A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-01 / 14. szám
Jártam már Európa néhány szabadtéri néprajzi múzeumában, skanzenjében. Furcsa mód, akár az ilyen létesítmények névadójában, ősében, a stockholmi Skansenban jártam, akár Közép-Európa legrégibb szabadtéri múzeumában, a Valacsföldön levő Rožňov pod Radhoštem-i skanzenban, elöbb-utóbb mindig ráterelödött a szó a szentendrei Magyar Szabadtéri Falumúzeumra. A szakemberek itt is, ott is nagy-nagy előszeretettel beszéltek a szentendreiek gyors, lelkes és feltűnést keltő munkájáról. Amíg egyik helyen a néprajzos kollégák a magyarországi néprajzosok körültekintő gyorsaságát emelték ki, addig másutt a már-már irigylésre méltó anyagi és egyéb lehetőségekről áradoztak. Mindezt megemlítettem Szentendrén is, ahol a helyi szakértők már meszsze nem látják ennyire rózsásnak a saját helyzetüket, ám szavaikból mégis kiérzödött némi jogos büszkeség. Ami viszont tény, meglehetősen későn kezdtek csak hozzá a falumúzeum létrehozásához. Igaz, a szabadtéri falumúzeumnak akkorra már igen sok darabból álló, hatalmas gyűjtemény állt rendelkezésére, amely éppen egy falumúzeum környezetébe, házaiba kívánkozott. Szentendre minderre kimondottan jó helynek bizonyult. A közel húszezer lakosú város a Duna-kanyar kapujában, festői környezetben fekszik, történelmi magva irigylésre méltóan kedves, szép: a már az őskortól lakott település mindössze húsz kilométerre van a fővárostól, helyi érdekű vasúttal (HÉV) vagy egyéb közlekedési eszközzel gyorsan megközelíthető. A skanzen a város szélén, egy piciny völgyben kapott helyet, fákkal övezett festői környezetben. Végleges formáját még nem nyerte el, állandóan épül bővül, szépül. Ha kész lesz, közel háromszáz népi építménnyel dicsekedhet majd. Ami már látható, a Felső-Tiszavidék legszebb népi építményeinek gyűjteménye, megéri a látogatást. A különböző háztípusok remek képet nyújtanak egy letűnt korról: építészetről, népművészetről, lakáskultúráról, életformáról, a dolgos hétköznapokról. Ismerősöm, akivel a skanzent végigjártam, sétánk végén kicsit szájbigygyesztve jegyezte meg: szép, szép, de valahogy nagyon múzeumi az egész, túl nagy itt a rend! Szó ami szó, ez így igaz, csakhogy mindehhez azt is tudni kell, hogy elődeink valóban így, ilyen szinte múzeumi körülmények között éltek. Ugyanis — s ezt még nagyapámtól tudom — a valamire való gazda udvarán nem lehetett találni egyetlen elhullajtott szalmaszálat vagy egyéb szemetet. Mert a parasztembert nem csak arról ítélték meg, hogyan műveli meg a földjét, hogyan dolgozik, hanem arról is, milyen rendes a portája. Az úgynevezett tisztaszoba mindig fényesen, rendben várta a vendéget vagy épp a háziakat, ha azok néhanapján beléptek oda a konyhából. Persze, ami eddig minden skanzenben feltűnt, az feltűnik Szentendrén is, s így már talán érthető, miért volt könnyű (?) rendben tartani a szobákat. Ennek az az oka, hogy a lakásokban jószerével nem látni egyetlen fölösleges használati tárgyat .sem. Semmi kacat, semmi lim lom, semmi fölöslegesen hivalkodó tárgy, eszköz. Lényegében nagyon egyszerűek, puritánok, mégis nagyon kedvesek, meghittek, hangulatosak ezek a szobák. Egy-egy ház tisztaszobájába belépve nosztalgikus hangulata támad a lakótelepi toronyházban élő látogatónak. A méretek, formák már kívülről is csábítóak, megkapóak: belül pedig a színek, a minták, a tárgyak elhelyezésének módja fogja meg az embert. Igaz, mindez jórészt a nosztalgia-hullámnak köszönhető, hiszen tudom — megfordultam nagyon sok falu, nagyon sok részben még hasonló paraszt portáján —, az idős emberek mennyire nem ragaszkodnak már ezekhez a tárgyakhoz, ehhez az életformához, mennyire silánynak érzik lakásuk berendezését, a harminc, ötven, esetleg százéves tárgyakat. Számukra ezek in kább egy keserves kor szomorú emlékei. Csak nekünk fiatalabbaknak számítanak érdekesnek, szépnek, értékesnek a faragott ágyak, rokkák, cserépedények, bútorok, egyebek. Járom a falumúzeum házait, az egykori szegényebb, gazdagabb parasztok