A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-14 / 42. szám
dalmi vozárszekér kocogott a híd irányában, megállítottam az elsőt, s megkérdeztem, hová tartanak? Lévára rendelték be őket, mert hurcolkodik a kórház — volt a válasz. Nagy bajuszú cselédember ült a gyeplő mellett, melléje kéredzkedtem, s mindén kertelés nélkül közöltem vele tervemet: át kell jutnom a hídon, beteg vagyok, haza akarok menni. Ha bárki megállítaná, azt mondja, hogy én voltam értük, s most Lévára kísérem ... Mosolyintott, s a lovak közé csapott, s közben megjegyezte: jó, hogy velünk találkozott ... Köpenyem gallérját kicsit széthúztam, hogy látható legyen a „krumplivirágom" — így nevezik a honvédek a csillagot... és szinte feszítettem, amikor a hídon átdöcögtünk. Közel Lévához, a lövöldénél kell leszállnom, ahol az út Óvár felé elkanyarodik, hagytam meg a kocsisnak. Bólintott, s örült ő is, ahogy a hídon átjutottunk. Az útelágazásnál egy német és egy magyar eligazítót találtam. Leszálltam a szekérről és bátran a magyar szakaszvezetőhöz fordultam: — Beteg vagyok, lemaradtam a csapatomtól, amely Zseliz felé ment. Megmondhatnák, merre jutok el Zselizre? — Mintha sohasem jártam volna errefelé ... A két katona rövid ideig tanakodott, majd határozottam az óvári útra mutattak: ez az út oda vezet. Megköszöntem, s kezet nyújtva a kocsisnak, elindultam a nagyon jól ismert úton ... Csak tovább is így sikerülne, sóhajtottam magamban. Ez az út kihaltnak látszott. Az Ipoly mentéről nagy csetepaté zaja hangzott, az egész keleti irányban dübörgés, iparkodnom kell, hogy estére legalább az ároki majort elérjem, ahol meghálhatok. Ismertem azt a gyaiogutat is, amely a közeli Kompa patak medrében húzódik, ha azon megyek, sehonnét sem látnak. Ahogy elhagytam Óvárt, behúzódtam hát a gyalogúira. Egészen az oroszi határig vezetett ez az út. Ott a sárói csőszház felé vettem az irányt, ahonnét egy dűlöúton az ároki majorig eljuthatok. A sárói csőszházban vizet kértem, de behívtak a konyhába. Kiderült, hogy disznót vágtak, a friss hurkával kínáltak meg. Éjféltájban kopogtattam be az erdészlakba, ahol Nagy Gyula bácsi — régi ismerősöm — készséggel adott szállás. Éjfélkor meghallgattuk Moszkvát, a magyar nyelvű adásból értesültünk a front állásáról: „Vác már felszabadult, Lévát szorongatja a szovjet haderő. Az Ipoly mentén nagy harcok vannak." Nem vártam meg a virradatot, elbúcsúztam Nagyéktól. Már csupán három kilométer, s otthon leszek. Minden dűiőutat jól ismertem, nem mentem hát egyenesen a falu felé vezető úton, hanem a Kenderesek felé, ahol a Szikinceparton levő gyalogút a falumba vezetett. Falum irányában csend volt, de amikor a falu széli káposztásokhoz, értem, szovjet nehézbombázók húztak el felettem, s nemsokára Oroszka irányából mennydörgésszerű robaj hallatszott, szinte rengett a föld... December 14-e volt. Tóth Lajos sógoromék laktak a szélső házban, közvetlenül a patakparton, egy kerítésen át a kertjükbe jutottam. Náluk kell elrejtőznöm estig, amíg haza lopakodhatok. Csontos Lajos bátyámat pillantottam meg, ahogy riadtan jön ki a bombázás hallatára ... Rövid idő múlva a sógorom is az udvaron volt. Többször oda szóltam hozzájuk, s időbe telt. amíg a hangom irányát megállapították, s elindultak felém ... Senkinek sem szabad megtudni, hogy itt vagyok — kötöttem a rokonok lelkére ... Ámulatukra közölnöm kellett, hogy megléptem... Estére hazamegyek. Az istállóban húzódtam meg, napközben hírül adták szüleimnek, hogy náluk vagyok, s anyám az alkonyat beálltával értem jött, s nagykendőjébe burkolózva sikerült hazaosonnom. CSONTOS VILMOS HETVENÖT ÉVES A pályatárs, barát immár hetvenötödször kering Földünkkel a Nap körül, és ha derűs éjjeleken fölnéz a csillagokra, nem látja őket olyan fényeseknek, mint ifjúsága idején. Mindenfajta rend és törvényszerűség munkál a világon, az embert a biológiai rend apasztja meg, kirajzolva arcára a