A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-14 / 42. szám
/ Írók- történetek PÓSA LAJOS, A RIMASZOMBATI DIÁK Bizonyára kevesen tudják, hogy Pósa Lajos, az elfelejtett költő a Rimaszombat melletti Radnóton született. A szegénysorsú Pósa, aki egyszerű parasztszülök gyermeke volt, a radnóti református pap támogatásával a rimaszombati gimnáziumba került, ahol halálig tartó barátságot kötött Mikszáth Kálmánnal. Mikszáth hasonló körülmények között került Szklabonyáról a szombati gimnáziumba. Akkor még Mixát-nak hívták a későbbi nagy írót, és rövid nadrágot viselt. Mind a két diák sokat koplalt, mígnem Mikszáth egy gazdag mészároshoz, Pósa meg egy kenyérsütő asszonyhoz kvártélyozott be. Ettől fogva jobban ment a soruk, Mikszáth hozta a szalonnát, kolbászt, Pósa meg a jóízű kenyeret. A jófejű Pósa fiút megszerették a gimnázium szigorú és rettegett tanárai. Neki is szívéhez nőtt az iskola, a pajtásai és az öreg tudós professzorok. Fábry Jánossal, egyik kedves professzorával még országos hírű költő korában is levelezett. A rimaszombati múzeum megőrizte egyik levelét és „Visszaemlékezés" című versét, amelyben a hajdani iskolát idézi föl. A levél így szól: Kedves Tanár Úri Igaza van. Az „Emlékkönyvbe" jobban beleillik valami emlékezésféle. Azért tehát olyat Írtam. A czíme is „Visszaemlékezés". Visszaemlékezésem a rimaszombati iskolára, ahol pályámat kezdettem, hol, mint gyermek, szorgalmasan tanulva, tanáraimtól szeretve, olyan boldog voltam. Az egészen természeténél fogva méla hang vonul keresztül s mint méla hangú költemény is alkalmasabb az „Emlókkönyv '-be, mint az a másik, ironikus, keserű költemény, mely szlvdöbbentő meg fölemelkedő, lendületes vége daczára is. Kérem tehát: legyen szives a „Kaczagni kell az életen" cfmű versemet postafordultával útnak indítani, hogy értékesíthessem valamelyik pesti lapban. Az ünnepélyre Bodon Józsi barátommal okvetlenül elmegyünk. Addig is tartson meg szíves jóindulatában, zárjon emlékezetébe, mint én a Tanár urat. A viszontlátásig igaz tisztelője: Bpest, 1878 május 31-én. Pósa Lajos Címem: Pósa Lajosnak Budapesten. Zerge utcza 1 sz. 2-ik emelet. 14-ik ajtó. A levélhez mellékelt Pósa-vers így hangzik: VISSZAEMLÉKEZÉS Úgy volt biz az, most is jól emlékszem rája, Hogy begyalogoKunk egyszer a vásárra. A rektíram választott kabátot nadrágot... Otthon alig ismert rám, aki meglátott. Másnap a szekerre vettük a ládámat Otthagytam a falut a szülői házat Az ekét. boronát búzatermő földet A kis kerek erdőt a virágos völgyet. Gyermeki lelkemben gyönyörű vágy támadt. Hogy boldoggá teszem édes jó anyámat Aki bölcsőm felett altatódalt dúdolt Aki nekem mindig hű gondviselőm volt. Hogy sír. nevet benne az anyai lélek. Ha czélt érkezek majd s valahol pap lészek. Mily repeső öröm szállja meg a szívét Majdha a szószékről hirdetem az igét Oh te kis iskola, ott a patakparton! Az égnek áldása soha el ne hagyjon! Neked köszönhetem, ha pap nem is lettem, hogy édesanyámnak öröme van bennem. Szunnyadó lelkembe te lövettél lángot. Ragyogó verőfényt, tündöklő világot. Mosolyogjon reád a szerencse napja! Vígan csörögjön lent ki patakod habja! Pósa Lajos szerencsére nem lett pap, hanem újságíró. Évtizedekig szerkesztette a maga korában közkedvelt „Az Én Újságom" című gyermeklapot. Neve is gyermekverseivel maradt fönn az utókor tudatában. Kosztolányi Dezső pontosan ráérez, ki volt Pósa s mit adott a korabeli gyermekeknek. Ezt írja róla 1914-ben: „Csak feledtetöje volt gyermekkorunknak. Elfelejtette velünk, milyen fájó kisembernek lenni, és tűmi, és némán lázadni, és korán lefeküdni, és sirdogálva elaludni, és várni arra, hogy megnőjjünk. Mi, hátulgombolós kis szimbolisták, már akkor éreztük az egész életet. Fejünket a boszorkányok vérrel keverték el. Tiszta, csengő dalában, amelyben gömöri és szegedi szavak