A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-24 / 26. szám
ez tartja életben az embert, ez biztosítja, hogy napról napra cselekvőképesek legyünk. — A műsorok összeállításánál, a dramaturgiai csiszolás közben mit tartasz elsődlegesnek: a gondolatot vagy az erre utaló szöveget? — Egy-egy új műsorunk gondolata bennem van. ejjel-nappal magamban hordom, mígnem előzetes vázlattá izmosodik. Ha megtalálom az énemhez illő, a mondandómat kifejező szöveget, akkor már a színpadi megoldásokon gondolkozhatom. Valamiféle szellemi és színpadi „gyurmázáshoz" hasonlóan, ez a folyamat is próbáról próbára alakul, érlelődik. Egészen addig, amíg el nem jutunk a bemutatóig. Mind az alapozás, mind a színpadi játék csiszolása kölcsönösen aktivizáló csapatmunka a Szép Szóban. Rendezői alapelvem, hogy meghallgatok mindenkit, mégha nem is fogadok el minden javaslatot. — Előadásaitok külön érdekessége, hogy jobbára díszletek nélkül és csak néhány kellékkel dolgoztok. Miért? — Kezdetben nemigen volt pénzünk a diszletezésre, az évek múltán pedig stílusunk velejárójává lett a minél puritánabb, majdhogynem csupasz színpad. Különböző fényeffektusokat viszont annál gyakrabban használunk. — Váltsunk témát: nem okoz bizonyos fokú önelégültséget hogy hazai magyar fesztiváljainkon évek óta a Szép Szó az „ügyeletes" jó csoport? — Valóban könnyű szeretnem fesztiváljaink zsűrijeit, mert esztendők óta szinte valamennyi kerületi vagy országos versenyről győztesekként tértünk haza... De bármennyire is kellemes dolog nyerni, mindenképpen szükség lett volna néhány komolyabb vetélytársra, hogy kölcsönösen jobb munkára ösztökéljük egymást. Fejlődésünk, művészi és szakmai továbblépésünk szempontjából bizony olykor-olykor egy becsülettel megdolgozott második díj értékesebb lenne, mint egy fölényesen nyert első hely. Ez egyrészt számszerű, másrészt minőségi változást hozott volna amatőr mozgalmunkban, amelyre évek óta az egy helyben topogás állapota jellemző. Ebben a helyzetben erősen önmagunkra vagyunk utalva, és mert a többi csoporttal való kapcsolataink is csupán alkalomszerűek, hát a gyakorlati tapasztalatcserére is alig-alig akad lehetőség. — Az amatőrmozgalom szervezőinek körében egyre több szó esik arról, hogy szorosabbra kellene fűzni az amatőrök és a hivatásos művészek közötti szálakat Szerinted is? — Nagyon fontosnak tartanám, hogy dramaturgiával foglalkozó szakembereink, profi rendezőink, színészeink, díszlettervezőink hosszabb-rövidebb ideig sorsközösséget vállaljanak egy-egy amatőr csoporttal. Ez nemcsak szakmailag vértezné föl, de gyakorlatilag is előre lendítené meglehetősen stagnáló színjátszó mozgalmunkat, hiszen állandó munkatársi kapcsolatok nélkül nagyon nehéz tartós eredményeket felmutatni. Úgy tűnik föl, hogy a rendezőképző tanfolyamok hagyományos formái nem eléggé célravezetőek; hogy berkeinkben kevés szó esik az amatőrmozgalom személyiségformáló szerepéről; hogy adott esetben rendezőink többsége nemigen tudja megoldani a „most akkor mit csináljak?" dilemmáját, pedig a műkedvelő mozgalomban szinte napirenden van ez a kérdés ... A rendezők körében egy olyan törzsgárdát kellene kialakítani, akik számára természetesek lennének a közepesnél magasabb szintű elvárások. Ennek érdekében jó lenne intenzívebbre fogni a módszertani tanácsadást. — Az elméleti felkészültséget tartod döntő fontosságúnak ? — Távolról sem! Az elméleti tudás pusztán kiindulási alapnak elég. Legalább ugyanennyire fontos, hogy a rendezőnek széleskörű gyakorlati tapasztalatai és lehetőség szerint dramaturgiai ismeretei is legyenek. Lényeges szempont az is. hogy egy csoport folyamatosan működjön, mert eredményeket felmutatni csak rendszeres és következetes munka árán. valamiféle megszállottsághoz hasonlítható hajtással lehetséges. — Tapasztalataid alapján mi kell ahhoz, hogy a csoporton belül kialakuljon a folyamatos munka igénye, s ennek révén a közösségi szellem is erősödjön ? — Elsősorban az amatörszinjátszás közösségformáló erejében kell hinni! A Szép Szóban hétről hétre arra törekszem, hogy minden próbának változatos tartalmat tudjak adni, beleértve az esztétikai tudást gyarapító és a szépérzéket csiszoló foglalkozásokat is. így nemcsak a többi művészeti ágról bővülnek ismereteink, de a színházat is jobban tudjuk szeretni. És aki szereti is, érti is a színházat, az áldozni is hajlandó érte. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György róla. Ezt a munkát ütemre végezték. A törekes, pelyvás szemeket tisztították. A kézi cséplést a későbbiekben felváltotta a gőzhajtású cséplőgép. Legfontosabb része a dob, ahol a tulajdonképpeni cséplés történt. A cséplőgépből a szalma az elevátorra került, amivel a szalmát a megfelelő helyre szállították. Rostálás és száradás után a gabonát zsákokba rakták és elszállították a malomba megőrölni. A nagymennyiségű gabonatermelés a víz és az állatokkal hajtatott malmok egész sorának létrehozását tette szükségessé. Ezen a környéken az állati erővel hajtatott szárazmalmok fordultak elő leggyakrabban. A szárazmalom két részből állt. Egyik a kerengősátor, amelyben a lovak a malomkövet mozgásba hozó hatalmas kereket forgatták, a másik a malomház, amelyben a gabonalisztet hazaszállították és a további felhasználásig-a kamrában elraktározták. Nagyon kedvezőek mifelénk a talaj- és éghajlati viszonyok a kukorica termesztéséhez. A kukorica megművelése nagyban eltért a többi gabonafélékétől. A magot kiválasztották, egyszerűen a földre szórták, majd leszántották, boronálták és hengerelték. A kukorica többszöri kapálást igényelt. Az első kapálást gyorsan a kikelés után végezték. A kukorica általában szeptemberben érett be és ezután került sor a törésre. A letört kukoricát megfosztották a csuhétól. A fosztást mindig többen végezték, így a munka mellett szórakozási lehetőséget is jelentett a faluban. A megfosztott kukoricát füzérekbe fonták és az eresz alatt tárolták, szárították. Felhasználás előtt a szemeket lemorzsolták a csőről — tuskóról, és szemesen adták az állatoknak, vagy megőrölték, így kukoricadarát, kukoricalisztet kaptak. A kukorica nemcsak állati táplálékként szolgált, hanem az egyik legfontosabb emberi élelem is volt. Csallóközben több húsnélküli, ízletes étel készült kukoricából, pl. kukoricakása, kukoricaganci, görhöny, kukoricagombóc. Az asszonyok nemcsak ízletes ételeket tudtak készíteni, de maguk fonták ruházatuk fő alapanyagát is. Ezt a len és a kendertermesztés tette számukra lehetővé. A kendert mindig kézzel vetették. Vigyázni kellett, hogy a kenderszárak el ne törjenek. A jól megművelt és megtrágyázott földben a kender 2 m magasságúra is megnőtt. A kender kétlaki növény: fele virágos, fele magvas. Rendszerint a virágos kendert nyütték augusztus vége felé. A nyüvést követően azonnal úsztatták. Környékünkön kenderáztató volt a Zsemlyékes, és a nagymegyeri Csiliz — Kenderáztató. A kendert 8—10 napig áztatták, majd kiteregették száradni. Később a kenderkötö tőkén megtörték, s a már megtört kenderből különválasztották a szálat és a pozdorját. A kenderszárat tilolták. A tiló egy fából készült. nyeles lábakon álló szerszám. A tilolás után már viszonylag tiszta szálat kaptak, majd a szálat gerebenezték. A gereben egy deszkába vert szeges szerszám. Ezzel tisztították meg teljesen. A vastagabb szálakból lett a zsákfonal, a vékonyabb „szöszből" pedig a lepedők, térítők, törülközők. A háziasszony a fonást általában télen végezte, amikor kevesebb volt a ház körüli munka. A fonás legrégibb eszköze a guzsaly, amit régebben a hónuk alá fogtak, később pedig már lábakon állt. A guzsaly felső részére kötötték a szöszt, majd állandó nyálazás mellett fonallá sodorták és orsóra tekerték. A guzsalyt a 18. században felváltotta a kerekes guzsaly, ismertebb néven a rokka. A faluban a téli estéken több fonót is tartottak. Itt szintén összejöttek a lányok, asszonyok, legények, sőt az idősebb emberek is, és munka közben elbeszélgettek, elszórakoztak. A fonást általában 11 órakor abbahagyták. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a legények hazakísérték a lányokat. A szövést általában a takácsmesterek végezték. (Nagymegyeren két takács volt, általában csak télen foglalkoztak szövéssel, nyáron mezőgazdasági munkát végeztek.) A környéken nagy kiterjedésű nádasok voltak. Az itt lévő nád kimondottan jó szegni való volt, azaz alkalmas volt háztetők készítésére. A nádat nádvágó sarlóval vágták. A sarlónak átlag 30 cm hosszú nyele volt, így jól lehetett vele vágni. A nádkévék összekötözésére sást használtak, ami közvetlenül a nád közelében nőtt. A nádat ezt követően rakásba állították, majd hazavitték. A legelőnyösebb volt kora ősszel nádat vágni, mivel ekkor még nem volt olyan nagy víz a nád alatt. Azonban nádat vágni akkor is kellett, amikor alatta nagyobb mennyiségű víz volt, tehát télvíz idején. Ilyenkor fából készült nádvágó papucsban közlekedtek, dolgoztak. A nádvágó sarlón kívül használták még az úgynevezett nádtolót, amelyet maguk előtt toltak a jégen. A nádtolónak két szarva és vaskos pengéje volt. Kevesebb balesetet okozott, mint a nádvágó sarló, viszont a nád a vágóra esett. A nád egyébként ezen a környéken sok ember megélhetését biztosította. NAGY ERZSÉBET, FITOS LÁSZLÓ MÓROCZ IVÁN, PETÖCZ LÁSZLÓ A nagymegyeri néprajzi csoport tagjai * A cikk szerzői a Nagymegyeri (Čalovo) Magyar Tannyelvű Gimnázium közelmúltban érettségizett diákjai. Az iskola néprajzi szakcsoportjának tagjaiként Varga László tanár irányításával végeztek gyűjtőmunkát a Csallóközben. — A szerk megj. 15
