A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-08 / 15. szám
KAREL HOUBA 15. — Van valami vacsorára? — Sütök rántottét. — Kitalálhatnál már egyszer valami eredetibbet is? — Sajtunk és szardellakrémünk is van. Készítsek hidegtálat? — Jó, de teát is főzz hozzá, hadd legyen valami meleg a gyomromban! Azzal kiment. Miért mondtam Ondrejnak, hogy téves kapcsolás volt? Miért nem mondtam az igazat, azt, hogy egy bizonyos Petr Ružek telefonált és Ondfejról kíván társalogni velem? Miért nem volt bátorságom abban a percben megmondani az igazat, miért hazudtam? Hazudtam én Ondrejnak valaha is? Nem, eddig soha. Hihetetlen, de még soha. Miért is tettem volna ? Talán nem volt köztünk minden a legnagyobb rendben? Már az ágyamban feküdtem, s még egyre hajtott a gondolat: Kelj föl, és mondd meg Ondrejnak. hogy nem téves kapcsolás volt, hanem azért hívott valaki, aki ismer bennünket, főleg téged és nyilván elég jól, mert rólad akar velem beszélni. Lélekben ott álltam Ondrej ágya mellett, vártam a válaszát, s hallottam, mintha mondaná: Menj el nyugodtan, legalább nem fogsz unatkozni, megismerkedsz egy csinos fiúval. Azután szinte hallottam, amint így folytatja: Már te is komolyan veszel minden ostobaságot? És hallottam, amint azt mondja: Már nem hiszel nekem ? De hiszek, Ondrej. És mert hiszek, nem fogok elmenni. A rejtélyes telefonhívást követő két hétben szigorúan megparancsoltam magamnak, hogy ne foglalkozzam a telefonáló kilétével és szavainak értelmével. Egy Bohumil Kafka nevű szobrász kiállításáról írtam hosszabb tanulmányt, amelyet végül át kellett dolgoznom, mert nem tudtam kellőképpen odafigyelni, írás közben minduntalan halvány gondolatfoszlányok zavartak meg, arról, hogy mégsem mentem arra a találkozóra, mert Ondfejba vetett bizalmam erősebbnek bizonyult, nem is mennék soha, odáig nem tudnék lealacsonyodni, annyira nem alázkodnék meg senki előtt. Ám ezeket a félig bevallott gondolatokat lassanként elnyomták azok a kérdések, amelyeket magamnak föl kellett tennem: Minek rágódsz ezen még mindig? Miért nem teszel pontot a végére? Szereted Ondrejt? Szeretem. Hiszel neki? Hiszek. Elmentél a találkozóra? Nem mentem. Akkor minek ez az egész? Igen, minek, minek... Kis híján hisztérikus kétségbeesés vett erőt rajtam, magamtól és magamon estem kétségbe, mert hasonló zűrzavar még sohasem dúlt bennem, és nem tudtam, hogyan is juthatnék ki belőle. Két hét múlva — ez volt a pont az i betűre — nekem címzett borítékot találtam a levélszekrényben. Közönséges fehér boríték volt, megfordítottam, de a hátoldala üres volt, feladó nem állt rajta. Ahelyett, hogy továbbmentem volna a lépcsőkön, visszafordultam, ki az utcára. Szállingózott a hó, hajamba és a kabátom ujjára áttetsző, nedves hópelyhek tapadtak. A sarki lámpa alatt, mint aki rosszban sántikál, mohón és izgatottan föltéptem a borítékot, kibontottam a levelet, és olvastam: Tisztelt asszonyom, nem jött ei, ezért kénytelen vagyok néhány sort írni, hogy legalább így tudtára adjam, amit a Violában akartam Önnek elmondani, ahova nem jött ei. Biztosra veszem, hogy elhajítja a levelemet, és minden úgy marad, ahogy eddig volt és ahogy most van, de ezt a levelet meg kellett