A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-21 / 43. szám
MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL BORISZ SZTYEPKIN A kételkedőknek Sosem tudhatják meg ők, milyen itt a hajnal milyenek a tűzhányók, csodás az erdő. Mi is a csend, az ősnyugalom. Hogy szórja alá fényeit a bársonyos égről a hold... (Oroszból fordította: MÁZSÁR LÁSZLÓ) PETER ANDRUŠKA Fa Tekintetem becézi a fa törzs sima kérgét. Csak egyetlen évgyűrű választ el a belétől. Emberkéz súlya alatt fejszék éveket vágnak, fejszéknek súlya alatt az emberkezek nyögnek. S a fa? Csupa méltóság. Hallgat, bár beleremeg. (FÜGEDI ELEK fordítása) FRANTIŠEK LIPKA Knosszosz valahol nyilván itt van a lényeg ha egyszer annyi tekervényes folyosó rejti és semmi sem zaklat föl annyira mint amikor magam előtt látom éteri alakját a testem magától megtalálja azt az ajtót póztalanul lépi át a labirintus küszöbét mintha csak a szülői házba lépnék vagy önmagamba a sötét folyosó magáévá fogad átenged egy másik folyosónak s azután már minden a házirend szerint történik a posta kifogástalanul működik s egy óra múlva már nem tudom kinek a kezében vagyok (TÓTH LÁSZLÓ fordítása) EUGÉNIO DE ANDRADE Sírfelirat Hajókat vagy a semmit perzsel a délután A nyár hevében minden zaj madár. Szárnyalj, szív. Vagy perzselj legalább. Lánykák Titokban cseperednek a lányok. Elrejtőznek a ház legeldugottabb zugaiban, hogy ott vadmacskává, fehér nyárfává lényegüljenek át Aztán egy nap, amikor szórakozottan pihenteted szemed a délután porában megtérő csordán, az egyik csitri, a legszebb, lábujjhegyen hozzád oson és a füledbe súgja, hogy szerét s vár rád a szénában. Remegve keresed a puskát és a délután hátralévő részét azzal töltőd, hogy varjakra durrogtatsz, melyekből ezerszám akad ebben az órában. (Portugálból fordította: VÉGH ZSOLDOS PÉTER) SXPN/^ Tizenkilenc évszázaddal nevezetes kliensének születése után, egy veröfényes, gyönyörű tavaszi napon Pilátusnak kedve támadt végigsétálni a falun. A kertek alatt is kimehetett volna a határra, fűzfakarót vágni a vesszőkerítéshez, de a tavaszi napfény, mely kellemesen matt színűvé szárította az út porát, élénkzöld életet öntött a kertek füvébe, fáiba, benne is feszültséget teremtett, „sétálhatnékot" gyújtott. Karjára vette a fejszét, beszólt a konyhába: — No, én mentem, Rebi. A Hangya felé kerülök, vegyek egy pakk nácit. A tavaszi fény mintha megemelt volna mindent: pehelyként. csillogó szalmaszálként lebegtette a falut. Az ember ilyenkor úgy érzi, időtlen idők óta tart az ilyen napsütés, leolvaszt a dolgokról minden szennyet, fölösleges terhet, tisztára meszeli a házak falát s a lelket. Az öreg könnyűnek érezte magát, „mit nem tesz ez a drága jó meleg", gondjai szétoszlottak a vakító levegőben, csontjai mintha súlyukat vesztették volna. Ösztönök, ivódott reflexek vitték az utcán a szövetkezet felé, bólintották fejét köszönésre. A boltban csak a felelős volt, s a nyugdíjas tanító, Ágh. Az öreg megvette a csomag szivart, szétterpesztett lábakkal megállt az ajtóban, s rágyújtott. Aztán letelepedett a kőlépcsőre, hátát kényelmesen a falnak támasztotta. A lájbiját kigombolta, hogy jobban melegítse mellét a nap. Ráérősen engedte ki az égszínkék füstcsíkokat, melyek körbegomolyogták a kultúrotthont. Mikor szeme elől elszállt a füst, s erőteljesen