A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-01 / 27. szám
örB°^feí. ^Sŕ. MárflueZ — Úgy gondolom, hogy a babonák, vagy amit babonáknak neveznek, olyan természeti adottságoknak felelnek meg, amelyeket a Nyugaton uralkodó eszmevilág el szokott vetni. — Kezdjük a legáltalánosabbaknál: a 13-as szám. Igazán hiszel abban, hogy balszerencsét hoz? — Nos. épp az ellenkezőjét hiszem. Akik tudják a valóságot, azok hiresztelik, hogy rontó hatással bír (az észak-amerikaiak ezt elhitték és szállodáikban a 12. emelet után rögtön a 14. következik) csupán azért, hogy mások ezt ki ne használják és az egyedüli élvezői legyenek a titoknak: ez a szám jó előjel. Ugyanez történik a fekete macskákkal is vagy a lépcsők alatti járás-keléssel. — Házadban mindig lehet látni sárga virágokat. Milyen jelentőséget tulajdonítasz nekik? — Amíg sárga virágok vannak a közelemben semmi rossztól nem kell tartanom. Ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, sárga virágokra van szükségem (legmegfelelőbb a rózsa) vagy az kell, hogy asszonyokkal legyek körülvéve. — Mercedes, a feleséged, mindig tesz egy szál rózsát az íróasztalodra. — Mindig. Gyakran megtörtént, hogy eredménytelenül dolgoztam, semmi sem sikerült, az egyik papírlapot a másik után téptem össze. Aztán megpillantottam a virágvázát és rádöbbentem a dolog nyitjára: nem volt ott a virág. Ilyenkor fölorditok, behozzák a virágot és minden jóra fordul. — A sárga tehát számodra a szerencse színe. — A sárga igen, de az arany nem, sem az arany színe. Számomra az arany az ürülékkel azonosul. Ahogy egy pszichoanalitikus mondta nekem, az én esetemben ez az ürülék visszautasítását jelenti. Gyerekkorom óta. — A „Száz év magány" egyik hőse az aranyat a kutya piszkához hasonlítja. — Igen, mikor Jósé Arcadio Buendia rájön az ércek arannyá változtatásának módjára, s megmutatja fiának a kísérlet eredményét, ez azt mondja: „Olyan mint a kutyaszar." — Ez azt jelenti, hogy sohasem hordasz magadnál aranyat? — Soha. Se karkötőt, se láncot, sem aranyórát vagy gyűrűt. A házamban egyetlen tárgy sincs, amely aranyból készült volna. (...) — Egyszer említetted azokat a hosszú, fekete köpönyeges fiúkat is, akik Spanyolországban az éttermekben szoktak énekelni. — Igen, a muzsikus diákok. Nagyon idétlen látvány. — És az ünnepi öltözetek? — Hasonlóképpen, azonban különböző mértékben. A szmoking előnyösebb a frakknál, de ugyanez nem mondható el róla, ha a hosszú férfikabáttal hasonlítjuk össze. Az ún. trópusi szmoking az egyetlen ruhadarab, amely nem hoz „bajt" viselője fejére. — Te még sohasem öltött él magadra frakkot? — Soha. — Nem is veszed föl soha? Ha neked ítélnék a Nobel-díjat, föl kellene venned. — Már több alkalommal megtörtént, hogy egy esemény vagy ünnepi rendezvény meghívóját avval a feltétellel fogadtam el, hogy nem frakkban jelenek majd meg. Mi mást tehetnék, hiszen balszerencsét hoz. — Egyszer arra a megállapításra jutottál, hogy ruhátlanul dohányozni nem jelent veszélyt, ám csupaszon dohányozni s közben sétálni igen. És persze meztelenül cipőben járni. — Hát persze. — Nem lehet jó vége, végzetes is lehet. — Vagy zokniban szeretkezni. — Mi más sorolható még ide? — Például a rokkantak, akik hasznot húznak testi fogyatékosságukból oly módon, hogy hangszeren játszanak, teszem azt, egy félkezű, aki lábaival dobol vagy füleivel fuvolázik. Vagy a vak muzsikusok. — Feltételezem, hogy lehetnek balszerencsés szavak is. Olyan kifejezésekre gondolok, amelyeket soha nem írsz le. — Általában a szociológusok szaknyelvéből kölcsönzött