A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-24 / 26. szám
PÁRBESZÉD Gágyor Ildikóval, a kassai (Košice) Szép Szó Ifjúsági Színpad rendezőjével • a Szép Szó tízéves tevékenységének tapasztalatairól • kisszínpadi mozgalmunk helyzetéről és problémáiról • a Szép Szó műhelymunkájának „titkairól" • arról, hogy megfelelő közösségi szellem kialakítása nélkül a műkedvelő színjátszásban sem lehet sikeres munkát végezni Pont tíz esztendeje, 1973-ban alakult meg, egy évvel később már amatőrszinjátszásunk komáromi (Komárno) seregszemléjén is bemutatkozott, majd — országos viszonylatban — szokatlanul rövid idő alatt kisszínpadi mozgalmunk élvonalába tört a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpad. És ami talán ennél is fontosabb: a diákifjúságot s kenyérkereső fiatalokat tömörítő együttes nemcsak tartani, de a múló évek során fokozni is tudta hazai, illetve külföldi fesztiválsikerekkel fémjelzett nívóját. Ebben a sikersorozatban a mostani esztendő sem jelent kivételt hiszen a múlt hónapban rendezett Jókai-napokon (ezúttal a Kalevala 51. ének című úi műsorukkal) „zsinórban" hatodszor nyertek első dijat! Ez az immár hagyományosnak tűnő győzelem és az együttes fennállásának kerek jubileuma adta beszélgetésünk apropóját Gágyor Ildikóval, aki 1980 óta áll a Szép Szó élén. — Ildikó, milyen indíték alapján, hogyan jött létre a Szép Szó? — Férjemmel, Gágyor Péterrel, 1970-ben költöztünk Bratislavából Kassára. Akkoriban, amatőrszínjátszás tekintetében, lényegében csupán a Havasi Péter vezette Pinceszinpad működött Kelet-Szlovákia központjában; a hatvanas évek derekán fölfigyeltető eredményeket felmutató -Új Nemzedék Irodalmi Színpad viszont sehogy sem tudott új erőre kapni. A Pinceszinpad tagjain kívül igy szép számmal akadtak Kassán fiatalok, akik érdeklődtek a kisszínpadi tevékenység iránt. épp csak irányítója és rendezője nem volt ennek a tettre kész közösségnek. Talán harmadik éve éltünk Kassán, amikor valaki fölkérte az akkor újságíróként dolgozó, színikritikákat is megjelentető Pétert, hogy vállalja el a CSEMADOK városi szervezetének támogatásával alakulandó csoport vezetését. Ő ráállt az ajánlatra, és hét évig a csoport élén maradt. — Te is rögtön bekapcsolódtál a munkába ? — Otthon, a családi beszélgetések révén szinte mindenről tudtam, ami a Szép Szóban, vagy az együttes körül történt, de az első két műsort; egy csángó népballadaösszeállitást és a Nap árnyéka című oratórikus játékot csupán nézőként éltem át. Nagy László szuggesztiv erejű költői alkotásának, a Menyegzőnek színpadi változatát próbálta a csoport, amikor én is csatlakoztam a többiekhez. Egy alkalommal teljesen véletlenszerűen bementem a próbára, s az újonnan érkezett emberek pihentebb szemével, frissebb fülével kiigazítottam egy-két apróságot. Férjem egyetértett észrevételeimmel, és szinte egyenrangú rendezőtárskérrt bevont a munkába. Ebben a produkcióban kezdett kialakulni a sajátossá érteit „szépszós" színpadi stílus, bár ma már úgy látom, hogy a Menyegzőben egy kissé túlzásba vittük a mozgás szerepét. Ha jól emlékszem, függönynyitástól függönyhúzésig végigtáncoltuk, széki táncrendbe tettük az egész előadást. Mentségünkre szolgáljon, hogy ezek az évek számunkra is a stíluskeresés korszakát jelentették. Ebben az értelemben okvetlenül hozzájárultak egy későbbi, letisztultabb színpadi forma kialakításához, mert például a Gilgamesben, a Koldusjátékban vagy akár a tavaly bemutatott Átkelésben már teljesen egyenértékű szerepe volt a szónak és a színpadi mozgásnak. Ezekben a produkciókban az állandó mozgást a színpadi cselekmény, esetleg az ennél is fontosabb mondanivaló szerves részévé, illetve a szöveg egyenrangú „partnerévé" sikerült tenni; — Ez lenne hát a Szép Szó sajátos stílusának lényege? — Tulajdonképpen igen, bár a valóságban sokkal bonyolultabb dologról van szó, mert bemutatóról bemutatóra a mozgás, a színpadi beszéd és az ének minél tökéletesebb szintézisére törekszünk. Úgy érzem, érdekes