A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-21 / 43. szám
MADÁCHNÁL SZTREGOVÁN van benne." imadách imre jegyzetei „Kemény a kavics és láng Érdemes-e egyáltalán idelátogatni az Ipoly mente, a közeli Felső-Börzsöny és a zólyomi (Zvolen) hegyekből érkező Kürtös-patak vidékére azzal a szándékkal, hogy születése után több mint másfél évszázaddal és legfőbb műve ősbemutatójának századik évfordulóján Madách világát keressük? Okvetlenül érdemes, hiszen járási honismereti múzeummá alakítva ott áll a kastély, ahol fölnőtt, ahová szerencsétlen házassága után Csesztvéről visszaköltözött, ahol hosszú estéken- át vitatkozott Szontágh Pállal, a művelt és érzékeny jóbaráttal; ahol a kastély eredeti kapubejáratától jobbra eső emeleti dolgozószobában annyi sikertelen próbálkozás után 1859 februárja és 1860 márciusa között megszületett végre a nagy alkotás: Az ember tragédiája. És érdemes, mert ha sokat nem is, de találhatunk itt eredeti, tehát Madách használta tárgyi emlékeket. Persze, az évtizedek során ki tudja merre kallódott régi bécsi porcelánok, szoborportrék, a jellegzetes fegyverállvány vagy akár a kézi könyvtár nélkül olyan mindez, mint néhány nagyértékű, ám töredezett cserépdarab, amelyből tisztelni kell a múltat, ám az eredeti egészre legföljebb következtem lehet. És mégis: átlépve a Madách-kúria küszöbét, a képzelet varázsló játéka révén, ott érezzük a hányatott sorsú drámaköltő szellemét s akarva-akaratlanul a sorsához is közelebb jutunk. Annál is inkább, mert a mai turista bizony kíváncsi természetű, bárhová utazzék, mindenütt összehasonlít és mérlegel, s így tulajdonképpen az sem csoda, hogy másfélszáz esztendő múltán is az író titkát kutatja. Sőt! A sci-fin nevelkedett utazó esetleg még azt sem tartja képtelenségnek, hogy valamiféle vegyelemzéssel talán Madách szellemi nagyságának titka is kikísérletezhető az itteni föld, a víz és a levegő összetételéből... Félretéve azonban a tréfát, egy-kettőre nyilvánvalóvá válik, hogy a szerényebb igényű múzeumlátogatónak igazán nem kerül nagy fáradságába fölfedezni a természet madáchi világának egyik-másik „tereptárgyát" e táj mai valóságában. Elég körbepillantani, hogy az ember örökre emlékezetébe vésse a Sztregova környéki szelíd dombokat, a látóhatár szélét alkotó hegyek kéklö karéját; bent a községben pedig — a múzeumban látottak hatására — akaratlanul is a madáchi nemzedék déd- és ükunokáinak arcán a Tragédia tömegjeleneteiben szereplő figurák névtelen hőseinek vonásait keresi. Vajon mit ismerne meg falujából Madách, ha egyszer mostanában vezetne erre az útja? A környéket, a tájat bizonyára igen, s föltehetően mind Balassagyarmat, mind pedig Kékkő (Modrý Kameň) irányába is a ma használatos utak vezettek. Flelyükön találná a nógrádi táj palóc falvait: Zsélyt és Ebecket, a nem messzi Bussát és Mikszáth Szklabonyáját, de a járásszékhellyé előlépett Nagykürtösre (Veľký Krtiš) már valószínűleg nehezen ismerne rá. Mint ahogy meglepné a sima aszfaltút is,'amelyen Csesztve vagy Zólyom, Kékkő vagy Fülek (Fiľakovo) irányából érkezhetne szülőfalujába, ahol azonban a válása előtti évben, gyermekeivel együtt Csesztvéről visszaköltözvén nem ezek a mostani, emeletes, betonkerítéses kőházak üdvözölték. Ma szemmel láthatóan a főút mellé húzódott a falu központja, szemben a kúriával egy vendéglőt is találunk, amelyet egy kis fantáziával a falusiak beszélgetőhelyeként ismert egykori kovácsműhely pótlékának is tekinthetünk. A község főutcáján továbbsétálva a helyi nemzeti bizottság épületére és élénk kereskedelmi forgalmat lebonyolító üzletekre bukkanunk ... A Madách-kastély azonban ott áll a falu talán legmagasabb pontján, ahonnan a házasságában csalódott költő gyakran tekintett a völgyesebb Csesztve tájára, abba az irányba, ahová oly boldogan vitte feleségnek a szépséges Fráter Erzsit, s ahonnét néhány esztendő múltán sohasem gyógyuló sebbel elbocsátotta hűtlenné vált asszonyát ; ahová emlékeiben kutató, fájó tekintettel oly gyakran vissza-visszanézett... mert Balogh Károlynak, a drámaköltő nővére unokájának leírása szerint Madách nagyon szerette Fráter Erzsit: benne látta az örök-Évát — az életösztön, az életadás, a szerelem, a folytonos keresés, a szépség és költészet jelképét. A fiatal Madáchot szinte mágikus erővel vonzotta az élet alakíthatóságának kérdése; a tiszta szándék, az igaz érzés és az átlátó értelem érvényesülésének lehetősége. Mai szemmel nézve Madách szinte béklyózottan, önkinzóan szigorú igényekkel indult el, majd haladt egyre gyorsabb ütemben előre a válaszkeresés egyre feszülöbb ritmusú útján, miközben a sors különféle csapásokkal (egyévi fogság egy bujdosó elrejtése miatt a szabadságharc után, felesége könynyűvérűsége e börtönbüntetés alatt és betegségének elhatalmasodása) mind magányosabb s egyre meredekebb élet-ösvényekre szorítja őt. Látszatvéletleneknek tűnő sorsfordulók