A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-21 / 4. szám
ÖNKÉNTESSÉG ES DILETTANTIZMUS (Gondolatok Sebestyén Ádám könyve kapcsán) „Én hiszem, hogy mind a népdal, mind pedig a népmese, amelyekben kifejezésre jut népünk szomorúsága és vidámsága, újra felelevenítve, tovább fognak élni utódaink életében. Hogyne élnének tovább, hisz olyan csodálatosan szépek." ( SEBESTYÉN ÁDÁM) „Önkéntes néprajzi gyűjtő" — vajon kinek mit juttat eszébe ez a három szó? Tájainkon — tetszik, nem tetszik, szembe kell nézni a tényekkel! — még manapság is lelkes, ám nem éppen hozzáértő, dilettáns néprajzost értünk alatta. Hogy honnan eredhet ez a megbélyegzés? Kétségtelen, hogy van (volt?) reális magva, ám szemellenzős hozzáállás lenne néhány kiragadott példából sommásan ítélkezni, miközben az adott körülményekre pillantást sem vetünk. „Amatőr gyűjtőink" szinte a legutóbbi időkig komolyabb szakmai útbaigazítások nélkül, mélyvízbe dobott úszninem-tudókként igyekeztek menteni valamit a szemlátomást átalakuló, „pusztuló" népi kultúrából. Ráadásul szárnypróbálgatásaikhoz a bizonyítás lehetőségét is csak a legritkább esetben kapták meg (igaz, áll ez szakképzett néprajzosainkra is!)... Pedig — elcsépelt szólam! — az önkéntes gyűjtők jó! kiépített hálózata csodákra képes. Önkéntesség és dilettantizmus tehát nem okvetlen egybetartozó fogalmak! Számos példa igazolja, hogy egy ilyen szervezet adatok tízezreit gyűjtheti össze szorgos méhrajként, avagy olyan kiugró teljesítményeket is produkálhat mint például a dunántúli Kakasdon élő, bukovinai székely gyűjtő, Sebestyén Ádám. Neve szakkörökben is igen jól cseng, ismerkedjünk hát meg vele közelebbről! A Magyar Néprajzi Lexikon negyedik kötetében ez áll róla: „Sebestyén Ádám (Andrásfalva, Bukovina, 1921 —): néprajzi gyűjtő. Eredeti foglalkozása földműves, kántor, majd tisztviselő. Önszorgalomból szerzett tudására támaszkodva kezdte tanulmányozni a bukovinai székelyek történetét és népi kultúráját. 1965-től kapcsolódott be az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba, melyben több pályamunkájával jelentős sikereket ért el. — F. m. A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Mádéfalvától napjainkig (Szekszárd, 1972); Népdalcsokor. Andrásfalvi népdalok (Szekszárd, 1976); Gazdálkodás a bukovinai Andrásfalván (Szekszárd, 1979), Bukovinai székely népmesék I. (Szekszárd, 1979)." A közelmúltban pedig eljutott az érdeklődőkhöz a négykötetesre tervezett Bukovinai székely népmesék második darabja is. Az előzőről már annak idején szóltam e hasábokon, így most csak annyit említek meg, hogy egy bűbájos mesemondó, Fábián Ágostonná kilencven meséjét tartalmazza. Ennek szerves folytatása a most megjelent kötet ugyanis ugyan ennek a mesélőnek még 78 történetét kapjuk benne kézhez. E bővizű mesefolyamot öt helyi adatközlő 49 meséje egészíti ki. A recenzens zavarban van e hatalmas munka láttán. Miről szóljon? Az összegyűjtött néprajzi anyag tudományos jelentőségéről? A kibocsátó közösséghez való erős kötődés, hűség szép erkölcsi példájáról? Avagy arra használja fél, hogy ismételten bizonygassa: az önkéntességnek nem szükséges velejárója a dilettantizmus ? Ha az első két kötet alapján a vállalkozás jelentőségét akarnék röviden meghatározni, akkor azt tán a legkönnyebben a táncházmozgalomhoz hasonlítva tehetnénk meg. A táncházak újrafeltámasztásához hasonlóan ugyanis itt is egy mélygyökerű közösségi szórakozásforma megmentési kísérletéről van szó. Már Fábián Ágostonná aktív mesemondói tevékenységének a ténye a népi kultúra (mesterséges) továbbélésének (-éltetésének) a lehetőségeire hívja fel a figyelmet. Hiszen az, hogy napról-napra az óvodában gyermekeknek mesél, miközben előadóművészetével a kakasdi Székely Népi Együttes műsorának értékét növeli, olykor a Magyar Rádió műsoraiban is elhangzik egy-egy ízesen előadott története — ez mind egykori tartalmas