A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-21 / 4. szám
PÁRBESZÉD VÁRADY BÉLÁVAL • a szülőföld, a szülőfalu szeretetének éltető erejéről • a második világháború utáni csehszlovákiai magyar színjátszás kezdeteinek néhány mozzanatáról • a szellemi igényt keltő, közönségközpontú színház fontosságáról Várady Bélával, a Magyar Területi Színház Thália Színpadának művészével — kivételesen — nem valamelyik szerepéről, nem is csupán a színházról, hanem az otthonról és a vadregényes gömöri táj szeretetéröl akartam beszélgetni. Amikor becsöngettem kassai (Košice) lakásának ajtaján, alaposan benőve, de kedélyesen fogadott, majd udvariasan, ám megfellebbezhetetlenül kijelentette: — Ne haragudj, hogy csak így, háziruhában és borostásan nyitok ajtót, de egy órája sincs, hogy visszaérkeztem Szilicéröl. Csaknem egy hétig voltam otthon a fa meg a kő világában. Édesanyámnak segítettem, fát vágtam, a ház körül is elláttam a legfontosabb teendőket. Gondolatban még most is ott vagyok a fennsíkon, mert az a táj számomra a világ legszebb, legszentebb sarkát jelenti! Sokéves riporteri tapasztalattal a hátam mögött, pontosan tudom: ezzel a mondattal Várady Béla valójában már válaszolt is a legfontosabb kérdésemre. Két kurta jelzővel közölte, világgá kürtölte, összefoglalta, hogy miként vélekedik a szülőföld, a szülőfalu, az otthon fogalmáról. Beszélgetésünk tehát ezen a ponton folytatódik. — Több mint harminc éve, lényegében suhancként mentél el szülőfaludból, hogy színészként próbálj meg érvényesülni az életben. Ma, csaknem ötven évesen, mit jelent számodra, ha visszamész Szilice környékére, ha ellátogatsz a szülői házba ? — Valami pótolhatatlan erőforrást. Azt a helyet, ahol minden szemforgatás nélkül, valóban szívvel fogadnak. Ha Szilicén járok, alig győzöm a sok barátkozást, hiszen nehezen tudok négy-öt lépést tenni anélkül, hogy ne botlanék ismerősbe. Apám már sajnos nem él, úgyhogy az őszön nem volt kinek bekészítenie anyám részére a tüzelőt. December első felében kaptam hát magam és néhány nap alatt alaposan megfogtam a dolog végét. A húszévesek elszántságával láttam neki a favágásnak, de rájöttem, hogy korban bizony sokkal több vagyok már néhai önmagámnál. És arra is, hogy az erdei magány, a társtalan egyedüllét szintén jócskán próbára teszi az embert. — Érzet talán valami párhuzamot a színészsors és a magányosan végzett favágás között? — Hogyne! Csipkelödöen komoly értelemben: a színészi munkát sohasem szabad puszta favágássá laposítani! Nekem a színpad is, a fejszecsattogtató favágás is a nyers élettel való találkozást jelenti. — Mikor tépted át először szülőfalud határát? — Tizennyolc évesen, 1951 nyarán, szüleim aggódó marasztalása ellenére. Meghallottam, hogy megnyílik az Állami Faluszínház magyar együttese, s hirtelen úgy éreztem, hogy mennem kell. Az irodai munkakör, a segédjegyzői állás nem tudta lekötni érdeklődésemet. — Szüleid miért nem támogatták elhatározásodat? — Mert addig legmesszebbre jobbára csak Rozsnyóig jutottam, ahol iskolába jártam. És féltettek, mert nem bíztak benne, hogy meg tudok állni a lábamon, ha kiszakadok a megszokott közösségből. Apám értette meg elsőnek szándékom hajthatatlanságát, s amikor már útra készen álltam, búcsúzóul adott egy jótanácsot. Azt mondta, bárhová vessen a sors, próbáljak mindig olyan közösséget keresni, amely emberileg támogatni fog, őszinte lesz velem szemben és segíteni tudja a munkámat. — Érdekes lenne tudni, vajon milyen egyéni elképzelésekkel vágtál neki az életnek? — Tudtam, hogy nem a mesék világába indulok. Azt is sejtettem, hogy nem lesz könnyű, aminek nekivágok. Azzal a gondolattal indultam el: ha sikerül bejutnom a faluszínház tagjai közé, akkor tudok valami többletet nyújtani annak a