A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-01 / 27. szám
it, hanem azért, mert ezeken a helyeken egy adott pillanatban rossz elöérzetem volt. Ez történt Cadaquésban is. Meg vagyok győződve arról, hogy ha oda visszatérek, meghalok. — Ott szoktad a nyarat tölteni, mi is történt valójában? — Egy szállodában laktunk egyszer, mikor tombolni kezdett a tramontana, ez a szörnyűséges, idegtépő északi szél. Három napig voltunk elzárva a külvilágtól, még a szobából sem mozdulhattunk ki. Akkor kerített hatalmába a balsejtelem, hogy halálos veszélynek vagyok kitéve. Tudtam, hogy ha egyszer élve kiszabadulok Cadaquésból, többé már sohasem térhetek oda vissza. Amikor aztán alábbhagyott a szélvész, rögtön nekivágtunk annak a szűk, kanyargós és forgalmas műútnak, amelyet te is ismersz. Csak Geronába érve lélegeztem föl. Csodával határos módon menekültem meg, de ha még egyszer visszatérnék a vesztembe rohannék. — Ezek tehát a te nevezetes megérzéseid. Mivel magyarázod őket? — Azt hiszem, hogy a tudatalattimban összegyűjtött információknak és benyomásoknak engedelmeskednek. — Emlékszem 1958. január elsejére, mikor Caracasban hirtelen az a megérzés lett úrrá rajtad, hogy valami fontos fog történni a következő pillanatban. És történt is: szinte az orrunk előtt bombázni kezdték az elnöki palotát. Ki tudta volna ezt előre megjósolni? A mai napig sem tudom hogyan és miért született ez az előérzet. — Aznap a panzióban, ahol megszálltam. katonai repülőgép zúgására ébredtem. A tudatalattimba kellett vésődnie annak a benyomásnak, hogy valami különleges történik, mert épp akkor érkeztem meg Európából, ahol a vadászgépek csupán háborús időben repülnek el a városok fölött. — Ezek a megérzések tiszta formában jelentkeznek? — Nem, zavarosan, mint valami félelemféle, amely egy konkrét dologgal van összefüggésben. Képzeld el a múltkor Barcelónában, épp cipöfűzés közben hirtelen az az érzésem támadt, hogy abban a percben valami végbement a mexikói házunkban. Nem kimondottan rossz. Valami. De megijedtem, mert aznap indult el Rodrigo fiam kocsival Acapulcóba. Kértem a feleségemet. hogy telefonáljon haza. És valóban, abban a pillanatban mikor a cipőmet fűztem be a házunknál dolgozó szolgálólány egy fiút hozott a világra. Megkönnyebbülten lélegeztem föl, mivel a megérzésnek semmi köze sem volt a fiamhoz. — Azt hiszem sokat segítenek rajtad ezek a megérzések és sugallatok. Számos életbevágóan fontos döntést hoztál meg már ezek alapján. — Nemcsak a fontosakat, hanem valamennyit. — Tényleg mindet? — Mindet és mindennap. Valahányszor határozok valami felől, ez ösztönös megérzések alapján történik. — Beszéljünk a rögeszméidről. Melyiket említenéd elsőnek a sok közül. — A legrégibb és legtartósabb mániám a pontosság. Gyerekkorom óta jellemző rám. — Említetted, hogy ha hibát követsz el a gépírás közben, kicseréled a papírt. Ez rögeszme vagy babona? — Rögeszme. A géphiba vagy javítás számomra már stílusbeli mulasztás. Persze lehet egyszerűen az írástól való félelem is. — Vannak ruhákkal kapcsolatos bogaraid is? Szóval, arra gondolok, hogy vannak-e olyan ruhadarabok, amelyek balszerencsét zúdítanak rád? — Nagyon ritkán. Az igazat megvallva a „pechgyanús" öltözéket már vásárlás közben fölismerem. Habár egyszer kiselejteztem egy zakómat a feleségem miatt. Egy alkalommal, az iskolából hazajövet a fiúkkal, látni vélt egy ház ablakában, abban a bizonyos kockás zakóban. A valóságban én másutt tartózkodtam. Azután, hogy a dolgot elmesélte, már soha többet nem öltöttem magamra ezt a ruhadarabot. Pedig bizony igen kedveltem. — Beszéljünk a kedvenceidről, úgy ahogy azt a lányoknak, asszonyoknak szánt rovatokban szokták csinálni. Mulatságos dolog olyan kérdéseket feltenni neked, mint amilyenekkel a szépségkirálynőket ostromolják. Melyik a kedvenc könyved? — Oidipusz király. — Kedvenc zeneszerződ? — Bartók Béla. — Festőd? — Goya. — Melyik filmrendezőt tiszteled a leginkább? — Orson Welles-t, legfőképpen az „Egy halhatatlan történet" miatt és Kuroszavát a „Rőtszakáll" című filmjéért. — Életed során látott filmek közül melyik tetszik a legjobban? — Rosellini, „Rovere