bújócskáznak, ennek nyoma sincs. Átlátszó minden dala, mint a patakvíz, és az élettől édes, mint a ropogós cseresznye. Az élet, amely félelmes közeiével elborzasztott és olyan bonyolult volt előttünk, önnek mindig egyszerű volt. A tej csak fehér, az éj csak fekete, a fecske, az »istenfecske« villásfarkú és csicsergő, s egyetlen fát ismert, a kedves magyar fát az akácot. Ma a felnőttek írnak a gyermekről, saját magukról, ön azonban feláldozta magát, közénk kuporodott, és boldog hazugságokat mondott az élet szépségéről, mintha gyermekkora nem is lett volna, mintha nem is lett volna csupa gond, keserűség, árva szegénység. Gyermeknek való gyermekirodaimat írt." A gyermekverseken kívül népies dalokat költött. Ezek közül többet Dankó Pista, Lányi Géza, sőt Bartók Béla zenésítette meg. E versek már csak dalszövegükben élnek, verseinek tömkelegére rászállott a feledés pora. A maga korában azonban felfrissítette a magyar gyermekverseket. Érdemes még felidézni Kosztolányinak Pósáról írt további meleghangú cikkét, amely 1920-ban jelent meg és igazságot szolgáltat a sokszor megbántott költőnek: „Csakis nálunk történhetett, a félműveltség sivatagán, hogy az irodalom mellé járó széplelkek föltették a kérdést: ki nagyobb költő, Pósa bácsi-e vagy Shakespeare? A nyegle összehasonlítást vigyorgás követte, a hahota pedig visszhangzott a sajtó csarnokaiban is. Azokat a versikéket, amelyeket az apró emberiségnek írt balog rímeivel, édesen együgyű csattanóival együtt, átvitték irodalmi kávéházakba, szalonokba, és ott természetesen nevetségesek voltak, mint ahogy minden játékszer nevetséges, ha felnőttek szükségleteihez és arányaihoz mérjük... A csúfondáros, fölényeskedő irodalmárok a versikékben éppen azt nem vették észre, ami igazi értéke: Játékos voltát, laza összetűzését, könnyed ragasztását, szűk színskáláját, a bíráló ész ellenőrzésétől mentes csapongását és a gyermekléleknek megfelelő, villámgyors eszmetársítását." Pósa Lajos neve még ma is felbukkan egy-egy antológiában. Vajon mit gondolnak róla a gyerekek? (dénes) EGY FELNŐTT A GYEREKEK Lehel Zsolt neve, azt hiszem nem ismeretlen olvasóink előtt. Rendszeresen közöl művészkritikai és művészettörténeti cikkeket a csehszlovákiai magyar lapokban, néhány esztendeje pedig monográfiát is írt Rigele Alajos szobrászművészről. Munkája szorosan összefonódik a műemlékvédelemmel, ezúttal azonban nem szakmabeli dolgokról lesz szó, hanem Lehel Zsolt egyik nagy szenvedélyéről: a pionírvezetésről. — Mióta vagy pionírvezető ? — Idestova tizenöt éve csinálom, a bratislavai Duna utcai magyar iskola pionírjaival foglalkozom. — Összekapcsoiható-e a műemlékvédelem, vagy mondjuk inkább így: a helytörténet a pionírvezetéssel? — Véleményem szerint nemcsak összekapcsolható, hanem minden pionírvezetőnek arra kellene törekednie, hogy ezt a két dolgot össze is kapcsolja. A gyerekeket egyfajta egészséges lokálpatriotizmusra kell nevelni, hogy szeressék és tiszteljék azt a helyet, ahol születtek, ugyanakkor ismerjék meg történelmét, s vigyázzanak becses épületeire, értékes szobraira, a várost körülölelő természetre. — Tudomásom szerint egy idegenvezetői szakkört is létrehoztál az iskolában. Mi volt a célod vele ? — Mindenekelőtt az, hogy a gyerekek rendszeres foglalkozások keretében ismerkedjenek meg szülővárosuk nevezetességeivel: a nagy múltú épületekkel, műemlékekkel, s természetesen azokkal a történelmi eseményekkel is, amelyek a városhoz és ezekhez az épületekhez fűződnek. Nemcsak arra törekszem, hogy a gyerekek megjegyezzék az elmondottakat, hanem arra is, hogy szükség esetén maguk is beszélni tudjanak a látottakról, mintha csak hivatásos idegenvezetők lennének. A szakkör tagjai minden pénteken összejönnek, s a legtöbbször a „terepen" folyik a munka. Ha valami nevezetes helyre érkezünk, felkérem az egyik gyereket, beszéljen