kibontakoztak a körvonalak, megint elárasztotta őket. Mintha szappanbuborékon illogott-villogott volna a kultúrotthon, olyan távolinak, valószerűtlennek tűnt. Csend volt, munkanap, csak néhány kölyök játszadozott az utcán. Az öregnek még soha nem volt ideje így végignézni a falun: félig-meddig kívülállóként, aki a ragyogó tavaszi munkanap perceit veszni hagyja, henyél. A lépcsőn csak vasárnaponként szokott elüldögélni, mikor ünneplőbe öltözött emberrel van tele a piac, a táncház. De ez nagyon is távoli kép. Amit most lát, egészen más. Mintha -nem is ebből a kultúrotthonból áradna vasárnap esténként a zene és az izzadságszag, kivörösödött, részeg legények nem az előtte lévő téren hetvenkednének. Mintha nem az udvarán szúrta volna le bicskával az ő egyszülött fiát a megrészegedett Bálint Elek. Ez is olyan távoli esemény: nem kavar érzéseket. Teljesen átadta magát a napfény s a szivarfüst élvezésének, az agya s az érzékei felhúzott óraként működnek, szinte észrevétlenül. Máskor mindig elöntötte a harag, ha eszébe jutott Elek, olyankor aprólékosan és kéjesen, részletezve képzelődött, mint fogja agyonütni, ha kijön a börtönből. Most ezt is unta. Vagy nem akarta elrontani a szép délelőttöt, szentségteleníteni a ragyogó napsütést. Amikor elfogad az ember mindent, ami létezik, amikor örül mindennek: nem ködösítik el a dolgokat áz agy vértolulásai. Milyen egyszerű — fújta az öreg a füstöt —, süt a nap, s él minden a maga törvényei szerint. Ha van törvény... Micsoda fura dolog: néhány ember összeül, s ítélkezik egy másikon. S közben fölöttük is süt a nap. Még furcsább, hogyan jön néha a halál. Legények, férfiak gyúródnak ki a kultúrház ajtaján a friss levegőre. Maga előtt látja az öreg a fiát, amint félig viccesen rászól a tolakodó szomszédra, „menj te az anyád kínjába!" Mint a bábszínházban, előre tudható a válasz: „Anyámat emlegetted?!" A közönség már köréjük gyűlt. Ha nem akarnának is, most már verekedniük kell. Évszázadok óta változatlan a szokás. A szokás az ember mértéke. Milyen könnyű teljes értékű embernek lenni, mereng az öreg. Ha valakit részegen félhülyének csináltak (ami elég gyakori), akkor is megtanulhat az időjárásról, termésről s a fehérnépek fenekéről bölcselkedni. Tizennégy-tizenöt éves korában harisnyát húz, tizennyolc évesen bokrétás kalapot csap a fejébe, iszik, énekel, s ha az anyját emlegetik, bicskát nyit — bátor és becsületes mindenki lehet. Az öreg fia is az volt, ami kiszaladt a száján, vállalta, s hogy túl nagy baj ne legyen belőle, indokolja is: „az anyádat, hát, nézz a lábad alá, s ne lökdösődj". De a másikban, hogy részegesebb, jobban ágál a becsület. Ami pedig csak úgy ér valamit, ha látható. Becsületes közönség becsületes látványt követel. Anyák és szeretők sikoltozva átfurakodnának az embergyűrűn, kivenni a becsület kezéből a bicskát. De a hirtelen csődület közelében se anya, se szerető. Reménytelenül várja hát a kiutat az öreg fia. „De az én anyámat ne merd a mocskos szájadra venni, azt a hétszentséges úristenit, mert kiontom a beledet." A választ már évszázadok óta megfogalmazták: „Ahhoz te kicsi legény ,/agy, te nyomorult". „Kiveszem a véredet, hogy lássad, ki a nyomorult, te rongy" ... Mint a betanított állatok, tűnődött az öreg. Elek túl mélyre szúrt, a fiú meghalt. Egyetlen fiú volt. 10