végletes vonásokat. Akadnak emberek, akik még ma is az örök ifjúság képzetével azonosítják a költőt és csalódottak, ha törődöttnek, élemedettnek látják. De ha az illúzió el is száll, a költészet varázsereje mindenért kárpótolja az embert. Jó volna néha belülről is szemügyre venni az embert, a költőt: mit érez, mit gondol, min töpreng ? Milyen az a belső világ, amely a költészetet termi ? Milyen az a világ, amely a megszállottságot táplálja, hiszen minden költő szabálytalan egy kissé s kilóg a léniából. Már az is csodálatos, ahogy a még ifjú Csontos Vilmos verselni kezdett. Egy parasztgyerek kimegy répát egyelni a garamsallói határba. Május van, tobzódóan gyönyörű a természet, pacsirta dalol a magasban. A gyereket elbűvöli ez a gyönyörűség és egyszerre csak előkotorja gyűrött noteszét és lassan, botladozó betűkkel kezdi jegyezni: „Fejem fölött szépen szól a pacsirta/ Szép az élet — ég kékjére azt írja ..Megszületik az első vers és a fiú titkos énje súg valamit. Talán azt, hogy most örökre eljegyezte magát a szépséggel. Ez a titkos erő munkál benne mindvégig. Bárhová kerül, bármilyen nehéz az élete, a vers előbuggyan és emeli fölfelé, oda, ahol valaha az a kis pacsirta énekelt. Csontos Vilmos költővé érlelődött. Kivált a szülőföld parasztjainak sokaságából, több. lett. De nem úgy lett több, hogy elveszítse faluját, szülőföldjét, eleven kapcsolatát. Ö maradt, és talán jobban tette, mint mások. „Arra sohasem gondoltam komolyan, hogy fölkerüljek a fővárosba, pedig nyílt volna rá alkalmam. Úgy döntöttem tehát, hogy maradok idehaza, falun, a megszokott környezetben .. ."y— mondotta egyízben. Maradt és dolgozott: asztalosként, parasztként, költőként. Művelte a földet és művelte a lelkét. Nemcsak a föld virágzott munkája nyomán, költészete is kiteljesedett. Már az első köztársaságban fölfigyeltek rá, kötetei jelentek meg. A beérés azonban csak a fölszabadulás utáni években következett, amikor olyan nagyon „kellett a szó". A falu valóban rátalált abban az időben költőjére, ő meg dalolt, hogy elmondja a fájdalmat és a reményt: „Amint fiatal koromban, régen,/ Szilaj folyóként újra árad/ Bennem a vágy, s az ölelésben/ GYÖKERES GYÖRGY FELVÉTELE Most is megérzem:/ Enyém a terhe minden kalásznak ..." Az évek múlásával versek, verseskötetek fémjelezték Csontos Vilmos nevét. Köteteit szívesen forgatták, különösen faluhelyen. Az újságokban, folyóiratokban gyakran megjelent, hogy hírt adjon a föld népéről, önmagáról. Költészete rőzsetűzként világított, csöndes lobogással, kenyérillatú meleggel. „Szép, csendes lobogással égtem,/ Egemre hajnalpírt festve,/ S hittem a lángból szökkenő fényben./ Hittem: ha egyszer el kell égnem/ Akkor sem leszek majd pernye./ S a föld maréknyi pora lettem -J Kedvére szór széjjel a szél./ Porszem gyanánt most azért es-' dem:/ Éltetőd lehessen, gyökér." Ha a költő barátai, ismerősei Zalaba felé járnak, nem hagyják ki az alkalmat, hogy be ne térjenek a költőhöz. Mindig szíves szó, baráti ölelés, terített asztal várja őket. A költő felesége nem fogy ki a kínálgatásból, a magyaros vendégszeretetből. Bizonyára most is meglátogatják a költőt, illő tisztelettel, s barátnak kijáró szívmeleggel köszöntik majd azt a poétát, aki sajátos színfoltot képvisel a szlovákiai magyar lírában. De nemcsak ~ ők köszöntik, hanem minden szlovákiai magyar olvasó, aki megízlelte költészetét. Mindnyájan kQréje gyűlünk születése napján, hogy elmondjuk jókívánságainkat, hogy erőt, egészséget és alkotáshoz való kedvet kívánjunk neki és egy kissé meg is cáfoljuk legutóbbi versének sorait: „A vén bojtár — hetvenöt éves,/ Rétjére néz: nincs rajta virág..Ezt az állítását az olvasók, az ismerősök és barátok nevében is tagadnunk kell. Van virág a Csontos Vilmos rétjén, hiszen költészete telve van szebbnél szebb réti virággal, színnel, illattal, ragyogással. Vegyük csak elő könyveit és szálazzunk belőlük. DÉNES GYÖRGY
