A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-21 / 43. szám
MILA HAUGOVÁ Árnyék van bennem Az öregasszony árnyéka (amely délben rövidebb) esténként nyúlik meg. Sosem attól félünk, amitől kellene. Ami valóban lesújt ránk, nem látható. (TÓTH LÁSZLÓ fordítása) KIRSI KUNNAS Lovagol a sötét Fekete kancáján lovagol a sötét, csóválja, szórja farkát szerteszét. Az égen nesztelen vágtat át, csillagos fésűvel fésüli haját. A holdba is belekap, majd a bagoly szemében csendesen elszunnyad. (Finnből fordította: SZABÓ ZOLTÁN) Az öreg előrehajolt, hogy tarkóját is dédelgethesse a napsütés. Gondolkozott, menjen, maradjon? — jólesett tétlenül üldögélni. Mégis lekászálódott a felmelegedett kőlépcsőről. amelyet egy pillanatra valami emelvényfélének, cirkuszi kakasülőnek érzett, ahonnan az ember lehuppanhat a komolytalan és érdektelen látványosságok közé. Elindult. Léckerítés mellett haladt, a résekből egyenes fénycsikok, éles fénypengék hulltak rá. Mintha nagyon enyhe fájdalmat okozva hasogatták volna a testét. Kiment az út közepére. Árnyék se bántsa őt, élnie kell. Ahogy kijön Elek a börtönből, agyonüti. Ez, ki tudja hányadszor, épp csak átfutott az agyán, mint az, hogy a kerítés-karókkal egyszerre paradicsomkarókat is vághatna. Ne kelljen még egyszer járni. A Bálint Elek háza előtt önkéntelenül lassított, s mihelyt erre rájött, utólagos és szemérmes indoklás végett kotorászni kezdett a zsebében, elővette a cigarettát, s rágyújtott. Lopva a kapu felé lesett. Négy-öt éves gyerkőc csipeszkedett a kiskapura, mögötte borító alatt kotló és kicsi csirkék. A ház üresnek tűnt, a gyereket otthon hagyták, tartsa szemmel a csirkéket. Ha már megállt, az öreg megkérdezte, mintha nem tudta volna: — Hát te. komám, kié vagy? — Bálint Elek édesapámé. Bátran csengett a gyerek hangja. Apja fia, gondolta az öreg. Bátran néz az emberek szemébe. Az egyenlő eséllyel szemben álló két férfi közül Bálint Elek maradt életben. Ha hazajön a börtönből, hősként fogják tisztelni. S akkor ő agyonüti. És ő, az öreg lesz a hős, bár semmi kedve ehhez az egész színjátéksorozathoz, melyben mindenki hős és becsületes. Talán csak a feleségével ketten érzik, milyen mélységesen szomorú a buta pojácáskodás gőgjéből sarjadzó halál. S talán tudni fogja majd ez a kisfiú, ha kijön az apja a börtönből, és ő... Ő is, mint a betanított állatok: ütni, ölni fog. De hát mi mást tehetne? Máris enyhe rokonszenvet érzett a miatta elárvulandó kisfiú iránt. — S téged hogy hívnak? — Eleknek. — Elek — mondta az öreg —, eridj, fuss el a szövetkezetbe s hozz nekem egy pakk nácit. Odaadott egy ötlejest. — Ami visszajár, arra végy magadnak cukrot. Itt megvárlak. Leült az árok martjára. A gyerek eliramodott. S szaladt is vissza ragyogó arccal. — Milyent vettél? — kérdezte az öreg. — Tejescukrot. — Ügyes gyermek vagy. Elindult. Ez a gyerek rá fog haragudni. Bár a harag sohasem egészen őszinte. A színjáték, a becsület csillogása nem ad helyet a fájdalomnak, szánalomnak. Itt még igazi gyilkosok sincsenek. Itt a szertartás személytelenségével áldoznak fel bicskán embereket. A betanított állatoknak nincs személyes felelősségük, fájdalmuk, csak hősiességük és becsületük. Fájdalmat se okozhatok nekik; magam csinálok magamból hőst, ha leütöm Eleket. A kisfiú a kapu előtt bíbelődött a cukorkástasakkal, aztán teletömte a száját, s az öregember után szaladt. Bekanyarodtak a temető melletti fűzfák irányába. Az öreg levetette a lájbit, feltűrte ingujját, s mustrálgatni kezdte a fákat. — Nem szidódsz meg, hogy eltekeregtél otthonról? Úgyis csak este jönnek haza. Az öreg levágott néhány karónakvalót, de hamar elfáradt. Nem vágott karót, amióta a fia suhanccá cseperedett. Hanyatt feküdt, behunyta a szemét. Kellemesen mosdatta arcát a napfény. Hirtelen felült. Megtudja az a becsületes vadállat is, hogy mi a halál, s mi a fájdalom. A gondolatra végtagjaiból kiment az erő, remegett, s azt hitte mindjárt sírva fakad. — Kicsi fiam, te nagyon ügyes vagy. A gyerek játszadozott, hálásan pislogott, még mindig a cukorkáért, de különben nem törődött vele. — Szeret téged a bácsi, ne félj. Hagyatt feküdt. Széttárta karjait. Érezte a tenyerére csorgó fényt. Mosdatta arcát, mosta tenyerét. Úgy érezte, hirtelen nagyon megöregedett. Talán föl sem tudna állni. De a napfény jót tesz. Mosdat, tisztit. Hófehérre mossa a hajat. Az öreg meg mert volna esküdni, hogy tiszta ősz a haja, hófehérek a csontjai. A harisnyát is szép fehérnek, a bakancsot villogó feketének látta. Számolni kezdett. A karókat levágja, a kertet megfonja Péter, a Rebi unokaöccse. Van malac, öt juh, vagy húsz tyúk, csirkék, liba kettő, pulykák is vannak. Rebi is tud még mozogni, tenni-venni. Meglesz egymagában is. Hogy mit fognak mondani róla, az az öregembert nem érdekelte, arra nem gondolt. Megnémulnak talán, mert erre a kegyetlenségre nem lesz fényesre koptatott szavuk. „Megtanítjuk őket érezni", mondta volna a gyermeknek. Szívesen beszélgetett volna vele egy kicsit. Közelinek érezte, mintha az unokája lett volna. — Játsszál csak nyugodtan. Szivarozni nem volt kedve, gondolkozni nem tudott. Befelé, a testére figyelt, miként feszülnek az inai. Összeszedte minden erejét, s a kisfiú háta mögött két kézre fogta a fejszét. Egy hang sem hallatszott. Ennek még örülni is tudott. A fejszét a kisfiú teteme mellett hagyta Pilátus. A nap felé hunyorgott, keze fejével' letörölte a homlokát. Kihúzta a harisnyaszíját s egy fára kötötte. Magát a harisnyaszíjra. Kettőt-hármat rúgott Pilátus, karjai fölfelé lendültek. Mintha föl akarta volna húzni magát a szíjon vagy a lecsüngő napsugarakon a vakítóan tiszta tavaszi égbe. * FIATAL ROMÁNIAI MAGYAR PRÓZAÍRÓ ÉS ESZTÉTA M. BORSKÝ FELVÉTELE 11
