A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-27 / 22. szám

Ismerősöm esztendők óta napirenden tesz nekem szemrehányást valamiért, amit nem én írtam. Az ominózus cikk korántsem hízelgő hangon beszélt azokról az emberekről, akik kisebb-nagyobb kertjeikben zöldséget termelnek — eladásra. Az ismeretlen kolléga „jogtalan, munkafedezet nélküli jövedelemnek" nevezte ezt a pénzforrást, — magyarán szólva: kirohant a fóliázok ellen. Dolgozatának lényeges hibapontja a leplezetlen irigykedés volt s ami ennél is nagyobb baklövésnek számított, az természetesen a téves szemlélet.

Időközben pedig a CSKP KB idevonatkozó határozata után valami megváltozott. Szerencsére épp a szemlélet az, ami az utóbbi évek során átalakult: egyre többen tudják, hogy a fogyasztók asztalára kerülő zöldség és gyümölcs jelentős hányada a kistermelőktől származik; hogy ez a jelentős árumennyiség korántsem jön létre munka- és pénzráfordítás nélkül; hogy milliomossá lenni pedig igencsak nehéz belőle.

Persze, sok még a legenda e területen — pontosabban: azon a területen, ahol nem termelik a zöldséget, ahol a háztáji zöldségtermelésről zöldeket beszélnek. Sebaj! — mondaná az ember, ha ezt a sokféle zöld mendemondát meg is lehetne enni. De tudvalévőén csak az alkalmas a fogyasztásra, ami a földben, és nem az ajkakon terem. Nem szerencse, hanem a helyzet józan megítélése szülte azt az országos rendeletet, hogy néhány évvel ezelőtt megszüntették a kistermelők zöldség- és gyümölcs utáni adóztatását. Mindez igen érthető módon következett be, mert a tények akkor már önmagukért beszéltek: a kistermelők árujára igény van, mi több, szükség. Nem is beszélve arról, hogy ily módon jelentős szabad munkaerő kapcsolódik be a termelésbe, egyre szaporodik a megművelt földterület, eltűnnek a parlagos kertek, s mellékesen még az emberi élettér, a falukép is kulturáltabbá alakul. Igaz, hogy a kép árnyoldala is élesen kirajzolódik...

Lássunk egy jellemző példát.

Nagyfödémesen (Veľké Úľany) többszöri kísérletezés, már-már hajszának minősülő nyomozás után érem utol Sebők Lajost. Sosem találkoztam még vele korábban, de igen kíváncsi vagyok erre az emberre, mert a hírét már esztendők óta hallom, s e hír lényege szerint rendkívül talpraesett, fáradhatatlan, buzgó ember ő, akiről időnként indulattal is szólnak a falubeliek. Nem csoda, hiszen ő itt a zöldségfelvásárló.

Találkozásunk első percéig azt hiszem, hogy a Zelenina alkalmazottjával van dolgom, de aztán gyorsan kiderül valami nagyon fontos: Sebők Lajos nem a Zelenina megbízottja, hanem a Szlovákiai Kertbarátok Szövetsége helyi szervezetének alkalmazottja és elnöke egy személyben. Az az ember, aki a legtöbbet tett azért, hogy a falu jóhire ma olyan, amilyen. Hogy is volt tehát?

— Kezdjük azzal, hogy régen volt. Harminc évvel ezelőtt lettem a szövetkezet kertésze, az a különc, aki huszonöt esztendeje fölállította Nagyfödémesen az első fóliasátort. Úgy jártak ki az emberek a telepre sátornézni, mintha az a világ nyolcadik csodája lenne. Furcsállták és úgy gondolták.

hogy olcsóbb, és könnyebb egy házat felépíteni, mint az ilyen bolondságot.

A négyezer lakosú falu 178 hektáron fekszik. 78 hektárt tesznek ki a házak, utak, udvarok, a többi kert. És micsoda kertek! Pompásak, hasznosak, rendezettek. Sehol egy tenyérnyi elhanyagolt földterület. A száz hektárnyi belterületen évente több, mint háromszáz vagon zöldséget termelnek meg az emberek, összesen tizenhatmillió korona értékben. Mondani sem kell, hogy ez a jövedelemtöbblet a falu összképén és szociális állapotán is egyértelműen megmutatkozik. Rokonszenwel csodálkozom Sebők Lajoson, hogy éppen ő az, aki beszélgetésünk legelején aggódva beszél a már említett árnyoldalról: sajnos, hovatovább egyre kevesebb az emberek ideje arra, hogy túl az anyagiakon a kulturális igényeiknek is szenteljenek. Bizony nehéz a kettőt egyeztetni, de mentségére szóljon e falunak, hogy kulturális élete ezzel együtt is jobb, mint sok olyan falué, ahol nem is fóliáznak. De ebbe most ne menjünk bele.

