A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-01 / 27. szám
— Igen. Találkozni akarok veled. — Még ma? Ennyire sürgős? — Nem, csak holnap. Találkozhatnánk délben, tizenkét órakor a vadaskert előtt, a kastély bejáratánál. — A kastélynál? Megőrültél? Minek mennék oda ? Gondoltam, hogy Ondrej megdöbben a javaslattól, de hosszabb mérlegelés után célzatosan választottam találkozásunkhoz ezt a meglepő helyszínt. — Be kell fejeznem, fülkéből hívlak, és az ajtón már kopognak. Szóval, holnap, tizenkettőkor. — Elviszel? Gondolom, kocsival mégy. — Ne haragudj, inkább egyedül megyek. Letettem a kagylót, pedig a fülke előtt senki sem várakozott. Nem volt kedvem tovább magyarázkodni. Majd holnap. Reggel összecsomagoltam a holmimat, akárcsak pár nappal korábban, Dubinská asszony lakásában, összeszedtem mindent, a fehérneműmet, a könyveket, a ruhákat, a cipőket, leggondosabban könyvem anyagát, a jegyzeteket és a fényképeket. Ezután bezártam Viktor lakását és a kulcsot a levélszekrénybe dobtam. Véglegesen eldöntöttem, hogy ide többé nem jövők vissza. Megreggeliztem a lakótelepi tejbüfében, és röviddel tizenegy óra előtt útnak indultam. Ondrej már ott téblábolt, láthatóan arra várt, hogy én döntsem el utolsó közös utunk irányát. A kastély felé indultam. A déli tűző nap a szilfák és bükkfák koronájába rejtőzött, csak a lombok közötti réseken pásztázta csíkosra az utat a napsütés. Ondrej mellettem lépkedett, szemem sarkából néha megpillantottam a cipője orrát, amikor lépett, vagy az ujjait, amikor elörelendült a karja. A zöldellő rengeteget néztem, meg a fák koronáját, ahonnan időnként varjúkárogás hallatszott. — Meleg van — mondta Ondrej. — Fülledt a levegő — tettem hozzá. Elhagytuk a fából ácsolt lugast, mögötte az út elágazott a kastély, illetve a szfinx szobra felé. Úgy gondoltam, a kastély környéke, ilyenkor tele lesz látogatókkal, a sétautakon nyilván mozdulni sem lehet, ezért a szfinxhez vezető elhagyatott, homokkal felszórt ösvényre tértem. Csend volt errefelé, kettesben voltunk. A hatalmas kőtömbhöz érve, amelyen a mesebeli csodalény esőtől, fagytól és újkori vandáloktól megviselt kőteste nyugodott, az átmelegedett talapzathoz támaszkodtam. A szám kiszáradt a hőségtől, mégis rágyújtottam. Azaz Ondrej gyújtotta meg a cigarettát, látva, hogy nem találom az öngyújtómat. — Szörnyű rég nem találkoztunk, Katerina — szólalt meg aztán. — Hallottam, beteg voltál — feleltem. — Tudom, hogy te hoztad el a holmimat az intézetbe. — A nővértől tudod? — Nem, láttalak az ablakból. — Rendben vagy már? — kérdeztem, de kitértem a tekintete elől. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy mégsem levélben intéztem el utolsó közös ügyünket. Nem törtek volna rám azok az érzések, amelyekkel szemben most védtelennek bizonyultam, mert valójában ez volt az első eset, hogy ott álltam szemtől szemben azzal a férfival, akit valaha szerettem, de akivel most végleg szakítani akartam. — Mi az, hogy rendben? — hallottam Ondrej harsány hangját, harsányabb volt, mint ezelőtt. — Melyikünk van rendben manapság? Te talán igen? Egy hasadt kérgű szilfához támaszkodott, kezét a zsebébe süllyesztette, régi szokása szerint, és nézett rám, talán kihívón, talán fürkészőn, talán gúnyosan. — Mit csinálsz? Van elég munkád? — törtem meg a csendet. — Ami adódik, azt csinálom. Ahogy fiatal koromban. Újra ott kezdem, ahol annak