tábornok"-a. — Melyik még? — Jules és Jim, Truffau rendezte. — Melyik az a filmbeli hős, akit te is szeretnél megírni? — Rovere tábornok. — Melyik az a történelmi személyiség, aki leginkább érdekel? — Julius Cesar, de főleg irodalmi szempontból. — És melyik az, akit ki nem állhatsz? — Kolumbusz Kristóf; vonzotta magához a balszerencsét. A „Pátriárka alkonya" egyik szereplője mondja ezt róla. — Legkedvesebb regényhőseid? — Gargantua, Edmundo Dantes és Drakula gróf. — Melyik napot utálod? — A vasárnapot. — Kedvenc színed, mint tudjuk a sárga. De pontosan, a sárga melyik árnyalata? — Egyszer már megfogalmaztam: a Karib-tenger sárgás színe délután háromkor, Jamaika szigetéről nézve. — Kedvenc madarad? — Ezt is mondtam már. A kacsa á l'orange. Ford. Végh Zsoldos Péter ' Részlet egy tavaly áprilisban megjelent könyvből, melyben az időközben Nobel-díjjal kitüntetett haladó szellemű és nézeteiért hosszá évekre száműzött kolumbiai író barátjával, az újságíró P A. Mendózával beszélgetett életéről, munkájáról és azokról az ellentmondásoktól sem mentes érzelmi és szellemi hatásokról, amelyek a különböző kultúrák találkozási pontjain élő latin-amerikai írók művészetét meghatározzák s az európai ember számára olyan jellegzetessé és néha talán misztikussá is teszik. Kicsit kelletlenül, kicsit mérgesen vittem vissza a létrát, ő fölmászott rá s a szép hosszú hajtásokat szépen lenyiszszantgatta. Én a létrát tartottam dohogva. — És most nem szólnak meg bennünket az emberek? — kérdeztem. Kérdően néz le rám a magasból. — Most nem szólnak meg, hogy apu hetvennégy éves fővel fönt ugrándozik a létra tetején, a fia meg itt tétlenkedik? Elmosolyodik, de eszében sincs lemászni a létráról. Mondom édesanyámnak, hogy kergesse már őt le, mert engem igy megüt a guta. Őneki szótfogad s nagynehezen átadja a helyét. Újra hozzáláttam hát a metszéshez, fiityörészve, mint a rigó. Egy órányi vidám munka után cigarettára gyújtottam, visszamentem füstölni a ház elé. S dühömben elnevettem magam. Apám egy másik kétágú létrán, egy másik metszöollóval „igazgatta" utánam a lugast. Mint valami szigorú korrektor. Mondom neki, ez már mégse szép dolog, nekem még az írásaimat sem szokták korrigálni, mert nem szeretem, továbbá, hogy a szőlő akkor terem a legjobban, ha minél több tavalyi hajtást hagyunk rajta, miért nem akarja, hogy sok bora teremjen, nincsen elég hordó, vagy mi a szösz? Vagy öt percig csattogtatja az ollót, csak azután válaszol. — Fiam, a lugasnál nem az a fontos, hogy sokat teremjen. — Hanem mi? — kérdem idegesen. — Hanem az, hogy szép legyen — mondja és tovább korrigálja „müvemet". Érzem, hogy még a fülem is elpirosodik a szégyentől. Bizony elpirulok. Hiszen ennyit már nékem is illenék tudnom. FOTO: J. DUBE Ň lemetszem én ezt a szőlőt, mi ez nekem, különösen ilyen pompás éles metszőollóval; hitetlenkedve nézett rám, láttam, nem hiszi, hogy egy firkász ilyesmire is képes, elfelejtette, hogy nem regen még nekem is volt szölőlugasom, és hogy annak idején ö tanított meg a metszés művészetére. Vidáman fütyörészve nyirkáltam a fölösleges venyigét, egy-két szemet hagytam csupán, ahogy ö szokta. Néhol azonban hagytam egy-egy hoszszabb tavalyi hajtást, hadd legyen bő termés, ne kelljen az ócska kocsmai lőrét innom, ha hazajövök. Amikor végeztem a ház előtti hosszú lugassal (konkordia), cipeltem a létrát a ház mögé, a detevárilugashoz. — Hozd csak vissza azt a létrát! — kiált utánam apám. — Minek? — Meg kell igazítanom ezt a lugast. — Hogyhogy megigazítani ? — Túl sok szemet hagytál, megszólnak bennünket az emberek. Te benne, ő tebenned: két egy-testű lény. Benned: a vérben, álmodban, agyadban. Te, szú a csontban, benne, az anyagban: istennel, nővel egy-test-tünemény. Vizsgálod: messziről ellenálló', kemény. Tövisfal védi, héj, áthághatatlan. Hinnéd: faláról szél, szándék lepattan, s át nem üt réstelen burkán a tüske fény. Beléhatolsz: az ősidőbe jutsz át. Itt ösztön ellen ösztön védi jussát. Hangjaiban a lényeg nyelve szól sután. Bent szentély: fényből, lombokból emelve. Az átcsorgó lét telt lesz, tiszta benne. Volt a lények előtt, s lesz a harag után. 15