a látnivalókról, de lehetőleg úgy, mintha a többiek külföldi turisták volnának és most járnának életükben először Bratislavában. — Van-e lehetőségük a szakkör tagjainak „igazi" idegenvezetésre is? — Természetesen. A környező falvakból vagy más településekről bejáró diákoknak, iskolatársaiknak ők mutatják be a várost. A gödöllői általános iskolásokat, akik baráti kapcsolatban állnak a Duna utcai iskolásokkal szintén a szakkör tagjai vezettek végig a városon. De vezették már cseh turistákat, Szepsiből (Moldava nad Bodvou) érkezett táncosokat is. — Véleményed szerint mit ad még ez a szakkör a gyerekeknek? — A sok ismeret mellett, ami minden bizonnyal jól kamatoztatható a történelemórákon is, szóval a tudás mellett egyfajta határozottságot is. Ezt most nemcsak úgy értem, hogy sokkal otthonosabban mozognak a városban azoknál a gyerekeknél, akik nem járnak a szakkörbe, hanem úgy is, hogy a legváratlanabb helyzetekben fel tudják találni magukat. Aztán van itt még egy fontos szempont. Már említettem, hogy a gyerekek nem egyszerűen reprodukálják a hallottakat, hanem lehetőleg a saját szavaikkal igyekeznek elmondani minden lényegeset. Ehhez nemcsak a szókincsüket kell gyarapítani, meg az ismereteiket, hanem a fogalmazási készségüket is fejleszteniük kell, vigyázniuk kell arra, hogy szépen és érthetően fejezzék ki magukat, s a tényeket ne kétlábon járó lexikon módjára közöljék, hanem érdekesen, mintha legalábbis egy krimi történetét mesélnék el. — Aki véletlenül szombaton reggel úgy nyolc-fél kilenc tájban elmegy a Duna utcai iskola előtt, az biztosan veled is találkozni fog. Mit csinálsz te olyankor ott? — Azokra a gyerekekre és szülőkre várok, akik szeretik a kiadós gyalogtúrákat az erdőben meg a hegyekben. Általában kéthetenként szoktunk összejönni, de gyakran megtörténik, hogy minden szombaton kiruccanunk valahova. A mostani iskolai évben is szeretném rendszeresen megszervezni ezeket a szombati túrákat, a programot bárki elolvashatja az iskola faliújságján. — Kik vesznek részt ezeken a gyalogtúrákon és merre szoktatok járni? — Többnyire az iskola tanulói érdeklődnek, de hébe-hóba akad egy-két szülő is. A létszám ingadozik, attól függően milyen az idő vagy mi az útirány. Általában a Bratislava környéki erdőket és hegyeket járjuk. Szeptemberben hagyományosan a dévényi vár az idénynyitó túra célpontja, emellett két honvédelmi jellegű túránk is van az évadban, ezeket október 28-a, illetve április 4-e körül szoktuk megszervezni. — Miben különbözik a honvédelmi jellegű túra a többitől? — Először azt mondanám el, hogyan zajlik le egy „hagyományos" túra. Fél kilenckor van a találkozó az iskola épülete előtt, de háromnegyed kilenc-kilenc előtt sosem indulunk el, mert számolni kell a szombati közlekedés váratlan tréfáival is. A város széléig általában busszal vagy trolival megyünk, s tulajdonképpen ott kezdődik az igazi túra, ami persze nem csupán egyszerű gyaloglásból meg pihenésből és jóízű falatozásból áll, hanem egybe van kötve különböző játékokkal, vetélkedőkkel és egyéb feladatokkal. Lényeges, hogy a gyerekek sose unatkozzanak, s ne arra gondoljanak menés közben, hogy most éppen milyen műsort szalasztottak el a televízióban stb. Aligha kell bizonygatnom, hogy az erdőben nagyon sok érdekes látnivaló akad, ezekről sok mindent lehet mesélni, kérdezni, Így szinte észrevétlenül múlik az idő, fogynak a kilométerek. Gyakran térkép és iránytű segítségével tájékozódunk, így a gyerekek jól ismerik ezeknek a kellékeknek a használatát. Gyaloglás közben megfigyeljük a természetet, a növények és az állatok életét, s ha valamilyen műemlékre vagy romra bukkanunk, akkor felidézzük a múltat. Az útirányt én már otthon jó előre megtervezem, s persze felkészülök minden lehetséges kérdésre. Előfordul, hogy út közben egy olyan várromra bukkanunk, 14
