben lapjainkat, így a Hetet is. SÁGI TÓTH TIBOR ROBERT MERCIDER Fejjel rohantam a falnak, tudtam, nem kellett volna megállni, de a nő nagyon csinos volt. Ott állt a szélben, csapzott hajjal és pirosodó arccal. Tehetetlenül ácsorgott a kocsi mellett és tőlem várta a megváltást. — Valami baj van? — kérdeztem mosolyogva. — Üres a gumi. — Semmi sincs tartalékban? — Van egy, de nem vagyok túl ügyes. Én ugyan nem szerelem fel. — Majd én ... A nő szépen megköszönte a segítségemet. — Evelyn Blake vagyok — búgta. — Férjnél vagyok, érti? Ezért nem hívhatom be a motelba, hogy megigyunk valamit. — Meghívhatom én? Már-már attól tartottam, hogy visszautasít. — Él valakivel? — tette fel a kérdést. — A feleségem elhagyott. — Nem szeretek nyilvános helyen ismeretlen férfiakkal mutatkozni. A nyugodt élet híve vagyok. Jól van, magával megiszom egy martinit. Mehetünk? Hát így kezdődött, kérem szépen. Evelyn gyakran járt hozzám. Tetszett neki a házikóm és valószínűleg jól érezte magát velem. Sokat mesélt a férjéről, aki valami intézetben dolgozott. Gyermekeik nem voltak; valahogy mindent elnéztek egymásnak. Fred a férje, nagyon szépen keresett és Evelyn tulajdonképpen mindent megkapott az élettől, de Fred kissé el is hanyagolta a feleségét, hiszen nála a munka volt az első. Minden héten három alkalommal találkoztunk. Szerettem volna többször látni, nagyon vonzódtam Evelynhez, teljesen megőrjitett. A munkámat elhanyagoltam. Aztán vallomást tettem. — Mondanom kell valamit, Evelyn. — Ha valami titkod van, hallgass — intett le a nő. — A kapcsolatunkat semmi sem ronthatja el. Veled jól érzem magam, biztonságban vagyok és szeretlek. — Evelyn — folytattam a vallomást —, én tolvaj vagyok. — Tolvaj? Milyen tolvaj? — Besurranok a lakásokba, ahonnan drága holmikat cipelek el. — Tréfálsz? — Sajnos, nem. Egy esztendeje űzöm ezt a furcsa foglalkozást. — Miért? PIPACSOK Gyalázatosán romlik az emlékezőtehetségem. Valami miatt szükségem volt az ókulárémra, megyek be a konyhából a szobába, hogy orromra biggyesztve elolvassam az elolvasandókat. A táskában — mert most is, még a szülői háznál is „útközben" vagyok — a szemüveg-tok mellett fölfedezem a kötelező gyógyszeremet Erre természetesen — lenyelem a tablettát, de a szemüveget otthagyom. Negyed órával ezután azon töprengek, miért is mentem be tulajdonképpen, mit is akartam ... — Butulok mama — jelentem be a szomorú tényt anyámnak. Már napirendre is térnék kihagyó, orvosságokkal megnyomorított agysejtjeim játéka felett, de az eső miatti semmittevés közepette meg az jut az eszembe, hogy tegnapelőtt azért vásároltam két tekercs diafilmet mert valahol Dunaszerdahely és Somorja között egy pipacsmezőt láttam. Mintha lángolt volna a hegyhát — már amolyan csallóközi méretű. Valami kanálisból felpúpozott, elvadult földdarab a gondosan művelt és derekasan vegyszerezett; gyomirtózott esőutáni zöldben diadalmaskodó búza és árpatáblák között Tűz és láng — vadvirágokból! Van vagy harminc éve, hogy utoljára láttam ilyen pipacssereglést. A tücskökkel, fűriekkel s egyéb mezei lényekkel egyetemben a pipacs is ritka látvánnyá, ilyen tömegben pedig egyenesen látványossággá vált. Amolyan mezei szenzációvá! Nem mintha azt kívánnám, hogy a búzatáblák között — mert egykor ilyen is volt — több legyen a pipacs, mint a búza, de most, hogy ezt a viráglángolást láttam, arra döbbentem rá, hogy milyen egyszínűvé lett a táj az utóbbi negyed században. Ha zöld, akkor töményen zöld minden; ez úgy május táján látható. Aztán pedig egyszeriben ugyanez a táj megsárgul, megérik. Aratás után barnává lesz a gyors tarlóhántások nyomán ... S jön a tél hó-fehérje. Ha valaki egy csokorravaló szarkalábat — ugyan hányán ismerik a tizen- és huszonévesek közül a színét? — vagy búzavirágot szeretne tépni, nem tudnék tanácsot adni neki, merre induljon. Margarétát egy-egy árokpart nevel. A mályva lila virágát s ehető termését, a „papsajtot" libapásztorkodásom idején láttam utoljára... De miért is mondom el most mindezt? Igen, a pipacsok miatt, a virág-lángolású, elvadult darabka földhát miatt, a természet makacssága láttán, amely valamit visszahódított magának az embertől, hogy óvja önmagát, hogy valamit megtartson — miértünk. De miért e nagy igyekezet? Nem ismerem a választ Talán, hogy ne csak négy színű legyen a táj, amelyben élünk, hogy ne csak zöld, sárga, barna és fehér legyen, de tegyen a többi is; a kék, a lila, s a pipacsok pirosa, a margaréták fehérje-sárgája ... Mondom pedig mindezt elkésve, mert mintha bennem is valami szürkülne, kihagy az emlékezetem, s nem őrizhette meg a színes celluloidszalag ezt a csallóközi pipacstüzű napot s nem tudom, jövőre találok-e hozzá hasonlót Mert az idei pipacsok már elszáradtak, szirmukat veszítették, s kicsi mák-fejük zörgősre aszalódon a tűző napon. GÁL SÁNDOR 22
