A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-14 / 42. szám
• ■ ■ ■ KOZOTT HOGY A KÖNYV SZERETHESSE OLVASÓJÁT (Gondolatok az olvasóvá nevelésről) Lehel Zsolt és Laukó Dezsőné {FÖLDES LÁSZLÓ FELVÉTELEI amelyhez valamilyen monda is fűződik, ilyenkor nagyon jó dolog, ha a túravezető el is tudja mesélni ezt a történetet. Gyaloglás közben arra is nagy gondot fordítok, hogy a gyerekek ügyeljenek a tisztaságra, ne szemeteljenek; ha valahol feltűnően sok a szemét, akkor azt közösen összegyűjtjük és a hulladékgyűjtőbe rakjuk. A honvédelmi jellegű túrákon bizonyos feladatokat kell megoldaniok a gyerekeknek. Gyakorolják a sátorverést, a csomózást, a tájékozódást, az elsősegélynyújtást, a kötélmászást stb. Távolságot is kell becsülniük, és át kell jutniuk egy kötélhídon is. Egy csoport gyerek benevezett a pionírszövetség által meghirdetett honvédelmi versenybe is, ahol eredményesen helytálltak. A körzeti fordulóban elsők, a városi fordulóban harmadikok lettek. Véleményem szerint ezek a szombati gyalogtúrák nagyon sok szempontból hasznosak. A városi gyerekek köztudottan keveset járnak a természetbe, ezért keveset is tudnak róla. Egy-egy ilyen túra során nemcsak a lábizmaik erősödnek, hanem a biológiai és a természetrajzi ismereteik is gyarapodnak, arról nem is szólva, hogy értelmesen töltik el a szabad idejüket. Sehol nem látni annyi szomorú és unatkozó gyereket, mint egy kietlen városi utcán, ahol nemcsak játszani, de még veszélytelenül közlekedni sem lehet igen gyakran. Már csak ezért is fontos, hogy a gyerekeket rászoktassuk az értelmes és hasznos időtöltésre. — Tudom, hogy családos ember vagy, gyakran más városba szólít a hivatásod, hogyan jut mégis időd minderre ? — Amit az ember sziwel-lélekkel tesz, arra kell hogy időt tudjon szakítani. Ráadásul a feleségemmel közösen csináljuk, így még csak konfliktusaink sincsenek miatta. Úgy vélem, van értelme annak, amit magamra vállaltam. Azok a gyerekek, akik velem tartanak a városnéző sétákon vagy a sok kilométeres gyalogtúrákon más szemmel fogják nézni azt a várost, ahol születtek, ahol élnek, mint azok, akik csak unatkoznak a falai közt. Számomra is sokat jelentenek ezek az akciók. Jóllehet a várost és a környékét már úgy ismerem mint a tenyeremet, azért van még mit tanulnom, s egy-egy körséta vagy túra mindig arra ösztönöz, hogy az ismereteimet gyarapítsam, nehogy egy váratlan kérdéssel zavarba hozzanak. De mindennél többet jelent számomra a gyerekek szeretete, hozzám való ragaszkodásuk. Ez olyan élmény, amely minden fáradtságért kárpótol. LACZA TIHAMÉR A nyár elején régi iskolámban jártam, jó ügy támogatásához kérték segítségemet. A beszélgetés ideje észrevétlenül átfolyt az iskolai könyvtár heti periódusban ismétlődő kölcsönzési órájába. A könyvet kölcsönző gyermekek különösebb rendszabályozás nélkül, már-már csak a játékukban észlelhető természetességgel keresgéltek a nyitott szekrényekben, ajánlották egymásnak az éppen visszahozott köteteket. Meglepő párbeszédeknek lehettem tanúja. Néhány perc alatt minden szociológiai kutatást megszégyenítő pontossággal kiderült, hogy húsz-harminc esztendővel a korosztályom olvasóvá nevelkedésének ideje után, gyermekeink mást és másképpen olvasnak, mint mi. Természetesen nem utalhatok itt az idősebbek első olvasmány-élményeire, hiszen a történelmi helyzet, az akkori társadalom