portáit. Zömükben zsúpfedeles házak, vesszőből font kerítések, vesszőből font gazdasági „építmények". És persze a vakítóan fehér szín az uralkodó. Az egyszerűség, ami mindenkor a legszebb. Járom a portákat, valahogy felötlik bennem a gondolat, vajon építészeink, lakberendezőink miért nem „viszik" tovább ezeket a formákat. Miért nem tanulnak a még kézenfekvő múltból. Persze jól tudom, hogy a századunk utolsó évtizedeiben élő embernek — se városinak, se falusinak — ez már egy az egyben nem felelne meg. Tudom, hogy ezek a szobák szűköseknek, sötéteknek tetszenek — valójában azok is —, hogy rengeteg dolog hiányzik róluk, belőlük, mégis ... Mégis bizonyára lenne mód arra, hogy ez a „festői világ" ne csak szabadtéri múzeumokban létezzen, hanem ami átmenthető belőle, az korszerűsítve, a mai igényekhez alkalmazva újra helyet kapjon mindennapi életünkben. S azt is hadd tegyem még hozzá, hogy Magyarországon ez a szemlélet már kicsit tért hódított. Az országot járva mindenfelé tapasztaltam, hogy — elsősorban fiatalok — nagyon sok helyen alakítottak át paraszti portákat, házakat a mai kor követelményeinek megfelelően, hogy nagyon sok új ház épül a régi paraszti építkezés mintájára, hogy néhány lakótelep — például Kaposvárott egyik-másik panelház erkélyei boltíves formát kaptak. Mert a hagyományok, az örökség igazi megbecsülése, megőrzése, továbbvitele akkor válik valósággá, ha ezek mindennapjainkban is tovább élnek. Egy-egy falumúzeum skanzen mindezt csak elősegítheti. Egyebek között ilyen célzattal született a szentendrei is: megőrizni, bemutatni, összegyűjteni a múlt egy darabját, amely múlt egy ország s népe történelmének elválaszthatatlan része. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok INDOKOLT SZIGOR A Szövetségi Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium Gyámügyi s Gyermekvédelmi Főosztálya — a kerületi és a járási nemzeti bizottságok illetékes szakosztályainak bevonásával — megvizsgálta a gyámhatóságok munkájának eredményességét, a tevékenységükre vonatkozó jogpolitikai elvek hatékonyságát. A gyámügyi munka nehézségeit feltáró vizsgálat tapasztalatairól a minap hazánk fővárosában, egy állami gyermekotthon meglátogatásával egybekötött sajtóértekezleten tájékoztatták az újságírókat. Az elhangzott kérdések és válaszok sokaságából lapunkban most a leglényegesebbnek tűnő gondokra összpontosítjuk figyelmünket. § A bírósági statisztikák azt mutatják, hogy növekszik a válások, illetve a gyermek - tartási és gyermekelhelyezési perek száma. Mégis, a legtöbb ember a gyámhatóságok munkájának csak egy-egy részletét látja: amit a saját tapasztalatából ismer, vagy amiről alkalomadtán az újságban olvas. Az egészet nemigen tudja áttekinteni a kívülálló. Mi tartozik hát a gyámügy feladatkörébe? — A gyámhatóságok foglalkoznak a kiskorúak személyi és vagyoni érdekeinek védelmével, a gondozottakkal, vagyis az olyan személyekkel, akik saját ügyeik vitelében valami oknál fogva akadályozva vannak; a legtöbb munkát azonban a gyermekvédelem adja. A védő és óvó intézkedéseknek számtalan fajtája van — a figyelmeztetéstől a szülői magatartásra való kötelezésig. Indokolt esetben szigorúan léphetünk fel a gyermekkel szemben is, s még azt is előír - hatjuk neki, hogy milyen baráti társaságokat ne látogasson, hol vállaljon munkát, milyen tanintézetben folytassa tanulmányait. Előfordul, hogy abba is beleszólási jogunk van, hogy a veszélyeztetett gyermek mivel tölti szabadidejét, este hány órára jár haza. § A laikus ember számára aligha elképzelhető, hogy mindez ellenőrizhető. Sőt! A kívülállónak az sem valószínű, hogy az ilyesfajta intézkedések a gyermekvédelem leghatásosabb eszközei... — Ha a magatartásra kötelezést határozatba hoztuk, esetleg ezzel kapcsolatos bírósági döntés van a kezünkben, akkor a szülőkre kirótt pénzbírsággal ki lehet kényszeríteni ezek végrehajtását. Ha védő-óvó intézkedések többszöri próbálkozás és egyre határozottabb hangú figyelmeztetések ellenére sem vezetnek eredményre, a veszélyeztetett