szavak ezek, mint a színvonal, paraméter, kontextus. A szimbiózis szó is ilyen. — A fókusz kifejezés is. — Igen, a fókusz is. — Vannak ártó hatású személyek is? — Vannak, de jobb nem beszélni róluk. — Én is azt hiszem. Ismerek egy írót aki szinte a megtestesült pech. Nem is említem a nevét, mert ha kimondom, ebbe a könyvbe is belevág a ménkű. Mit teszel, ha egy ilyen személlyel hoz össze a sors? — Elkerülöm. Főleg nem alszom vele egy fedél alatt. Néhány éve történt, hogy béreltünk a feleségemmel egy szobát a Costa Brava-i tengerparton. Csakhamar rájöttünk, hogy az egyik szomszédunk, egy hölgy, aki megérkezésünkkor üdvözölt bennünket, rontó hatással bír. Attól a naptól kezdve vonakodtam azon a helyen tölteni az éjszakát. Napközben ott tartózkodtam, de éjszaka egy barátomnál húzódtam meg. Feleségemet nyugtalanította a dolog, én azonban nem tehettem másként. — Vannak olyan helyek is, amelyek hasonló ellenérzést váltanak ki belőled? — Igen, de nem azért, mert már eleve magukban hordják a szerencsétlenség csíra-Ö' Elképzelhető-e örömtelibb ünnepi eseménye kulturális életünknek, mint amikor Kossuthdíjas érdemes- és kiváló művésznek nevével fémjelzett budapesti társulat tiszteli meg látogatásával vidéki kisvárosunkat, hogy a kulturális központtól távol eső „perifériára" is elhozza „A Művészetet", produkciójával maradandó élményt szerezve iskolásnak és nyugdíjasnak, értelmiséginek és segédmunkásnak? Természetesen aligha képzelhető el nagyobb orom, sőt — sajnos — ehhez hasonló esemény is csak igen ritkán adódik. Ha valaki szükebb pátriájában igyekszik erejéhez és lehetőségeihez mérten kultúrát terjesztő, ízlésfejlesztő tevékenységet folytatni, kétszeres boldogsággal dörzsöli a tenyerét: most végre a legmagasabb szinten nyújthatunk valamit a közönségnek, ezúttal olyan élményben lehet része, amely nagy (esetleg döntő) hatással lehet további érdeklődésünkre az irodalom, a színház, a művészet iránt. A budapesti társulat érkezésének hírére tehát szervez, agitál, plakátot készít, csak hogy minél többen részesei legyenek a várható élménynek. Teszi mindezt azért is teljes meggyőződéssel, ártatlan jóhiszeműséggel, mert még elevenen él benne a társulat „otthonában" látott kitűnő előadás emléke. Elérkezik a várva-várt nap, s a nagy eseményhez illő boldog várakozás izgalma érezhető a nézőtéren. Magam is kellemes belső feszültséggel foglalom el helyemet és várom a csodát. Egyelőre sajnos csak egy harsány újságíró érkezik, aki vásári kikiáltók stílusában konferálja be a műsort. Sebaj, ez csak a kezdet — biztatom magamat — majd a művészek ... Elhangzik az első müsorszám, egy Majakovszkij vers. A megírása idején fontos, kritikai hangú költemény ma már az életműnek kevésbé jelentős darabja, de falusi esztrádműsoroknak máig kedves, kellemes színfoltja. Ha netán azt reméltem volna, hogy ez csak a kiindulási pont, ahonnét majd a művészet magasabb szféráiba ível a műsor, hamarosan jött a kijózanítás; diszkrét kabarétréfákat, kiváló művészek harsány, üres bohóckodását kapta a gyanútlan néző. Ha valakinek netán mindezek után még maradt némi illúziója (csodálnám az optimizmusát), azt is végleg lerombolta az érdemes művésznő papírról fölolvasott monológja. „Miért vagyok én menhelyi gyerek" — jutott eszembe az előadás végén a drága József Attila kétségbeesett — keserű felkiáltása, s az, hogy hogyan szabad valakit megalázni? Hogyan szabad a közönséget odavetett alamizsnával kiosztani, „hakni" műsorral „etetni", „jó ez szegény vidékieknek!" jelszóval? S ha már a közönséget így