mást kínált — sokszor kényszerített — apáink kezébe. A művelődés három évtized óta tartó forradalma elsősorban a harmincegynéhány-évesek nemzedéke és az ezekben az években iskolássá cseperedő gyermekeik számára hozott igazán egyéniséget gazdagító változást. A műveltség, a művelt ember eszménye a szocialista társadalomban vált egyeduralkodóvá, s válhat minden család törekvéseit, nevelési attitűdjeit meghatározó céllá. A könyvespolc előtt nyüzsgő gyermekek egymás kezébe nyomkodták Weöres Sándor verseit, Saint-Exupéry Kis hercegét. A. A. Milne Micimackóját Janikovszky Éva igaz történeteit. Ami a szívemet nyomja című svéd gyermekverskötetet. De ugyanígy sikerkönyvnek számít Csukás István Pom-Pom\a, Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeseje, s újabban ismét közkedveltek körükben Fekete István állattörténetei, a Vük, a Bogáncs, a Lutra és társaik. A gyermeki világban hitelrontás nélkül magas az ázsiója a Winnetoukönyveknek, a Verne-regényeknek s a kalandos történeteknek. Megkérdezhetné bárki, hogy mi ezen a hevenyészett listán az új, mi az ami különbözik az általunk olvasott gyermekkönyvektől? Nem tudom ki hogy volt és hogy van vele. de számomra A kis herceg és a Mici Mackó felnőtté érésem idején lett csak érthető. Saint-Exupéry regényeit: A déli futárgépet és az Éjszakai repülést előbb olvastam, mint A kis herceget. Pedig ki tagadhatja ma már azt, hogy a kis herceg bolygójának ismerete, a viharok bolygójának — a Földnek — a megismerését segíti, többek között a kötelességtudás példázatát éppen az ebből a könyvből megismert lámpagyújtogató adja számomra. Magyarul a Micimackó (két évvel A kis herceg előtt) 1973-ban jelent meg. Töredékek, ismertetések, részletek után végre a magyarul olvasható gyermek- és ifjúsági könyvek tömegének a része lett. Nem véletlenül időzök hosszabban e két könyvnél. A Micimackó és a vele egy kötetben olvasható Micimackó kuckója a mesének és a valóságnak olyan mesteri vegyítése, amely a mindenkori játék emelkedettségét bizonyítja. E szerény írás címe is a Milne — történet olvasójához intézett beköszöntő versét idézi: „Köszöntünk, kéz a kézben/ részemről mondjunk mancsot/, hogy teljesítsük részben/ kérésed és parancsod,/ mely minket felidézett,/ mint mackó-vágy a mézet. /Róbert Gida meg én/ egy lélek, két legény,/ egymást nagyon szeretjük,/ és együtt/ s evégett/ ketten szeretünk téged." Lám, így szeretheti olvasóját a könyv. Kimondva és kimondatlanul, mindig így vagyunk a könyvek hőseivel. A legnehezebb helyzetben, a talajtalanság állapotában, a lélek didergő óráiban, de mindenekelőtt a tudat ráeszméltető küzdelmében úgy érezhetjük; szeret bennünket a könyv, s mi szeretjük őt. Feltételes módban, hiszen ez csak annak az embernek adatik meg, aki olvas és megért. Szerencsére egyre többen vannak, s a bevezetőben felelevenített iskolai életkép is igazolja, hogy még többen lesznek. Olvasók — akiket szeret a könyv akik a könyvet szeretik. Szokás, mondhatnám — kissé enyhítve a dolgot —, hogy „csak" divatos úgy beszélni az olvasásról, hogy mindegyre a televízióra hivatkozunk, s mint valami szívóhatást gyakorló szörnyetegről beszélünk róla. Elfelejtjük azonban, hogy a televízió önmagában semminek sem az oka. A nevelés — ezen beljil az olvasóvá nevelés — nem érhet véget a tévé esti meséjével. Kell és szükséges az is, hiszen a vizualitás, a