gyermeket állami gondozásba vehetjük. Természetesen, ehhez megfelelő környezettanulmány szükséges. Ennek keretében meghallgatjuk a szülőket a gyereket, az iskola pedagógusainak véleményét. Ha egy gyerek tényleg állami gondozásba kerül, úgy minden évben meg kell vizsgálni a díjfizetést, hiszen a nevelési kötelezettségeit elmulasztott szülő keresete csökkenhet vagy emelkedhet. A gyámügy feladata, hogy rendszeresen tájékoztatást kérjen a nevelőotthontól a gyerek hogylétéről, magatartásáról. A harmadik, legfontosabb feladat: minden rendelkezésünkre álló eszközzel meg kell próbálnunk alkalmassá tenni a családot a gyerek visszafogadására. § Az élet mindennapi tapasztalataiból kiindulva, az állami gondozás megszüntetéséhez legalább annyi felelősségérzet és körültekintés szükséges, mint az elrendeléséhez ... — A gyámhatóságnak valamennyi esetben felelősen, a lehető legtöbb esetben pedig hosszú időre szólóan kell döntenie. Ha például a szülő kéri az állami gondozás megszüntetését, újra lefolytatjuk a környezettanulmányt, meghallgatjuk a szülőket és a gyerekkel kapcsolatban álló pedagógusokat. Lényegében ugyanezeket az eljárásokat kell elvégezni, ha a szülői jogok korlátlanul megmaradnak, de valami váratlan oknál fogva intézeti elhelyezést kell biztosítani egy-egy család egy vagy több gyermekének. Bizonyos tekintetben ránk tartozik az is, ha a szülő és a gyermek nem tud megegyezni a továbbtanulás kérdésében. Elvált szülök másodszori, külföldre szóló házasságkötése esetén, hasonlóképpen a gyámügy dolga véleményezni a kivándorlási kérelem jogosságát. Hozzászólási jogunk van a láthatási, vagyonjogi és az apasági ügyek bírósági rendezéséhez. Mindez szinte elképzelhetetlenül sok munkát jelent, persze, a legnagyobb gond, hogy a gyámhatósági irodákra tartozó ügyek szinte soha nem érnek véget. Ebben csupán a korengedéllyel köttendö házassági engedélyek, továbbá az örökbefogadás és a kivándorlás engedélyezése jelent kivételt; bár előfordul, hogy ezekhez az ügyekhez is vissza-vissza kell térni. A gyámügyek zöme azonban egy-másfél évtizedre szóló feladat! Ha egy gyerek tíz évig állami gondozott, a gyerekkel és a családdal tíz évig kell foglalkozni, s ez, érthetően, alaposan megnöveli a különböző szintű nemzeti bizottságok gyámügyi csoportjainak megterhelését. § Valószínű, hogy e terheket csak súlyosbítja a bontóperek számának folyamatos növekedése. — Természetesen, a válások számával együtt a láthatási ügyek sokasága is folytonosan növekszik. Az elvált szülők egy bizonyos hányadánál a fegyelmezetlenség, a nemtörődömség, a gyermek iránti teljes felelőtlenség mutatkozik meg ezzel kapcsolatosan. Tapasztalataink alapján, sajnos, sokszor még a két-három gyermekes csalá dókban is könnyelműen, elhamarkodottan döntenek — a válás mellett. Az emberek meg sem próbálkoznak más kiúttal, meg sem próbálják helyreállítani a család összetartó erejét. A házasfelek egymás iránti toleranciaszintje rengeteg esetben olyan alacsony, hogy a férj és a feleség egyszerűen elfeledkeznek alkalmazkodni egymáshoz, pedig konfliktushelyzetek szinte törvényszerűen minden házasságban előfordulnak. Manapság azonban nem egy esetben már ott tartunk, hogy az első komolyabb nézeteltérésnél az anya fogja a két gyerekét s elköltözik az anyjához, hiszen válás esetén a gyerekekkel együtt visszakapja a lakást is .. . Félreértés ne essék: ha egy apa úgyszólván naponta részegen jár haza és tör-zúz a lakásban, ott mielőbb váljanak el. De a legtöbb bontóper nem ebből adódik, hanem sokkal inkább abból, hogy az emberek nemcsak egymás iránt, de a gyerekek iránt sem éreznek kellő felelősséget. § A gyermekvédelmi intézményrendszer egyik legfőbb célja, hogy megpróbáljon idejében közbelépni; hogy megpróbálja meg előzni a kiskorúak sorsának végleges roszszabbra fordulását. Az új családjogi előírások értelmében joggal bízunk abban, hogy csökkenni fog a veszélyeztetett gyermekek száma, s ennek megfelelően növekedni fog a gyámhatóságok gyermekvédelmi munkájának hatékonysága 17