közösségnek is, ahonnan elindultam; s egyben tágabbra nyitom a saját világomat is. — Miért épp színész akartál lenni? — Mert otthon rendszeresen műkedvelősködtem. Gyerekkoromban pedig kedvenc játékaim egyike a szinházasdi volt. Ezt még ma is sokan emlegetik egykori pajtásaim közül. Nem tudom honnan vettem a bátorságot hozzá, de én rendeztem azt a színházat. Volt otthon egy öreg, bolthajtásos vermünk. Nem használta azt soha senki semmire. Összehívtam oda a cimboráimat, kihordtuk onnan a rengeteg lim-lomot, kertben-mezőn gyűjtött virágból függönyt csináltunk, és máris kezdődhettek az előadások. — Mit játszottatok? — Amit kigondoltunk. Kitaláltunk egy történetet, elosztottuk a szerepeket és rögtönözni kezdtük a szöveget is, a szituációkat is. Kilenc-tíz éves srác voltam akkoriban. — Mikor találkoztál először a profi színház fogalmával ? — A rádióban hallható színházi közvetítések révén eléggé korán. Személyes élményként viszont 1949 decemberében, amikor a szilicei magyar amatőr csoporttal Kassára, kerületi szemlére utaztunk. Ekkor láttam először a Kassai Állami Színház egy előadását. Másfél évvel később újsághirdetésből értesültem arról, hogy tehetségkutató tagtoborzást hirdettek a bratislavai igazgatósággal működő faluszínház leendő magyar együttese számára. A felvételiztető bizottság tagjai Drahoš Želenský, az Állami Faluszínház akkori igazgatója, továbbá Műnk István, Fellegi István és a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház magyarul is tudó művészei voltak. Csupán érdekességként említem, hogy aznap százhuszan voltunk érdeklődők, manapság viszont szinte könyörögni kell a fiataloknak, hogy jöjjenek a MATESZ-hoz tehetségvizsgára ... Ötvenegy szeptember 24-én vettek föl a faluszínház szinészállományába. Egy Jirásek-darabban játszottam első szerepemet. Tizennyolc évesen egy nyolcvan éves öregembert alakítottam, de általában elismerően nyilatkoztak játékomról, mondván, tehetséggel hoztam az idős zsellér figuráját. — Otthon mikor békéitek meg azzal, hogy végérvényesen fölcsaptál színésznek? — Ezt nehéz megmagyarázni. Anyám a mai napig nem békéit meg ezzel egészen, mert úgy érzi: elveszített. De neki nem is volt soha vérében a színház iránti hajlam; apámat viszont a humor meg a tréfa éltette, úgyszólván ő volt a falu nevettetöje. A komédiás hajlamot tőle örökölhettem, édesanyámtól viszont a bennem vibráló érzékenységet. — Szilice és környéke miért él a köztudatban a fa meg kő világaként? — Mert ott abból van a legtöbb, s az itt élő embernek ősidők óta azzal kell küszködnie. Egy-egy ilyen otthon töltött hét rengeteget ad a megújulásomhoz, hiszen állandó kapcsolatban vagyok az élettel és léptennyomon azokkal az emberekkel találkozom, akik gyerekkorom óta hatással vannak rám. Emellett, az otthon töltött napok során, még arra is módom nyílik, hogy figyeljem a magatartásukat; hogy „meglessem", hogyan viselkednek az élet legváratlanabb helyzeteiben. — Ezek szerint a szilicei, a gömöri emberek különböző jellemtípusokként elevenednek meg színpadi figuráidban... — Talán nem túlzás ha azt mondom: lehetséges, hogy mindent otthonról hoztam magammal. Nekem és a velem egykorú pályatársaknak még nem volt hol tanulnunk; a mi időnkben még nem volt divat, hogy a faluszínháztól vagy az 1952-ben létesült MATESZ-tól a fiatalok főiskolára jussanak. Engem elsősorban saját tapasztalataim, egyéni szorgalmam, a korábbi években divatos stúdiómunka, de legfőképpen az élet tanított. — Lényegében tehát, legalábbis valahol a források táján, ösztönös színésznek érzed magad? — Részben. Van színész, aki vizuálisan regisztrál, van, aki olvasásból és van, aki az évek folyamán megtanult színészi mesterség tapasztalatait igyekszik kamatoztatni. Arra törekszem, hogy sohasem gondolkozzak