— Nagyfödémesen zöldségtermelés soha nem volt. A kertek jórésze gázosán hevert, vagy ha nem, akkor a legjobb esetben takarmány termett bennük. Volt egy-egy ágyás sárgarépa, petrezselyem, borsó, bab, — ami a konyhára kellett. Rossz volt ez bizony az én szememnek, még rosszabb a szívemnek. Aztán lassan-lassan ráébredtek az emberek arra, hogy lehet ez jobban is. Egyszercsak megjelent az első, a második, a többi fóliasátor, aztán megjelent nálam a hnb elnöke és azt javasolta: alakítsunk valamilyen szervezett termelői közösséget. Hát így lett. A kertbarátok alapszervezetének ma 650 tagja van a faluban. A házszámok, a lélekszám viszonylatában igy a járás legnagyobb szervezete vagyunk, pedig hát a híres-neves Vágfarkasd és környéke is ehhez a járáshoz tartozik ám.

Beszélgetésünk közben kisétálunk a házból és Sebök Lajos saját háztáji kertjét is megnézzük. Szép, nagy kert, de nem csak a méretei által szép. Itt értem meg és látom igazoltnak, amit a gazda odabent mondott: szeretem, nagyon szeretem a kertészkedést, meg aztán erős az üzleti vénám, de elhiheti, nem elsősorban a pénzért csinálom. Nézze meg ezeket a sorokat... Igen, nyilvánvaló, hogy szeretet nélkül, csakis a pénzért sosem lehet ilyen példás egy kert, mint Sebők Lajosé, meg a többieké is persze — mert hogy többször volt alkalmam más kertekben is körülnézni Nagyfödémesen.

Gondok, bajok persze jócskán vannak. Amikor erről kérdezem, bólogat, és azt mondja:

Hej kérem, a Zelenina csigasága az bizony még sok kívánnivalót hagy maga után, de meg kell vallani, mostanság már kezd mozogni a vér az ő ereikben is, — javul a helyzet, javul, de akkor lesz csak eszményi igazán, ha a termőföld és a terített fogyasztói asztal között nem lesz több, mint egyetlen napnyi távolság. Ebben a faluban megszerveztük, hogy a saját alapszervezetünk legyen a felvásárló. A cél kivált az volt, hogy egységes legyen a szervezet és a termelő érdeke minden vonatkozásban. Azt mondhatom, sikerült, és remélem egyet is ért

velem mindenki, ugyanakkor megértem azok indulatát is, akiket nekem kell csillapítanom, mert ott toporognak a felvevőhelyünkön, telik a drága idejük, feszülnek az idegeik, aztán persze engem szidnak, de hát kit szidjanak. Szerencsére ezek csak a legszélsőségesebb esetek és rendszerint ideíg-óráig tartanak. A lényeg viszont — és ez megnyugvás nekem, — hogy az emberek tudják és méltányolják az eddigi munkámat, mert azt is tudják, hogy a környező falvakban, vagy akárhol másutt, mekkora kudarcok fordulnak elő. Hogy a rossz szervezésből sokszor mekkora károk származnak és vagonszámra megy tönkre a termék, mert egyszerűen nincs hova szállítani, pedig rengeteg helyen kéne az áru. Mert vagy a diszpozícióval van baj, vagy a szállítóeszközzel, vagy a rekeszekkel, de kivált az idővel. Az igazi megnyugvás az, hogy a nagyfödémesi termelők eddig még sosem maradtak úgy a pácban, hogy jelentős kár érte volna őket. Sőt.

Olyan állítás ez, amit köteles visszaellenőrizni az ember. Megtettem hát és beszéltem másokkal is. Igaznak bizonyult. Sebők Lajos régi ember a szakmában. Tud mozogni, megvannak a kiépített átvevői, jó szervező, szereti amit csinál, és ezzel együtt a falu zöldségfrontján az állapotok bizony sokkal áldottabbnak minősíthetők, mint sok más helyen. A szervezett kistermelés minden értelemben jól szervezett. Módos a közös kassza is, hiszen négy saját alkalmazottat tud fizetni, a tagságot rendszeresen ingyenes kirándulásokra viszik, vegyszert, aprómagot, facsemetét, szaktanácsot és kisgépet tud biztosítani, áldozni tud a szükségszerűen magas telefon- és kilométerköltségre — miközben alaptőkéje nem csökken, sőt. S történik mindez a kis- és nagyközösségi érdekek szerint, a termelő és a fogyasztó érdekei szerint.

Hogy csúcsidőkben esetleg sok az idegeskedés ? Sajnos, ez egyelőre még elkerülhetetlen velejárónak látszik, még ott is, ahol a legtalpraesettebben csinálják. A forgalmazás egyszerűsítése és ésszerűsítése országos viszonylatban is elmozdult már a holtpontról, az állapotok lényegesen olajozottabbak, mint néhány esztendővel ezelőtt. Ez pedig biztató.

