A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-13 / 20. szám
Másnap elutaztam. A gondnok el sem köszönt tőlem. Sohasem volt idegenlégiós, szenet sem lapátolt Hamburgban, mint ahogy könyvekkel sem házalt, és könyvtárban sem dolgozott soha életében. Sőt még börtönben sem ült, ettől ábrándultam ki leginkább. Egész életét itt töltötte a faluban — ezt is az önkiszolgáló bolt bőbeszédű fönöknöjétöl tudtam meg —, könyvelő volt a helyi szövetkezetben, de mivel nyilván a számolással sem tudott különbül megbirkózni, mint a borivással, bedugták a kastélyba házőrzőnek. Miért is ne, nem ez volt az első eset, hogy az a szemlélet érvényesült, amely szerint a népművelésben a mindenre alkalmatlan emberek is jó helyen vannak. Pedig tűz lobogott a szemében, és Raszputyinra emlékeztető szakállat viselt. Fogadtatásom a Kultúra Világa szerkesztőségében távolról sem volt összemérhető azzal, ahogyan évekkel korábban üdvözölték a műemlékvédelmi hivatalban, az igazgatóm. Senecká asszony, Jarmilka, Magdaléna, Jiroušek úr és hűséges kutyája körében. A főszerkesztő. Vydra doktor pontosan három percet vesztegetett rám. Értelmes, szűkszavú ember volt, nem kérdezett semmit, Viktor már nyilván mindenről tájékoztatta, ehelyett a titkárnője gondjaira bízott, ö pedig elvitt az egy emelettel följebb található szerkesztőségi helyiségbe, ahol két íróasztal állt egy-egy Consul írógéppel a tetején, azonkívül egy iratrendezőket tartalmazó szekrény. Az ablakról hiányzott a függöny, a padlóról a szőnyeg. Végül még egy állófogast is fölfedeztem a sarokban, kint a folyosón, a mellékhelyiség tőszomszédságában volt a konyhának nevezett fülke egy villanyfözővel és egy szüntelenül csepegő hűtőszekrénnyel. A másik íróasztal és szék éppen gazdátlan volt. Anyasági szabadság. Megtudtam, hogy mettöl meddig tart a munkaidő, hogy a portán igazolnom kell magam — harmadnap meg is kaptam a belépésre jogosító igazolványt —, hogy minden hétfőn vezetőségi értekezlet van, minden második pénteken pedig a beosztott szerkesztők számára is kötelező kibővített értekezlet, mely szükség esetén bármikor összehívható. Ami a munkakörömet illeti: figyelemmel követni a festészeti és szobrászati kiállításokat, valamint a művészeti tárgyú ismeretterjesztő és szakirodalmat, ismertetni, a lapban a legfontosabb könyveket, idöről-idöre interjút készíteni egy-egy nemzeti vagy érdemes művészszel, ha erre alkalom adódik, továbbá rendszeresen részt venni vidéki kiállítások megnyitóin a szolgálati utak keretében. Végül figyelmet szentelni a kezdőknek, a fiatal tehetségeknek is, szigorúan, de igazságosan foglalkozni velük. Főként szigorúan ... Legelső cikkemet nyolcszor írtam át, s még akkor sem voltam megelégedve vele. Lámpalázam volt, izgultam, hogy a bemutatkozás jól sikerüljön, nehogy szégyenbe hozzam Viktort, vagy magamat. Amikor csütörtökön végre kinyitottam a legfrissebb számot, elakadt a lélegzetem. Eddig is írogattam ugyan különféle folyóiratokba, nem volt újdonság számomra, hogy gondolataimat kinyomtatva, fehéren feketével láthatom, most mégis úgy éreztem, egészen másról, valami újról van szó. írásom, a legutóbbi kiállítások összefoglaló áttekintése, két teljes hasábbá tördelve jelent meg, s alatta ott állt a nevem. Éppen harmadszor olvastam végig a cikkemet, s vegyes érzelmekkel voltam kénytelen megállapítani, hogy egyre rosszabbnak találom, amikor valaki bekopogott. — Zavarok? — Az ajtón egy borostás arc pislogott befelé. — Dehogyis, csak jöjjön! Alfréd Zoubek veterán szerkesztőnek számított, s mint már tapasztaltam, szerkesztőségi polihisztor volt. a politikától kezdve a tudományon keresztül egészen a kultúráig mindenhez értett, ő volt a mi két lábon járó lexikonunk. Megrögzött agglegény hírében állt; belépésem másnapján ünnepeltük ötvenedik születésnapját. Kimentem megfőzni az elmaradhatatlan feketét, mert már azt is tudtam, hogy anélkül Zoubek kartársat