idején, amikor itt összetalálkoztunk. Templomokban dolgozom, szenteket javítok. Elhallgatott, majd rövid habozás után megkérdezte: — Miért hívtál pont erre a helyre? — Egészen önző okból. Útba esik Drezda felé. — Hát oda minek mégy? Bevásárolni jársz te is? — Nem, szolgálati útra. Ellépett a fától, lehajolt, kezét kivette a zsebéből, fölemelt a földről egy gallyat és tördelni kezdte. — Ezt úgy értsem, hogy ha itt befejezzük ... — a szó váratlanul, fájón hasított belém, pedig pontosan azt fejezte ki, amiért Ondrejt idehívtam — ... akkor egyenesen Drezdába mégy? — Pontosan. Estére a szállodában kell lennem. És te? — Visszamegyek haza. — Kocsival jöttél? — Ha jól emlékszem, a kocsit te tartottad meg, nem én. És összesen csak egy kocsink volt. — Ha Drezdából megjövök, elviheted. Nem lesz rá szükségem. Elhajította a darabokra tördelt gallyat. — Jobb kocsival fogsz járni? — Nem fogok kocsival járni. • A félig szívott cigarettát beletapostam a fűbe. Figyeltem az egy percig még vékonyan, kékesen szivárgó füstcsíkot, és arra gondoltam, minden szót úgy préselünk ki magunkból és egymásból is, mintha nem éltünk volna együtt kilenc hosszú évig. Vagy talán épp azért ? Kelletlenül ajtót nyitottunk egymásnak, de kitárni talán már nem akartuk. Ondrej hirtelen odalépett hozzám, és a vállamra tette a kezét. — Katehna ... — Tessék? — Amikor azt mondtad, hogy itt akarsz velem találkozni, ahol megismerkedtünk, én azt hittem ... — Mit hittél? Hogy bűnbánón visszakönyörgöm magam hozzád? — Ne beszélj így, ehhez nincs jogod! — De van, Ondfej. Azért akartam találkozni veled, hogy elintézzük kettőnk utolsó ügyét is, amely még mindig megköti a kezemet. Elvörösödött. — Miért csinálsz tragédiát olyan semmiségekből, amik ma már mindennaposak? Hányán követnek el ilyesmit, anélkül, hogy ez bárkit is zavarna! — Engem ők nem érdekelnek. Levette a kezét a váltamról. — És te talán különb vagy? — Nem értelek. — Viktorral élsz! — Nem élek vele. — De vele éltél! — Éltem, de nem úgy. ahogy gondolod. Vállamra vetettem a kézitáska szíját, és elindultam a kastély felé. Nem hallottam, hogy Ondrej követett volna, de nem álltam meg. Tudtam, hogy nem marad ott egyedül. Kisvártatva csakugyan mellettem lépkedett, durván megragadta a könyököm, és megállított. — Tudom, hogy nála laksz. Ne hidd, hogy mindegy volt nekem, amikor otthagytál. Mindent tudok rólad. — Már nem lakom nála, Ondrej — mondtam szelíden. Kezdett fárasztó lenni a beszélgetés, fölöslegesnek és hiábavalónak éreztem, jóllehet eleve nem vártam tőle sokat. — Pillanatnyilag sehol sem lakom. De ez most mellékes. — Mi fontos akkor? — Az, hogy fejezzük be az egészet, Ondfej. — De miért? A kérdés megdöbbentett. — Pusztán amiatt az... epizód miatt? — Azt is felelhetném: igen, pusztán amiatt — mint mondod — az epizód miatt. De ez így nem igaz. Az már csak az utolsó csöpp volt a pohárban ... — A Karin-féle ügy kapóra jött neked, hogy otthagyhass, mert már rég közömbös voltam számodra. — Ez nem igaz, Ondrej... — De igaz. Amíg sikereim voltak, amíg jól kerestem, és neked mindened megvolt, addig jó voltam neked. — Hogyha tudtam volna, minek, vagyis inkább kinek köszönheted a karrieredet, akkor... — Akkor mi? Figyelmeztettél volna? Nem hiszem, hogy kedved ellenére lett volna az az élet, amit nyújtottam neked. Úgy láttam, nagyon is élvezted. Nem válaszoltam. Ondfejnak igaza volt. Ez volt