ellentmondás van a dologban: megjelenítési eszközeiben ez lényegesen igényesebb színpadi forma az „egyszerű”, pusztán szövegközpontú előadásnál; mégis egyfajta könnyítést, azaz színpadi biztonsággal párosuló fogódzókat ad a színészi mesterségben járatlan amatőr szereplőnek. Ha ugyanis valaki a többiekkel együtt, vagy egyéb előre megadott tempóban mozog is. beszél is a színpadon; s közben esetleg hibásan lép. avagy neadj' isten hangsúlyt vét, ez valahogy bocsánatosabb bűnnek tűnik föl, mint a mesterkélt, a sután tétova színpadi járkáláš, az olykor elképesztő hangsúlyokkal teletűzdelt szövegmondás, vagy a többi durva színházi „baki” ... Az állandó /mozgás és a dinamikus szövegmondás egyben napjaink örökmozgó emberének szemléleti alapállását, köznapi magatartását is tükrözi; de ezen túlmenően gondolkodni tudásra és gondolkodni akarásra is serkent. — Nem titok, hogy rendezőink számára olykor szinte megoldhatatlannak látszó dilemmát jelent értelmet adni minden színpadi gesztusnak. Véleményed szerint miként lehet dinamikussá tenni egy előadást, megtalálni az ehhez szükséges helyes arányokat? — Amolyan íratlan törvény, hogy a színpadi mozgásnak sosem szabad öncélúnak len-ELŐDEINK ÉLETÉBŐL Részlet egy pályadíjas munkából* A Csallóköz földrajzi fekvéséből következik, hogy fontos mezőgazdasági terület volt és az ma is. „ Nagyapáink idejében a megélhetés legfőbb forrása ezen a környéken a mezőgazdaság volt. A mezőgazdasági munkák elvégzéséhez megfelelő szerszámokra volt szükség. A mindennapi használati eszközök többség§ minden család tulajdonában megvolt. Voltak olyan szerszámok is, amelyekre ritkán volt szükség. Az ilyeneket kikölcsönözték egymástól. A legnagyobb szerszámok helye a színben volt. Itt található a szekér, a tragacs, a talicska, a későbbiek során a vetőgép, a fogas, a henger. Az istálló és a kamra adott helyet a többi szerszámnak. A tragacs nagyobb volt mint a talicska. Fából készült, és ezzel trágyáztak az állatok alól. Ezt a trágyát a föld termékennyé tételéhez használták. A legfontosabb mezőgazdasági munkák közé tartozott a szántás, vetés, hiszen ettől függött az egész évi megélhetés. Kb. 50 évvel ezelőtt még egyaránt használtak faekét és vasekét a szántásnál. Az eke lehetett szimmetrikus és aszimmetrikus. Környékünkön főleg szimmetrikus ekéket használtak. Sok függött az eke beállítottságától. Az ekefej az eke egy része volt. Az ekefejből nyúlt ki az ekeszarv (általában kettő), ezzel irányították az eke jobbra vagy balra fordulását. Az eketaligával szabályozták, hogy feljebb vagy lejjebb szántson az eke. Az ekét igavonó állatokkal vontatták a földre. Szántás után fontos volt, hogy a főid egy keveset szikkadjon. Csak utána lehetett fogasolni és hengerelni. A hengert és a fogast szintén háziállatok húzták. Ezután következett a vetés. Amíg nem volt vetőgép. addig kézzel vetettek. Egy kendőt kötöttek maguk elé és ebből szórták a gabonát a sorokba. A vetés napját természeti jelenségekhez, megfigyelésekhez kötötték. (Egyes hagyományok a vetés napját vagy éppen tilalmazását, valamely szent névnapjához kötötték.) A kézi vetés azonban nem volt olyan egyenletes, mint a gépi, mert több helyen csoportosultak a magok. A vetés nyugodt, ütemes, egyenletes munkát követelt, amit nem volt szabad elsietni. A szántást, a vetést mindig a férfiak végezték, abba asszony még segítségként is csak ritkán kapcsolódott be. Mikor a vetés kikelt, a közte mutatkozó gyomot vassal szurkálták ki. Ez a munka már az asszonyok és a gyerekek kötelessége volt. A gabonavetés azon kívül, hogy a kikelt gabona közül kiszedték a gyomot, nem igényelt nagyobb gondozást. Legfeljebb a madarakat kellett távol tartani, ha már sárgult a gabona. A búza érésének szakaszait a következőképpen határozták meg: Szent György nap (április 24) — Szárba szökött a vetés, májusban kidugja a fejét. Jolán napján (június 15) — Abbahagyta a növekedést. Péter-Pálkor (június 29) — Megszakadt a töve. Ettől kezdve már csak érett és el lehetett