képi kultúra egyre teljesebb része életünknek. Nem egyszer azonban mindent elnyom, családi kapcsolatok minőségének meghatározója, gyermeki vágyak, érzelmi szükségletek egyetlen kielégítője. Félek leírni, mert csupán feltételezés; A most megszülető gyermekek egy része (csak remélem, hogy a kisebbik) először a Fotó: archív tévémesével találkozik. Tehát itt a kulcsa, miért vonja el az embereket a televízió az olvasástól. A születés utáni hetekben már eldőlhet, hogy az édesanya, az édesapa tévénézőt vagy olvasót nevel-e. Az első mondókák, a tapsikolok, állíthatók, sétáltatok, az ujj-játékok, a beszéd első szavai szinte észrevétlenül lesznek a gyermek sajátjai. Innen már csak egyetlen lépésre van az első könyv, amely hol fogakat erősítő rágóalkalmatosság, hol játék, hol az édesanya vagy édesapa kezébe kerülő mondóka-tár. A leporelló az első könyv, amely még inkább játék: jó megtapintani, nézegetni, forgatni, dobálni. A rajzok segítik felismerni és megismerni a valóságot, s az elképzelhető dolgokat tovább fejlesztve segítik a gyermek fantáziáját. Innen már egyenes az út a mesekönyvekig, a gyermekverskötetekig. A gyermeknek nem lehet elég gyakran és elég sok könyvet vásárolni. A fokozatosan gyarapodó kiskönyvtár idővel az írni, olvasni tanuló kisdiákot is szolgálja. Tömören összefoglalva ez az út vezet a leporellótól af. első elolvasott könyvig. Az egyre inkább önálló, alkotó gondolkodásra nevelő iskola azonban egyedül nem tehet meg mindent. A legnagyobb ajándék, amelyet az ember az iskolától kap, az az ími-olvasni tudás, a megismerés mindenki számára elérhető eszköze. Az ott felkeltett érdeklődés azonban elsatnyul, ha a családi kör, a szülők, a testvérek nem mutatnak példát, nem támogatják az olvasó kicsiket. Pedagógusok beszéltek a minap arról a bűvös körről, amelybe a kisiskolások egy része kerül. A nehezen és rosszul olvasó gyermekből soha, vagy csak ritka esetben lesz rendszeresen könyvet olvasó ember. Az ő számukra egy-egy könyv elolvasása a szó szoros értelmében fizikai fájdalommal jár. Vagyis: az lenne az ideális, hogyha az alsótagozaton nemcsak a betűket ismernék meg az ilyen gyermekek, hanem folyékonyan olvasnának is. Erre azonban ismét kevés az iskolában töltött idő; a családi foglalkozások, a közös olvasások lendíthetik át az ilyen tanulót a nehézségeken. Sokszor elég átsegíteni a gyermeket, s az eredmény lavinaszerűen születik meg. Egyik könyv a másik után. gyarapodó szókincs, egyre javuló tanulmányi eredmény, s a kamaszodé gyermek lassan már arra is képes, hogy hátrányos családi helyzetével szembesüljön, s többé-kevésbé ösztönösen értékrendet állítson fel további életéhez. A lánc egyre növekszik és egyre erősebb lesz, mert a könyv szeretete az írók otvasószeretetén növekedik. Valahogyan úgy, ahogy Milne írja a Micimackó kuckója ajánlásában: „Én tőletek kaptam Róbert Gidát / s új szuflét Mackón ti fújtatok át./ Tintát ti töltöttetek toliam hegyibe/ elmondani, mi még benn maradt begyibe./ Most kész a könyv — a büszke ajándék! /Én voltam a cél — de ki volt a szándék?/ Tőletek én, vagy tőlem ti, bocikák?/ Csak labda ez is — kapd el! — Hoci hát!" S mily jó elkapni ezt a labdát, s dobálni egymásnak szaporán, könyvről könyvre, örömről örömre. Felnőttek és gyermekek szerethetik benne egymást, úgy ahogy a könyv olvasóját, s az olvasó könyvét. Dusza István 15
