A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-19 / 34. szám
ra, és hangosan fölkacagott a különös, f néma virág láttán. — Hogy lehet az, | hogy valakinek ennyire nincs ízlése? — I duplázott rá. — Bizonyára szándékosan ! tette... Aztán fogta a virágcserepet, amelyet | Marc az ebédlő asztalára helyezett, és 1 átvitte a hálószobába. — Ma este ennek a tolakodó nőnek ■ az ajándéka nézni fog bennünket — I gondolta egy Kis bolondos kupcogással ] a lelke mélyén. Amikor később a két szerelmes egy- j másra talált kölcsönös vonzalmuk mez- | télén odaadásában. Marc türelmetlen | pillantásaival nem az ágy előtti asztal- j kára helyezett hortenziát nézte, hanem j azt a megható ifjúságában kivirágzott, ! csodálatos testet, amely minden este j bámulatba ejtette, és határtalan reménységgel töltötte el. Mégis, a beteljesülést megelőző elragadtatott gyöngédségek mohó csöndjében Marc úgy érezte, megváltozott a szoba atmoszférája. Két ölelés közé, amelyekben a vágy mindent feledtetett vele, lassanként beszivárgott valami láthatatlan, zavaró jelenlét tudata, egy olyan jelenlété, amely figyeli őket. Azután ez a tudat makacsabb lett, és határozottabb. A férfi most úgy érezte, több tekintet szegeződik a hátára. Egy kissé hátrafordult. Mögötte, a félhomályban, a hortenzia helyén világoskék, foszforeszkáló tömeg forgott lassan a tengelye körül — remegések futottak át rajta. Ennek a ködfoltnak középpontjában a sokszirmú sátorvirágzat gömbhöz hasonlított, amely világos szemekből állt, s ezek igéző dühben remegtek. A száz pupilla mindegyikében — ahogy a forgásuk fokozódott, egyre jobban ragyogtak — Marc egy esztelen mámor irtózatát látta növekedni, mintegy készen arra, hogy rávesse magát a fiúra. De Yamira kicsiny kezei, amint végigsimították a vállát, Yamira lehelete a tarkóján, és Yamira apró csókjai, ahogy az arcán röpködtek, visszahozták Marcot az előbbi testhelyzetbe. Hogy feledje a háta mögötti látomást, szokatlan erővel ragadta meg fiatal szerelmesét, miközben a gyönyör egyre jobban szétáradt bennük. De mégis Yamira látta meg, ahogy hirtelen fölnyitotta óriási fekete szemét — ő láthatta a félhomályban a bűvös virág végső metamorfózisát. A hortenzia helyén szikragomoly forgott, amelyből acélkék villámok lövelltek. Csak másnap találták meg a szerelmesek összefonódott testét, mintha éles karmok marcangolták és tépték, mintha ezer meg ezer tű járta volna át őket. Az ágy előtti asztalkán, ócska virágcserépben, a lecsüngő, száraz és ráncos levelek fölött egy kókadozó, satnya hortenzia egyenként hullatta el utolsó szirmait — olyan volt, mint egy csokor könny. Raáman Katalin fordítása ' Mai francia elbeszélő IVAN ŠTRPKA három verse FELIRAT AZ AGYKÉREGRE TOVÁBBI FELIRAT AZ AGYKÉREGRE Hallgass Kasszandra! A cél vagyunk. Igen. Vagyunk az egyetlen cél. Senkinek nincs joga eszközt csinálni belőlünk tisztogatásra, piszkításra, a szappan gyártására. BARAK LÁSZLÓ FORDÍTÁSA A cél vagyunk. Igen. Vagyunk az egyetlen cél. Mozdulatlan vagyok; mozgásban vagyok. A cél vagyok. Ez, csupasz lábam ujjának lenyomata a nedves homokban. Igen, vagyok az egyetlen cél. A minden irányba lépő milliárd lábnyom az egyetlen cél felé mutat. Igen. Vagyok a cél. Mindenki a cél. — Egyedül azonban semmit nem jelent a merev, üveges, célzó szemekben, amelyek nem látják bennünk a célt. ■ ’ __________________ ' I MÉG EGY FELIRAT Vagyunk a cél. Senkinek közülünk nincs joga elkiáltani: Tűz!" TÓTHPÁL GYULA FELVÉTELE