kezdeni az aratást. Az aratás napját fontos volt pontosan megválasztani. Az aratás egyik szerszáma a sarló, a másik pedig a kasza. Az ősibb forma a sarlós aratás. Ezt többnyire asszonyok végezték, mig a kévéket a férfiak kötötték be. Ezt azonban a 18. század végén a 19. század elején felváltotta a kaszás módszer. De míg a sarló kizárólag a gabona szerszáma volt, addig a kasza a fű levágásának az eszköze is volt. A kasza általában 70—100 cm hosszú acéllemez, melynek oldalán az orma, a másikon az éle fut végig. A nyele 170—200 cm hosszú. Vidékünkön gereblyét kötnek rá, hogy ezzel a levágott gabonát jobban el tudják teríteni. A kaszával csak a férfiak dolgoztak, mig a marokszedés az asszonyok nie! Persze, valóban nem könnyű feladat megtalálni a különböző mozgáselemek helyes funkcióját, bár ebben is elsősorban a szövegértelmezésből és a színpadi helyzetek megteremtésének szándékából kell kiindulni. Két-három mondatba foglalni mindezt borzalmasan nehéz, hiszen az ilyesmi, legalábbis az amatőr csoportok rendezőinek körében, részben tehetség, részben megérzés dolga. Mi is elkövettünk ezeregy hibát, amíg eljutottunk a Szép Szó kiérleltnek mondható mozgásszinházi stílusáig; és az sem szégyen, hogy saját tapasztalatainkon okosodtunk. Tételszerűen fogalmazva talán azt kellene mondanom, hogy a sajátosan kisszínpadi műsorokban akkor van szükség a szereplők megmozgatására, ha a szó már kevés, vagy önmagában nem hat eléggé erőteljesen. — Eszerint a szöveg központú oratórikus formát elavultnak érzed? — Nem, ezt a kisszínpadi formát sem tartom „lerágott csontnak", itt is lehet még újat alkotni, de mert bizonyos értelemben túljátszott színházi formáról van szó, hát rendkívül nehéz jól megrendezni és újszerűén színpadra állítani az előadásra szánt irodalmi jellegű, vagy egyéb összeállítást. Természetesen, ez pusztán az én véleményem, az egyetlen mérce, hogy jó legyen az előadás. — Visszatekintve az elmúlt tíz év során bemutatott műsoraitokra, vajon kitapinthatók-e a Szép Szó világos vonalvezetésű, céltudatos dramaturgiai törekvései? — Szerintem igen. Gágyor Péternek is elve volt, nekem is eltökélt szándékom, hogy műsoraink, ha tágabb értelemben is, de mindig rólunk szóljanak. Tehát a csehszlovákiai magyarság mindennapjait vagy haladó hagyományait érintve, szélesebb vetületű és általánosabb vonatkozású gondolatokat is felvessünk. Úgy érzem, hogy legutóbbi műsorainkban, tehát a Cantáta profanában, az Átkelésben és a Kalevala 51. énekében például az állandó újrakezdés, újrateremtődés, az emberi megújhodás tényét próbáltuk körüljárni. Már csak azért is, mert feladata volt. A gabonát kévékbe kötötték és hetesekbe rakták. A hetesek tetejére került a papkéve, amely letakarta a többi kévét. Ez általában a legnagyobb kéve szokott lenni. Később a heteseket behordták az udvarba és asztagba rakták. Az asztag hasonló mint a szalmakazal. Az asztagból csépléssel nyerték a szemet. Kétféle szemnyerési módot használtak; az állatokkal történő nyomtatást és a cséphadaróval végzett cséplést. A nyomtatás úgy történt, hogy egy kocsiderék gabonát kiterítettek a földre, négyszögletű szétüt készítettek és erre tették a gabonát. A kalászoknak szép sorban kellett lenni, majd ezen jártatták a lovakat. Amikor a felső fele mér kicséplődött, megfordították és megismételték a folyamatot. Ennek a cséplési formának a hátránya az volt, hogy nagyon sok volt a szemveszteség. A cséphadaró kézi szerszám volt. A csép két részből állt: az egyik a nyél. a másik a hadaró, amely fele olyan hosszúságú mint a nyél. A kettőt szijkengyel kötötte össze úgy, hogy a hadaró körbe foroghasson. E szerszám segítségével sokkal hatékonyabb volt a cséplés. Ezt a szerszámot mindenki maga készítette el. Két sor megbontatlan kévét úgy ágyaztak be, hogy azok kalászukkal nézzenek szembe egymással. Ezt először úgy verték ki. Az igy nyert legérettebb szemeket eltették vetésre. Ha már minden szemet kivertek, akkor a - szalmát a hadaró segítségével lesodorták 14