és a meddő küzdelemből fakadó keserű élettapasztalatok, okok és okozatok hálójában így akad fönn, így születik megismételhetetlen csodaként a remekmű: Az ember tragédiája. Az eleinte Arany János által is pártfogolt, szinházilag azonban pusztán könyvdrámának tartott színpadi alkotás ősbemutatójára már csak Madách Imre halála után, 1883- ban került sor. A pesti Nemzeti Színházban Évát Jászai Mari, Ádámot Nagy Imre, Lucifert pedig Gyenes László játssza. Jelesre vizsgázik a publikum is, mert az előadás tizenegy évvel később eljut az akkoriban nagyon ritka századik reprízig. A Tragédia diadalútja azóta is tart. A „színdarabok színdarabját" azóta huszonkilenc nyelvre fordították le, s játszották Prágában és Bécsben, Zürichben és Bemben, Krakkóban és Gdanskban, Hamburgban és Londonban, Bratislavában és Kassán (Košice), a tengerentúlon és a skandináv államokban. A sztregovai kastélykert túlsó végében találni Madách Imre sírhelyét. Fák alatt, példásan gondozott gyepszőnyeggel szegélyezett járdán jut el az ember a sírhely fölött magasodó, 1934-ben készült, Rigele Alajos alkotta madáchi emlékműhöz. Jómagam néhány évvel ezelőtt, egy vadméhzümmögéses nyári nap délelőttjén jártam itt életemben először. Fölkapaszkodtam az emberi küzdés gondolatát jelképező szobor mögötti dombra, sétálgattam a kert hallgatag fái alatt, aztán múzeumlátogatással töltöttem ott-tartózkodásom fennmaradó idejét. Most, hogy a minap újra „elzarándokoltam" e szépen gondozott emlékműhöz, már ismerős tekintettel pillantottam körbe a kastélykertnek azon dombhajlatain, ahol gyermekként szaladgált, majd boldogtalan férjként járt-kelt Madách, ahol Az ember tragédiájának gondolatai, előképei, tétova vázlatai kristályosodtak benne. És e második találkozás révén szinte testi közelébe kerültem a válása után csendes öntudattal élő Madách világának; s mindaz, ami a Tragédiáról eleddig elraktározódott bennem, ezúttal új jelentéstartalmat kapott. E halhatatlan remekmű eszmei magjában, színpadi mondandójában nemcsak a szerzőnek az emberiség sorskérdései iránti aggodalmát és fantasztikummal határos előrelátását éreztem, hanem a tizenöt képben megelevenedő cselekmény váza mint egy bizalmas vonatkozásokkal átszőtt családi történet is fölsejlett bennem. Itt, egy köhajításnyira Madách dolgozószobájától döbbentem rá minden eddigi olvasmányomnál és színpadi Tragédia-élméJelenet az előadásból nyemnél erősebben, hogy Madách egyike a legkomorabb, ugyanakkor azonban legbizakodóbb szellemeknek. Végigjárt minden utat, égen és földön kereste a végső választ, míg a megismerésen, a hiten és hitetlenségen át eljutott a remény tudatosításáig. Annak az emberi akaraterőn alapuló reménynek tudatosításáig, amelybe a sziklán állva Ádám is megkapaszkodik az öngyilkosságot jelentő zuhanás előtt; amely az önpusztító kétségek és a családi gondok szkepszisét leküzdő erőt táplálja. És épp itt, a madáchi dolgozószoba s az emlékmű között lépdelve jöttem rá arra is, hogy talán éppen ezért az optimizmusáért nem lehet megunni Madáchot, ezért időszerű ma is — és lesz időszerű mindaddig, amíg bennünk s utódainkban tartani fog a lenni vagy nem lenni harca! Százhatvan éve született hát Az ember tragédiájának szerzője, és pontosan százéves a Tragédia színpadi pályafutása. Nagykürtösön, illetve a járás községeiben ebből az alkalomból nemzetközi szintű rendezvényt szerveztek. A szeptember második felében tartott Madách Imre Irodalmi és Kulturális Napok keretében a drámaköltő életéről és munkásságáról nyílt tájékoztató jellegű vándorkiállítás, több értékelő előadás hangzott el Madách életművéről, de rendeztek irodalmi kirándulást Csesztvére és Horpácsra, valamint járási irodalmi vetélkedőt is. E több napos ünnepségsorozat kiemelkedő eseménye azonban a budapesti Madách Színház nagykürtösi vendégjátéka volt, „természetesen", Az ember tragédiájával. A Lengyel György rendezte előadás gondolatilag a küzdés és az életben maradás emberi drámáját állította előtérbe, dokumentálva ezzel egyben azt is, hogy a Tragédia értelmezésének és színpadi megvalósításának lehetőségei valóban tágak. Lengyel György mintha a száz évvel ezelőtti, Paulay Ede rendezte előadás nyomdokain indult volna el: látványos és hagyományos, viszonylag szöveghű és külföldi vendégjátékra vagy jubileumi alkalmakra különösképpen megfelelő előadást komponált. A rendező szereposztás dolgában is mert kockáztatni: a színlapon második szereposztásként feltüntetett Juhász Jácint (Ádám), Almási Éva (Éva) és Huszti Péter (Lucifer) színészhármas mellett, Dunai Tamás (Ádám), Bencze Ilona (Éva) és Gáti Oszkár neve jegyzi az első szereposztást. Nagykürtösön az utóbbi hármas játszott jól élve a szerep kínálta lehetőségekkel, de Gáti Oszkárnak emellett még arra is futotta erejéből és tehetségéből, hogy valami egyénit csempésszen Lucifer alakjába. A közelmúltban lezajlott Madách-napok 14
