A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-08 / 15. szám
— Értsd meg, hogy ... — Semmit sem akarok megérteni! Nyugalmat akarok. Dolgoznom kell. Nincs időm az emlékeimben turkálni, vajon van-e köztük valami, ami nem az enyém. Nekem melóznom kell, Katerina, melóznom! Semmi sincs ingyen, amit itt látsz. Vagy a te hivatali keresetedből futja minden kiadásunkra? Lakás, autó, ruhák... Kell még valami? Mondd, hát mit akarsz még? Állt fölöttem, mint egy bakó. — Ha olyasmire gondolsz, amit fölsoroltál, akkor semmit. Igazán semmit. Megvan mindenem. Sőt még több is annál, mint amire szükségem van. Csak egy valami hiányzik — mondtam csüggedten —, te, Ondrej, te nem vagy már az enyém ... — Eh! Ne légy érzelgős! Megfogtam az asztalra támasztott kezét. — Ondrej, ha többé nem mondunk igazat egymásnak, semmink sem marad. Elhúzta a kezét. — Mindig azt állítottad, hogy hiszel nekem. — Nem mondtam, hogy már nem hiszek. Csak azt szeretném tudni, mit... Ingerülten lökte hátra a székét, csaknem fölborította. — Úgy teszel, mintha pont ezen múlna az életünk! v — És ha valóban ezen múlik? — Az isten szerelmére, Katerina, mi ütött beléd? Min veszekszünk? Egy nyálasszájú tacskó sértett hiúsága miatt? S te szembeállítod öt velem? Tisztában vagy azzal, hogy mit művelsz? — Most már tisztában vagyok, Ondrej. Kihúzta magát, mintha nem lett volna amúgy is elég magas. — Ahogy gondolod — közölte. — De azt el kell döntened, kinek hiszel. Vagy nekem, vagy annak a kölyöknek ... És bevágta az ajtót. Szokványos jelenet egy házasságból. Szégyelltem magam. Az igazgatómnál ültem éppen, amikor fölberregett asztalán a telefon. Beleszólt, aztán átadta nekem: — Magát keresik. Csodálkozva vettem át a kagylót. — Itt Ondrej, te vagy az. Katerina? A belgyógyászatról hívtak föl az előbb ... — A kórházból? Miért? — Beszállították apádat. — Apát ? Az istenért, de hisz ez lehetetlen, nemrég beszéltem vele ... Mi történt? — A szíve... Egy ápolónő telefonált, hogy vigyünk be neki néhány dolgot, összeírtam őket. Most tíz óra van, fél tizenegykor találkozhatnánk a kórház portáján. Ráérsz most? Tizenegyre a szövetségben kell lennem ... — Elugrom hozzá, Ondrej, és összeszedem a dolgait magam. — Papucsot hozz, zoknit, zsebkendőt, meg amire még szüksége lehet. A ház előtt megvárlak. Lassan visszahelyeztem a kagylót. Mintha elszállt volna belőlem az élet. Aztán hallottam, hogy az igazgatóm megkérdezi: — Valami baj van? — Apám rosszul lett — feleltem mintegy félálomban —, bevitték a kórházba. Szeretnék most... — Természetesen — bólintott —, csak menjen, siessen. És ne legyen letörve, mármint ott bent, nála, hiszen érti, mire gondolok. — Igen, megpróbálom. Ondrej már várt a régi házunk előtt. — Itt van az a lista. Beraktam egy nagy táskába ami kellett, aztán tanácstalanul megálltam fölötte. Ondrej három narancsot és egy doboz dzsúszt nyomott a kezembe. — Vidd el ezt is, jól jön. Ott ugyanis csak tablettákkal tömik. Szó nélkül becsomagoltam a narancsot és a dobozt is. Sírni tudtam volna. Nem sok idő telt el azóta, hogy apámat utoljára láttam. Igaz, hallgatag volt, fáradtnak látszott, de hát ő tulajdonképpen mindig ilyen volt. Talán nem ennyire, talán több volt a gondja a szokásosnál, de arról nekem sohasem beszélt, nem akart másokat terhelni a gondjaival, ő maga vesződött velük, amig csak nem talált valami megoldást, amely elfogadható volt és amely nem bántotta a lelkiismeretét. Én legalábbis mindig azt hittem, hogy így van. De így volt-e valóban? Vajon nem azért hallgatott a gondjairól, mert tudta, hogy engem kell meghallgatnia, legyen akár