sablonokban, előre beskatulyázható típusfigurákban. Szerintem ez távol áll bárminemű ösztönösségtöl, hanem épp ellenkezőleg: a gondolat és a figura jelleme, tudatos színészi munkával ölt végleges formát a színpadon. — Szívesen meghallgatod a rendező irányító tanácsait, vagy inkább te szereted meghatározni szerepeid színészi eszközeit, figuráid hangulatát és jellemét? — Készületlenül sohasem megyek próbára, úgyhogy minden új figuráról van egy bizonyos elképzelésem. Szeretem, ha a rendező észreveszi és ösztönző alkotótársként honorálja a színész igyekezetét. Ha viszont indokoltan kér mást, szó nélkül elfogadom utasításait. — Az Állami Faluszínházban, később a MATESZ komáromi együttesében, 1970 óta pedig a kassai Thália tagjaként, több mint harminc éve vagy színész Művészileg kielégített a neked jutott szerepskála ? — Úgy érzem, sok mindent megkaptam abból, amit játszani szerettem volna, vagy amit eljátszhattam. Tudom, hogy alkatilag sohasem voltam alkalmas mondjuk a Rómeóra, esetleg más klasszikus szerelmi hősökre. Ennek ellenére sohasem voltam mellőzött színész. Épp fordítva: sorra kapom még ma is a jobhnál jobb karakterszerepeket, amelyekben az otthonról hozott, eredeti népi ízeket tudom fölmutatni. Pályám kezdetéről hadd említsem példaként az igazi kiugrásnak számító Kubó alakját Jozef Hollý darabjában, a Különös házasság Vidonkáját, a Kismadárban az Atyus szerepét vagy akár Sütő András: Tékozló szerelem című színmüvét, amelyben Cseberlai szerepét játszottam. Ehhez a figurához is otthon kerestem támaszt, mert a próbák során hamarosan rájöttem, hogy az erdélyi indulatok sokban hasonlítanak a szilicei indulatokra. — Érdekes tenne tudni, vajon az ötvenes években hogyan fért meg egymás mellett a két magyar nyelven játszó, önálló szlovákiai színtársulat: a Faluszínház és az újonnan létesült MATESZ? — Teljesen zökkenőmentesen. A MATESZ-nak jobban szervezett, állandóbb játékhelyei voltak, a faluszínház viszont az eldugottabb helyekre járt. Nagykapostól Bratislaváig három-négy hétig tartó körutakon jártuk az országot. — Régebben, a hőskor idejében a közönség körében miért volt népszerűbb a hazai magyar színjátszás? — A negyvenes évek legvégén, de főképpen az ötvenes években a publikum szíwellélekkel támogatott bennünket. Ezzel fejezte ki örömét, hogy ismét magyar nyelvű színjátszás tanúja lehet. Az utóbbi esztendőkben, sajnos, egyfajta tartózkodó magatartás tapasztalható színházunkkal szemben, amit jó lenne mielőbb feloldani. Régóta izgat ugyanis az a fura helyzet, hogy az emberek többsége manapság megreked az anyagi lehetőségek színvonalán, de szellemi lehetőségeit nem aknázza ki. Véleményem szerint önmagát szegényíti az, aki ily módon tékozolja életét. Színházunk elsőrendű feladata ezért, hogy szellemi igényt keltsen a közönségben. — Szükséged lenne rá, hogy a színházon belül erősebb ösztönző erők hassanak rád? — Határozottan igen! Sajnos, a Thália Színpad belső gondjai az utóbbi években ezt nemigen tették lehetővé; bár erősen bízom benne, hogy rövidesen ismét kiegyensúlyozottabbá válik a vonzalmam a színház és Szilice között... — Milyen a viszonyod a kritikához? — A hozzáértők indokolt véleményét bármikor elfogadom. Szeretem az okos érvelést, vagy azt, ha tisztán kimondják a tévedéseimet. De ha valaki burkoltan, indokolatlanul, ártó szándékkal és pökhendi hangnemben mond rólam „véleményt", az komoly sebet üt bennem. — Befejezésül egy kényesnek tűnő kérdés: harminc év tapasztalataival tarsolyodban, de színiakadémiai diploma nélkül kisebbrendű színésznek érzed magad? — Ha úgy lenne, aligha lépnék színpadra, hanem elrejtőznék otthon, a kő meg a fa világában. Úgy érzem, ma is hasznos tagja tudok lenni a hazai magyar színjátszásnak. MIKLÓSI PÉTER 14