a legrosszabb az egészben. Sikereinek idején én is élveztem mindent. A hírnevet, az élet napos oldalát, a borozókat, a fogadásokat, az ismeretségeket, az ünnepélyes megnyitókat, a pohárköszöntőket, a mosolyokat, a hódolatot. Ha akkoriban megtudom, hogy ragyogó pályafutását és sikereit valójában közvetve apámnak köszönheti, hogy ö maga csupán felülről mozgatott báb. vajon mit mondtam volna neki ? Azt, hogy ezen az áron inkább nem, Ondrej? Nem tudom, mit mondtam volna neki akkoriban ... Fürkészőn néztem rá. Megöregedett, mint ahogy megöregedtem én is. Arcára volt írva lelkének minden gyűlölete, ott tükröződött rajta valamennyi kudarca. — Valamit azért hadd mondjak neked — és hátralépett. — Engem onnan kirúgtak, de újból föl fogok jutni közéjük. Nem múlt el haszontalanul az az idő, amit ott töltöttem. Valamit mégiscsak ellestem tőlük. Ha még egyszer följutok, nem az olyan ágrólszakadt fickókat fogom célba venni, amilyen én magam is voltam, és amilyen vagyok most is, igaz, már vénebb fejjel. Megtanultam tőlük, hisz aki evezni akar, annak elsősorban azokat kell két vállra fektetni, akik az evezőt a kezébe nyomták, és akik vele együtt húznak. Egyetlen jól irányzott ütéssel leteriteni őket, egyiket a másik után, szép sorban. A fontiek közül nem sokan segítenek, lentről viszont mindenki. Kiértünk a kastély előtti térre. Az allegorikus szobrok vakító napfényben fürödtek. Gyönyörködve néztem őket, s az járt az eszemben, mióta állhatnak már itt? Semmit sem változtak, mindössze az eső, a hó, a napfény és a fagy kezdte ki a kő felszínét. Az elmúlt tizenkét év pedig aligha látszik meg rajtuk. De velünk, kettőnkkel, mit müveitek ezek az évek? — El akarok válni tőled — mondtam, öszszeszedve minden erőmet. Ondrej nem válaszolt azonnal. Zsebre dugott kézzel állt, majd fölnyársalt a szemével. — Csakhogy én nem egyezem bele a válásba. — Sohasem megyek vissza hozzád, Ondrej. — Nem kell visszajönnöd. Akkor sem egyezem bele. — Azt hittem ... — Rosszul hitted. A széles sétányon ismét a főbejárat felé tartottunk. Egy örökkévalóságig tartott az út visszafelé. Annál is inkább, mert végig hallgattunk. Csak a varjúkárogás kísért bennünket makacsul. Kinyitottam a kocsi ajtaját. Beültem a volán mögé, és ekkor képtelen ötletem támadt. Leeresztettem az ablakot, kihajoltam és Ondrej után szóltam: — Emlékszel még a fehér paripára? — Nem tudom, melyikre gondolsz. Rengeteg fehér lovat láttam életemben. Nem tudom biztosan, de lehet, hogy éppen ezeket a szavakat akartam még hallani tőle. — Gondold még meg — mondta. — Nincs mit meggondolnom. Isten veled, Ondfej. Amikor már az autópályán robogtam, a jövőn gondolkodtam. Néhány nap múlva visszatérek, de még azt sem tudom, hol fogok aludni. Előttem a megalázó és fájdalmas válóper. A szerkesztőségben az új főnök, Erich Trakl vár majd, aki valószínűleg nem zárt a szívébe. A kocsit Ondfejnak adom. Mindenem, ami marad, elfér egy bőröndben. És egyedül leszek. Nem mondhatnám, hogy csábító jövő! Hát aztán, és beletapostam a gázpedálba. Majd csak kerül tető a fejem fölé, egyszer a könyvemet is megírom talán, az iskolában meg esténként újra izgalomba hoz a diákok meg a felnőttek szomjas és kíváncsi tekintete. Ott folytatom majd, ahol abbahagytam, úgyhogy azért mégsem olyan reménytelen a jövő. Csak élni kell, mint apám mondogatta, élni kell tovább... VÉGE (Fordította: Balia Kálmán) 11