írnom. Jövőre fogok végezni a főiskolán, ahoi az Ön férje is tanult. Nemrégiben jeligés pályázaton vettem részt egy emléktábla tervezetével, amelyet a fasiszták ellen küzdő ostravai bányászok elestének tiszteletére állítanának. A bíráló bizottság elnöke, úgy tudom, az Ön férje volt Egészen véletlenül láttam az ő dél-csehországi kiállítását, és felfedeztem ott az emléktáblatervemet csakhogy az ő neve alatt Az én munkám az, asszonyom, ezt bármikor bizonyíthatom. Sehol sem tettem még panaszt csak Önnek akartam elmondani, de nem tehettem, mert Ön nem jött el. Ezért is írok. Pusztán az igazság kedvéért. Petr Rúžek. Akkoriban csak a vacsoránál találkoztunk Ondŕejjal, olykor még akkor sem. Vagy bevetette magát a műterembe, vagy pedig elment hazulról. Három napig vívódtam, szóljak-e neki a levélről, vagy hallgassak. Teljesen összezavarodtam. Azt a bizonyos telefonhívást már kivertem a fejemből, kitöröltem az emlékezetemből, mert alantasnak tartottam, irigységből, gyűlölködésből fakadó rágalomnak. De most itt volt a levél, és világosan tudtomra adta, amit az ismeretlen férfi személyesen akart elmondani. A levél vádirat volt, bizonyítékkal alátámasztva. Ezúttal már nem bírtam hallgatni. — Három héttel ezelőtt, talán emlékszel rá, valaki telefonált este. Akkor azt mondtam neked, hogy téves kapcsolás — fogtam neki, miközben leszedtem az asztalt, és kitöltöttem a feketét. Ondrej éppen az újságot hajtotta szét. — Nem téves kapcsolás volt, Ondrej. — Talán egy rajongód?— mondta foghegyről, föl sem pillantva. — Velem akart ugyan beszélni, de rólad. — Rólam? Továbblapozott az újságban, közben' enyhén gúnyos tekintetet vetett rám. — A Violába hívott, de én nem mentem ei. — Igazán elmehettél volna ... — Most már tudom, hogy el kellett volna mennem. Akkor ugyanis nem írt volna levelet az illető. Erre Ondrej felélénkült. Letette, vagyis inkább lecsapta az újságot, előkotort a csomagból egy cigarettát, rágyújtott, de nem szólt. — Olvasd el magad — mondtam, s az asztal fölött átnyújtottam a levelet. Ondrej kivette a borítékból, szórakozott és gyanakvó arccal átfutotta, de aztán láttam, figyelmesen kezdi olvasni elölről. Amikor végigolvasta, nem csapta le az asztalra, mint imént az újságot, de elborult az arca, a vonásai rideggé merevedtek. Összehajtotta a levelet, és lassan visszatette a borítékba. — Mit vársz most tőlem, mit mondjak? — Azt, hogy ez nem igaz. — Tudod, hány bizottságban és zsűriben ültem már? Magam sem tudnám megmondani. Hát talán nem fordulhat elő vagy elképzelhetetlen, hogy azokból a munkákból valami befurakodjon az agyamba ? Hogy mindaz, amit látok, megérintse az én munkámat is? — Csakhogy ő azzal vádol, hogy eltulajdonítottad a tervezetét. Ondrej mostanáig türtőztette magát, de egyszerre kirobbant: — Ez a taknyos? Hogy hívják? Rúžek? Ki ez az alak? — Elnyomta a cigarettát, és fölugrott. — Nem szorulok rá arra, hogy bárkitől bármit ellopjak! Hálistennek magamnak is van még elég ötletem, jó néhány évig megélek belőlük! — Akkor mivel magyarázod a dolgot ? — makacskodtam. — Magyarázom? Én? Micsodát?! — Mindkét kezével az asztalra nehezedett. — Semmivel! Az viszont elképesztő, hogy ezt te kéred számon tőlem! 10