időtöltésünk, művelődésünk napjainkban már nem megszokott formájára figyelmeztet. Aztán e kötetek címzettje sem a szűkén vett szakmai közönség, hanem „elsősorban a Dunántúlon élő székely olvasók". A munkának tudományos jelentősége — úgy „mellékesen" — lehet (és van is!), de elsőrangú cél egy közösség hagyományainak a továbbadása. Valahol ugyanis talán többet ér e szépséges népmeséknek az aktív továbbélése, mint egy-egy ősi (vagy annak vélt) motívum fölfedezése, ill. az elterjedési térkép bővítése. (Az aztán persze ritka, óriási szerencse, ha a kettő együtt jár!) A kakasdiak, Sebestyén Ádámmal az élen idejében ráeszméltek e tényre, és szorgos munkával, élniakaró lelkesedéssel elérték, hogy „az unokák is éppen olyan szépen elmondanak egy-egy mesét mint nagyszüleik”. A bevezetőben önkéntesség és szakképzettség szembeállításának a pmblémájáról volt szó; Hamis ez a kérdésföltevés! Normális helyzetben ugyanis nem minőségi szembenállásról, hanem a végzett munka másságáról beszélhetünk. Más a feladata a lelkes amatőr néprajzi gyűjtőnek (megmentés, megőrzés, továbbadás stb.) s más a szakképzett (s remélhetőleg szintén lelkes) néprajzosoknak (tudományos földolgozás, kiértékelés stb.). Mindezt szem előtt tartva talán tájainkon is enyhülhetne e két tábor közti feszültség.. . LISZKA JÓZSEF A HÉT KÉPES VERSENYE A HET KEPES VERSENYE HARMINCÉVES A MATESZ 6. Újabb fordulópontot jelent a Magyar Területi Színház harmincéves történetében az 1969/70-es évad. Régi vágya teljesült a szlovákiai magyar színházlátogató közönségnek, Kelet-Szlovákia nézői is társulatot kaptak, a MATESZ Thália Színpadát. A színészek megterhelése is mérséklődött, hisz a két együttes a maga körzetében játszódott már, megszűntek a többhetes tájelőadások és az ezekkel járó hosszabb utazások; évente csupán egy-két esetben került ezután sor müsorcserére a két csoport előadásaiban. Két évadra az ideiglenesen más funkcióba került dr. Krivosík István helyett színész, Dráfi Mátyás lett a színház igazgatója és az ö igazgatási idejére esik a Thália Színpad Kassára (Košice) való áttelepülése. Az új együttes nyitódarabja Goldoni „Két úr szolgája'' című komédiája volt, melyet még az évadban követett Gál Sándor „Szürke ló" c. mesejátéka, Ibsen „Kísértetek" c. színműve és Cocteau „Rettenetes szülők" című drámája. Majd színre került a nagysikerű „Szerelmem, Donna Rita" című zenés labiche-darab, Solovič „Kolduskalandja" és a szovjet drámairás jeles mesterének, Arbuzovnak „Én szegény Maratom" c. játéka. Színes, érdekes repertoárral indult útjára a MATESZ kelet-szlovákiai „testvérkéje". Komáromban is Solovič-darabbal kezdtünk, az „Ez aztán a meglepetés" című vígjátékkal. Új Barát kapcsolódott be munkánkba, az ukrán színház igazgatója, J. Felbaba, aki nálunk a felejthetetlenül szép „Anna Kareninát" és a „Bánatos örökösök" c. vígjátékot rendezte ezekben az évadokban. Komárom sem feledkezett meg a gyerekekről, Luknár „A bölcs kádi" c. mesejátéka Klimits Lajos rendezésében kellemes órákat szerzett a legkisebb nézőknek. És jött aztán a két sikerdarab, zenés vígjáték (Szalmakalap, Kaviár), Konrád József kísérletező kedvét igazolva. De a prózai darabok (A nagy műtét, Barő-lvan „Az anya" c. drámája, a Diplomások és a Kormos ég) sem maradtak siker nélkül. Kassán vendégrendezőnk, a magyarországi Zsámbéki Gábor (Mirandolina), Komáromban Szilágyi Albert győri rendező (Érettségi találkozó) segíti a két társulat művészi fejlődését ebben az időszakban. Szerencsés műsorcsere-politikájával Szlovákia magyarlakta területe több előadásához és színvonalas színházi élményekhez jutott. SIPOSS JENŐ KERDESEK: /. Mikszáth „Szent Péter esernyője" c. vígjátéka a színház eddigi iegnagyobb sikere volt. Képünk alapján találja ki, hogy ki volt az egykori Sztolarik közjegyző, a glogovai plébános, és a középen álló Wibra Gyuri? 2. Hány más Mikszáth-bemutatónkra emlékszik a MA TESZ műsorából? 15