apró-cseprő bánatom, s nekem szentelte az idejét, mivel észrevette, hogy egy kicsit mindig nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban távozom tőle? De milyen áron? Hallottam, amint Ondrej odaszól, hogy lemegy és taxit kerít, a mi Felíciánk éppen szerelőnél volt, aztán magamra maradtam, idegeimben fölengedett a feszültség, és zokogásban törtem ki. Nem is próbáltam viszszafojtani. Jobbnak láttam túlesni rajta itt, mint a kórházban, apám előtt küszködni vele. A fürdőszobában megmostam az arcom, a fésülködéssel már nem törődtem, bezártam a lakást, a táskát szorongatva kiszaladtam az utcára, és beültem a járda mellett várakozó taxiba. » A hosszú kórházi folyosó végén volt a nővérek szobája. — Jilek mérnök úr? Nyolcas szoba — közölte egy angyali arc. — Néhány apróságot hoztam neki. Beszélhetnék vele? — Inkább ne, de a dolgait hagyja itt, én majd átadom neki. — És... láthatnám legalább az apámat? — Maga a lánya? — kérdezte az angyal. — Várja meg kint az ügyeletes orvost. Mašica doktort. Valahol a folyosón megtalálja. Letettem a táskát a nővérek szobájában, és kiléptem a folyosóra. Lábujjhegyen mentem. A kórházban az ember, anélkül, hogy észrevenné, lábujjhegyen kezd járni és suttogva beszél. Ondrej felé tartottam, aki a csupasz, zöldre mázolt falat támasztotta, amikor az egyik szobából fehér köpenyes férfi lépett ki. — Mašica doktor úr? — Tessék... — Szeretném, hogyha ... — Elnézést, de sietek. — Láthatnám az apámat? Itt fekszik a ... — Ma nincs látogatás. — Jilek mérnök, tegnap hozták be, a lánya vagyok ... — Jilek úr? Szaporábban kezdett verni a szivem. — Igazán jobb lesz, ha csak egy-két nap múlva látogatja meg. Infarktus az elülső szivfalon, és szívritmuszavar, az állapota komoly, de a végleges diagnózisra még várnunk kell, amíg meg nem kapjuk az összes vizsgálat eredményét. — Igen, persze — dadogtam, és bambán néztem utána, amig el nem tűnt a következő szoba ajtaja mögött. Vasárnap mentem el másodszor a kórházba, Ondrej nélkül. Őszintén szólva nem is mondtam neki, hova indulok, egyedül akartam menni, egyedül akartam lenni apámmal. (Folytatjuk) JÁN SMREK Ajzott lélek Megint gyötörsz hát, szép úrnőm ? Rejtelmes, szót/an Csönd-királyné! Zaklatod lelkem, melyről már azt hittem, végképp a halálé. Felráztál áléit álmomból. S most élni vágyom — ez a kínom. Fájdalom körme marcangol, s újra tragédiámat írom. Nyugalom ölelt, nirvána, mely mentes minden földi gondtól. De lám. ismét vihar vagyok, s anyám van, aki búsan korhol. Korhol az anyám: Rossz fiú, mért lopkodsz hiú víziókat? miért riaszt a tikkadás, s mi az. ami még látni nógat? Hunyt pillád alatt látásod már tört virágként, szépen ernyedt; miért futsz lidércláng után ? mért jársz be újból ungot-berket ? S én szolgaként csak uszulok. (1944) Utolsó gyertyám, gyúlj, sercents fényt! (Veres János Csapj agyon, villám — életem fordítása) adom egy sanyarú-szép percért. foto: xanözsi DÉNES GYÖRGY CSÁKY KÁROLY A kín hűsége árvaság Ha eloldalog mellőlem a kín. hiánya megmarad, mint az emlék, emlékeim, egy régi, régi égdarab ... Tudva tudom, hű kutyaként kiül a küszöbre, bóbiskol, szimmant. lógatja nyelvét, vágy húzza egyre gazdájához — ahol a szív keservesen ontja hevét, — s majdhogy ölébe telepszik, megnyalintja bütykös kezét. szinte belébúvik, belemar s tépi húsát szerelmesen. Nem tud már betelni vele: mindenestől övé legyen. íme a folyópart nyáron meztelenül hajukat hullajtják a kitépett füzek s csak kering fölöttük a riadt madársereg szárnyak nehezülnek testek súlyosodnak de égi madarak alá sosem szállnak inkább halálba zuhannak 11
