A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-13 / 20. szám

U É Š Š M Š A S m š iiiSššššš Többszöri látogatás, beszélgetés is édeskevés ahhoz, hogy az ember be pillantson egy család életébe. Mindenesetre a pozsonypüspöki (Pod. Biskupice) Nagy Vilmoséknál beszélgetve, s jókat nevetve a két kislány, Julika és Janka „bemondá­sain", úgy éreztem, itt igazi, meghitt családi légkör uralkodik. Katit csitri lánykorából ismerem még, s bár el­szállt jónéhány év — feleség és anya lett —, ajkáról nem hervadt le a kislányos mosoly, csak talán egy ki­csit halványabb lett... A család otthona is „meleg fé­szek", bár Vili szerint sok még az igazítani való, hiszen nemrégen ké­szült el a ház, egy éve sincs, hogy beköltöztek. — S hogyan lehet közel kétezer kilométer távolságból egy családi ház építését irányítani? — kérdezem kíváncsian. Egymás szavába vágva válaszol Kati és Vili: — Nagyon sokat segítettek a szü­léink. meg aztán amikor nyáron haza érkeztünk „pihenni", nekiláttunk dol­gozni, maltert keverni, téglát horda­ni .,. Vili nemcsak a munkahelyén jó szakember, de mesteremberként is megkeresné a kenyerét — mondja büszkén Kati —. ugyanakkor aktívan dolgozik a CSEMADOK helyi szerve­zetében is, amelynek korábban elnö­ke volt ma pedig az atelnöke. Beszélgetésünk színhelyén, a ha­talmas nappaliban sok-sok tárgy, a kézzel festett asztal, a fapoharak és tálak, a kék virágos kerámia, a sza­movár, — mind-mind a család Szov­jetunióbeli tartózkodásának emlékeit idézi. Végeredményben hogyan is ke­rültetek ki kerek hat esztendőre Moszkvába7 — kérdezem a csalód­tam. Utána a Szabvány- és Mérés­ügyi Hivatal Szlovákiai Igazgatóságára kerültem, bevallom egészen véletle­nül, de most már hálás vagyok a „sorsnak" ezért. Kezdetben a mérés­üggyel foglalkoztam, a fizikai egysé­gek mérése tartozott a szőkébb szak­területemhez. Innen kerültem ki — megfelelő hazai felkészülés után — 1976-ban Moszkvába a Nemzetközi Szabványügyi Intézetbe. Eredetileg úgy volt, hogy négy évet töltün'c ott, de a négyből végül hat lett — neveti el magát Nagy Vilmos. — Sokáig fontolgattátok, hogy ne­kivágjatok ennek a nagy útnak? — kíváncsiskodom most már Katinál, aki kislányos mosollyal a szája szög­letében mondja: — Amikor fiatal az ember, egyálta­lán nem érzi vállalkozásának a sú­lyát. Akkoriban kezdtünk építkezni, a kisebbik lányunk néhány hónapos volt csupán, mégis rögtön igent mondtunk. S úgy érzem nem bántuk meg, hiszen mindannyiunk számára életre szóló élményt jelentenek az ott töltött évek. — Úgy éreztem — főzi hozzá Vili — óriási bizalmat, szakmai elismerést jelent számomra a kiküldetés, az. hogy rám gondoltak ... Moszkvában nemzetközi szabványosítással foglal­koztam. Ma már nem elégedhetünk meg az egyes nemzeti szabványok­kal: egyszerűen fogalmazva ezeket közös nevezőre kell hozni. Az egyes országok kidolgozzák az új szabvá­nyok tervezetét, ezt elküldik a Nem­zetközi Szabványügyi Intézetbe szak­véleményezésre. A mi feladatunk és munkánk az volt, hogy véleményt mondjunk az előterjesztett javaslat­ról, s hogy javítsunk a tartalmán. — Milyen nyelven értekeztetek ? — Természetesen oroszul, de e­­lönyt jelentett az, hogy több nyelvet ■ beszélek, ha nem is tökéletesen, de tűrhetően. Eredetiben olvastam és használtam az angol, német, lengyel, bolgár, orosz, csehszlovák és magyar szabványokat, s ez sokat segített — Mikor volt időd ezekkel a nyel­vekkel külön is foglalkozni? — kérde­zem csodálkozva. — Valid be, hogy a munkád kényszerített rá ... — Részben — mondja mosolyogva Vili. - A középiskolában a némettel, a főiskolán az angollal ismerkedtem. Később tökéletesítettem a tudáso­mat és lassacskán a többi nyelvvel is Könnyen tanulom a nyelveket Közben megjelenik a két kislány és félbeszakítja beszélgetésünket. Elő­ször Janka érdeklődik hevesen, hogy vajon láttam-e már az Auróra cirká­— A Bratislava! Műszaki Főiskola Gépészeti Karán 1972-ben diplomáz­

Next

/
Oldalképek
Tartalom