lebecsülik, akkor sem értem, hogyan vállalhat ilyen fellépést önmagára valamit is adó művész?! Kérem a CSEMADOK-ot, legközelebb inkább legjobb hazai amatőr együtteseinknek szervezzen turnét! Akkor majd újra jó szívvel merem másoknak is ajánlani a műsort, szervezni a közönséget. Addig a nekem hívők és vélem együtt fájdalmasan csalódok bocsánatát kérem, higgyenek a színház- és előadóművészét erejében, szépségében. A Radnóti Színpad estjén látottaknak szintén higgyenek: a legnagyobb művészek is képesek nézöszomorító, sőt nézőt felháborító produkciókra, ha nem „nemes anyagot", nem „nemes feldolgozásban", ihletett, átélt előadásban tolmácsolnak! Dr. HIZSNYAN GÉZA napló 2s. NagY La)os TÓPARTON Azt már rég tudom, hogy a lakásunktól alig fél kilométerre van egy tó, de csak tegnap szántam rá magam, hogy meg is nézzem, igen megtetszett, kedves, jóravaló tavacska, közepe táján keskeny félszigettel, amelyen alkonyat előtt tarka öszszevisszaságban heverésznek a félmeztelen napimádók; a tavat félkörben sűrű erdő övezi, az erdőbe keskeny ösvények futnak szerteszét, az egyik (de melyik ?) állítólag egy nudista tisztásra vezet, amit, ha egyáltalán létezik, alkalomadtán majd meglátogatok. A parton horgászok százai. Furcsa népség mondhatom, órák hoszszat ülnek és bámulják a vizet, nagynéha kirántják a horgot a vízből és nézik a levegőben lógó semmit. Vagy három órán át csavarogtam a tó partján, de nem vettem észre, hogy valaki fogott volna halat, talán nincs is hal ebben a tóban, de, amint megtudtam, a horgászat lényege nem is a halfogás: hanem az idegek megnyugtatása, a hal csak esetleges járulék, ami egyébként csak gondot okoz, mert meg kell tisztítani, sütni, enni, miközben a finom halszálka az ember torkán akadhat, ha valóban nincs hal ebben a tóban, mint ahogy feltételezem, akkor az ilyen baleset elkerülhető, viszont az idegek így is megnyugszanak, ámbár idege válogatja — én alighanem egy félóra alatt idegbajt kapnék az ilyen meddő horgászástól. Azt sem értem hogy mig tudtommal a horgászáshoz csöndre van szükség, a horgászok többsége gépkocsin érkezik ide a tópartra. Az imént is, míg az egyik horgász „működését" bámultam, a hátam mögött egy érkező gépkocsi akkorát dudált rám, hogy ijedtemben majdnem a tóba ugrottam. Az autó néhány méterrel arrébb megállt és kiszállt belőle egy horgászbotos, fürdönadrágos fiatalember, még meg is fenyegetett, hogy miért zavarom itt a levegőt horgászfelszerelés nélkül. Autó nélkül. Táskarádió nélkül. Az ö felesége ugyanis akkora tranzisztoros rádiót emelt ki a kocsiból, mint egy utazóbőrönd s máris ordibálni kezdett valamelyik angol beat-együttes. Egyszóval: nem váltom ki a horgászengedélyem, ilyen szürrealista sereglettel nem vállalok közösséget. De azért ki fogok járni a tópartra, mert jobb itt a levegő, mint a lakótelepen, s még jobb lesz, ha majd ezt az autócsordát kitiltják innen, amit nagyon remélek. Van itt egy kedves hattyúpár is vagy tíz zöldpihés kishattyúval, olyan gyönyörűen siklanak a zöld vízen, mintha az én saját, megtestesült álmaim volnának. Már csak miattuk is érdemes errefelé kószálni .. . SZŐLŐT METSZETTEM Édesapám hetvennégy éves, de még mindig többet dolgozik, mint a fia és két unokája együttvéve. Ha éppen nem valami összetört autó alatt kopácsol, akkor drótkerítést köt vagy az udvaron teszvesz, fát vág, disznót etet stb. Március elején, amikor hazaértem a szőlőt metszette, épp csak kezet fogott velem és mászott fel a létrára. Letessékeltem öt, mert féltem, hogy megbillen a létra, leesik, megüti magát, gondoltam, 14