Mint ahogy az is megnyugtatóbb; egyre kevesebben hiszik, amit néhány esztendeje gondolt az az ismeretlen újságíró kolléga. És egyre többen tudják, hogy a fogyasztói érdekek javuló kielégítése mögött rengeteg munka, igen sok szorgalom, feláldozott szabadidő rejtőzik.

Rejtőzik valóban? Dehogy rejtőzik! Legfeljebb az nem látja, aki nem akarja, vagy aki még kertet sem látott életében, és azt hiszi, hogy a sárgarépa a fán terem, le se kell szedni, csupán a potyogó bankókat kell felkapkodni a fa alól.

Szerencsére nem így van.

Mert ha így lenne, se vevőként, se termelőként nem tudnánk mit kezdeni bankóinkkal a piacon. Legfeljebb.pénzért pénzt vásárolhatnánk, de attól még nem lesz a leves aranysárga, s bár a százasok zöldek ugyan, fejessalátának elkészítve sem fogyaszthatok. KESZELI FERENC

Hétvégi levél

Az e heti Hét már címlapjával is a közelgő nemzetközi gyermeknapra irányítja olvasói figyelmét Gyermeknap. Hányszor írtuk már le azt is, hogy társadalmunkban akár az év minden napja gyermeknap lehetne. A családok túlnyomó többségében — sajnos vannak kivételek is — a gyerekek állnak a figyelem középpontjában. A szülők minden erejüket arra használják, hogy gyermekeiknek boldog gyermekkoruk legyen. És mégis ezekben a családokban is megtörténhet, hogy hibák csúsznak be a nevelésbe, amelyek később igen káros hatással lehetnek a személyiség kialakulására.

A gyakorlat bizonyítja a neveléstudomány régi állítását hogy ha gyermekeinket kezdettől fogva — akár szerényebb körülmények között is — jól neveljük, munkaszerető és munkát végezni képes emberekké válnak. A rossz nevelés következménye a lustaság. A gyerekek egész kis korukban általában igen tevékenyek, mozgékonyak, mindig foglalkoznak valamivel, mindent maguk akarnak csinálni.

Ágoston György neves pedagógus szakíró szerint a családi nevetés hibái közül a leggyakrabban az elkényeztetés szüli a lustaságot. Az a gyermek, akit a „széltől is óvnak", aki helyett mindent mások végeznek el, aki csak jogokat ismer, de kötelességeket nem, nem is szeretheti a munkát. Akitől elveszik az erőfeszítést, a nehézségek legyőzésének minden alkalmát, az végül is képtelenné válik erőfeszítésre, munkára, abból kivész az érdeklődés, az alkotás vágya.

Nemegyszer hallottuk, hogy korunkban szükségszerűen átrendeződik a család életmódja. Vannak e változásnak pozitív velejárói is, ugyanakkor jelentékeny rétegnél megrövidül a gyermekekkel való szülői foglalkozás ideje, csökkent a fiatalkorúak családi ellenőrzése és befolyásolása, ezt azonban ma még nem ellensúlyozza kellőképpen a társadalom nevelési intézményeinek felkészültsége és rendszere.

Nem ritkaság az sem, hogy a családok életfeltételének biztosításán kívül nem fordítanak kellő gondot a fiatalok erkölcsi, szellemi fejlődésére, társadalmi életére, elhanyagolják gyermekeik tanulmányi és más munkájuk számonkérését, szabad idejük, baráti körük figyelemmel kísérését Vannak, akik nemcsak kis korukban kényeztetik gyermekeiket eltűrik élösdi magatartásukat, fiatal szervezetre romboló hatású szenvedélyeiket, az alkoholfogyasztást és dohányzást. Kétségtelenül azok a szülők ártanak gyermekeiknek legjobban, akik a társadalom erkölcsi normáit, törvényeit maguk sem tartják be.

A szülők felelőssége nem csökkenhet, annak ellenére sem, hogy társadalmunk minden eddiginél nagyobb segítséget nyújt a családoknak, gyermekeik felnevelésében. A társadalom intézményes nevelői támogatása és a családi nevelés nem helyettesítik, hanem kiegészítik egymást. A fiatalok nem nélkülözhetik azt a segítséget amelyet a szülői háztól az életbe való elindulásukhoz egzisztenciájuk és saját családi életük megalapozásához kapnak.

Ezeknek a soroknak a lejegyzésével nem akartam ünneprontó lenni. Úgy érzem, nem elég gyermekeinket csak szeretni, hanem küzdenünk is kell azért, hogy erős személyiségekké fejlődjenek.

NAGYBAN

3