hiába is marasztalnám. Amikor letettem elébe a kincstári csészét, cinkosan megjegyeztem: — Füstölnivalóval, sajnos, nem szolgálhatok. — Nem számít, szívom a magamét — és komótosan rágyújtott egy szivarra, nagyokat pöfékelt, aztán megkérdezte: — Hogy érzi itt magát nálunk? — Ez a maga kérdése vagy Vydráé? — Az enyém. — Azt hittem, jobban körül kell még néznem, Zoubek úr. — Igazán nem rossz a mostani cikke. De azt ajánlom, hogy előbb mindig tudakolja meg, kit kedvel a főnök és kit nem. — Ugyan miért? — Maga rokonszenves nekem, márpedig ezt nem sok emberről merném állítani. — Köszönöm. — Csak azért szólok, hogy aztán ne csodálkozzon. — Gondolja, hogy ez annyira fontos? — Nem gondolom. Tudom. Rám pillantott szivarjának sűrű füstfelhője mögül, élénken csillogó, apró szemével tréfásan hunyorított, majd hozzátette: — Azt hiszem, maga egyszer még hálás lesz nekem. — Csakhogy a cikkeimet én írom, nem pedig a főnök. — Csakhogy a cikkeit a főnök értékeli, nem pedig maga. — Azt hiszem, többé-kevésbé tudom, kik Vydra kedvencei — mondtam kissé ingerülten. Viktor még idejében kioktatott, igaz, fölöslegesen. — Azt hiszi? Na igen, pillanatnyilag. De holnap is fogja tudni? — Holnap is ugyanazt fogom mondani, amit ma. Vagy majdnem ugyanazt. — Na látja, maga is hozzáteszi, hogy majdnem, de vigyázat, ebben a szóban már sokan orra bukták. A holnap mindig csak holnap jön el. És a holnapi igazságot csak a főnök tudhatja. — De Zoubek úr... — Csak a javát akarom. Igazítsa a véleményét Vydráéhoz. Akár a karóráját. Minden reggel. És akkor mindenhová épp jókor és főleg fölkészülten fog érkezni. — Maga is a főnökéhez" igazítja a véleményét? Alfréd Zoubek kihörpintette az utolsó korty kávét, kanalával kikapargatta a csésze aljában feketétlö üledéket, és elnyalogatta. Mélyet szippantott a szivarjából. — Saját véleményem kartársnő, fényűzés. Én pedig világéletemben beértem a kevéssel is. — Tovább pöfékelt. — Tizenkét esztendeje ülök itt, emlékszem, kikkel indult a lap annak idején, ötvenháromban. Abból a legénységből csak hárman maradtunk: Vydra, én és a portásunk. Ez az eleven lexikon, két lábon járó enciklopédia, akinek okos tekintetében jó adag ravaszság bujkált, örökösen borostásan mutatkozott, de inge, amelyhez kék nyakkendőt viselt, mindig hófehér volt. Ennél többet voltaképpen nem is tudtam róla, mert a szokásos szóbeszédre semmit sem adtam. — Örülök, hogy meglátogatott, Zoubek úr. — Én meg örülnék, ha végleg nálunk maradna. De nem lesz könnyű a dolga. — Ugyan, ne ijesztgessen! (Folytatjuk) Petrik József/ Gombod Tekintetem a gombodon, szürke acél lágy sárgarézen, szikla nézi így tófenékről táncos sugarak lábait. Mohón tapad tekintetem a csőszre, sárgaréz lakatra, amint vigyázza, félti, zárja kabátkád kapuszárnyait. Ha most váratlan pattanás... s a kapu nyílna, tárulkozna. — Csalóka ábránd vagy remény ez? Oh, vágyfütötte képzelet! Nézem a gombod önfeledten, szinte nem is zár, úgy hiszem: kapocs, mely kebledhez csatolta gyul/adozó tekintetem. Gyüre Lajos/ Táj, háttérben hegyekkel Harangszót cipel zsákjában a délutáni langy libegés. Nekifut a völgynek, majd a kaptatón megáll, fújtatva homlokát törli, tüdeje zihálva kapkod, s egy vörös somfabokorra akasztja a giling-galangot. Felkapja fejét a jószág, aztán újból harsog a sarjú a fehér fogakon, nyúl fülel csak, és messzi vonatfütty cirógat. Szarvas baritonját bodrozza a bámész bokrokra a pille szél, s vár egy hegynyit, hogy jő-e a válasz vaskos basszusa. Még messze az este. Szálfák tövén a sürvedés csak szelíd homály most, araszol, lopva kerülget, mint éhfarkas a kivert kost. De alant a szürke pántlika-úton, már fénynyaláb fogait villantja a hazatérő, dühös autófalka. Mihályi Molnár László/ Mélyrepülés színekhez közel szárny recsegések pillanatában érintem újra az arcod zuhanva évek tengelye men tén a mesékig (a józanság szögesdrótjai kinőnek útjaimon) FOTÓ: KÖNÖZSI 11
