A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-01 / 14. szám
PÁRBESZÉD Vojtek Miklóssal, a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház balettkarának magántáncosával • pályafutásának és művészi fejlődésének alakulásáról • a balettművészet sajátosságairól • a koreográfiái gondolat színpadi megvalósulásáról • a klasszikus és a modern táncnyelvvel kapcsolatos véleményéről A kép: a lábujja hegyén álló és a másik lábát magasra nyújtó balerina, vagy egy tourban — azaz forogva — karjait madárszámyakként lebegtető balett-táncos képe annyira általános, olyannyira sztereotip, hogy szinte kötelezőnek tűnik — a hagyományos táncművészet jelképeként. Ha ezek a „sokszorosított porcelánfigurák", a balettművészet eszményképei gyanánt, manapság már nálunk sem olyan kizárólagosak és kötelezőek; ha a táncosokról s általában a balettről bennünk élő kép jótékonyan eltávolodott a „spicc" avagy a korábban íratlan törvényként tisztelt „reverence", azaz a balett-táncosok klasszikus értelemben ismert meghajlásának klisséjétől — az hazai színpadainkon túlnyomórészt a felszabadulás után jelentkezett táncosnemzedék érdeme. A még fiatalabbak törekvéseinek összegezése, az utóbbi tizenöt-húsz évad sokrétű tapasztalatainak leszűrése után bátran elmondható, hogy a szlovákiai balettmüvészet formai alakításában, illetve a szólisták tehetségére épülő kibontakozásában okvetlenül része van Vojtek Miklósnak, a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház harmincöt esztendős magántáncosának is. — Számodra akár szokványkérdésnek tűnhet, mégis fontosnak tartom, hogy rákérdezzek: miképp kerüttél a balett vonzáskörébe, elvégre a színházművészetnek ebben az ágazatában, több táncteoretikus egybehangzó véleménye szerint, talán nem is lehet eléggé korán kezdeni a gyakorlást... — Ebben a tekintetben a balett tényleg hasonlít a versenyszerű műkorcsolyázáshoz, vagy az úszáshoz. Pályakezdés dolgában, természetesen, én sem jelentettem kivételt. Bratislavai születésű vagyok, de mert hárman voltunk testvérek s a háború utáni években apám is, anyám is állásban voltak, hát a bátyámmal és a húgommal együtt évekig Szencen, a nagyszülőknél nevelkedtünk. Én eléggé eleven gyerek voltam, ezért, hogy valamiképpen lekössék a bennem munkáló energiát, másodikos elemista koromban, tulajdonképpen a húgom „gardéjaként" engem is beírattak a városi művelődési otthon támogatásával létesített balett szakkörbe. Szencen ennek akkoriban óriási visszhangja volt, talán két csoportban is folyt a táncoktatás, predig olajozott padlón és a balett-termek elmaradhatatlan kellékének tűnő tomarúd nélkül gyakoroltunk. A szendék érdeklődését bizonyítja, hogy a régi kultúrházban, az egykori Franciska-otthonban rendezett matinék mindig zsúfolt ház előtt zajlottak. Kedrovics Margit néni. a bratislavai nagyszínház balett-társulatának egykori balerinája volt a tanítónőnk, aki tehetséget láthatott bennem, mert beajánlott a nemzeti színház előkészítő részlegébe. így a balett révén, a Kalinčiak utcai magyar tannyelvű iskola harmadik osztályának diákjaként, viszszakerültem a fővárosba. Röviddel később már Ela Fuchsová-Lehotská — szakmai berkekben mindmáig nagyra értékelt — balettiskoláját látogattam, aki szintén megkedvelt, mert a kötelező heti két óra helyett, hetente négyszer foglalkozott velem. Neki köszönhetem első komoly színházi fellépéseimet is: a Szlovák Nemzeti Színházban abban az időben mutatták be új feldolgozásban a Díótörö című balettet, és a gyerekszerepek egyikét én táncolhattam! Talán mondanom sem kell, hogy számomra ez óriási élmény volt; azt pedig meghatározóan fontosnak érzem pályafutásom alakulásában, hogy később is rendszeresen hívtak szerepelni, úgyhogy állandó kapcsolatban maradtam a színházzal. — Meddig látogattad az egykori híres primabalerína balettiskoláját? — Amíg a bratislavai konzervatóriumban nem nyílt meg a táncszak előkészítő évfolyama. Ekkor már tudatosan foglalkoztam a tánccal, bár hasonló erővel vonzott a képzőművészet is. A balett és a napi tanulás mellett ezért művészeti népiskolába is jártam. A kilencedik osztályban, a pályaválasztás heteiben egy kissé el is bizonytalanodtam, és kétirányú érdeklődésemnek megfelelően mind a konzervatóriumba, mind a képzőművészeti szakközépiskolába beadtam jelentkezésemet. — Végül mégis táncos lettél... — Igen, mert a konzervatóriumban néhány héttel korábban tartották a tehetségvizsgákat, és simán fölvettek. így aztán a másik fölvételire már el sem mentem, s tizenhat éves fejjel konzervatorista lettem. — Úgy tűnik, mintha tudatosan hangsúlyoznád korodat! — Igen, mert akkoriban már tudtam, hogy például a Szovjetunióban vagy Magyarországon sokkal korábban kezdik a hivatásos balettoktatást, ezért kissé öregnek éreztem magam. De így legalább volt már annyi eszem, hogy a gyakorlásban, edzésben szigorú legyek önmagamhoz. Általános iskolai eredményeimhez viszonyítva, a tanulásban is egy kissé csipkedni kezdtem magam, igy mind a szóbeli érettségin, mind a vizsgaelőadáson kitüntetéssel tudtam helytállni. — Ezzel lényegében pályán érezhetted magad... — Igen. Hatvannyolc májusában fölvettek a Szlovák Nemzeti Színház balettkarába, de egyben azt is lehetővé tették, hogy továbbképzésre Leningrádba mehessek. — Mennyi időt töltöttél a Szovjetunióban ? — Két esztendőt. Az ott töltött hónaptok részemre nagyszerű iskolát jelentettek, sajnos mégis úgy érzem, hogy eddig eléggé keveset tudtam kamatoztatni mindabból, amit a szovjet balettmesterektől tanultam. — Keveset ? Miért ? — Leningrádból való visszatérésem után olyasvalaki lett a nemzeti színház balettígazgatója, aki nem szívelt különösebben; igy aztán inkább csak táncolgattam, ahelyett, hogy táncoltam volna. Ebben a helyzetben örömmel fogadtam a berlini Komische Oper meghívását, ahol három parádés szerep várt, ám ott-tartózkodásom első hónapjában eltörtem a lábam! Egy teljes esztendeig betegeskedtem, igy érthető, hogy a gyógyulásomat követő első hónapokban is jobbára csak lézengtem, csupán hébe-hóba jutottam színpadra. — Mikor lettél a Szlovák Nemzeti Színház szólistája ? — Három éve. Sok-sok igyekezet, fáradozás és jónéhány fontos szerep eltáncolása után. — Mivel lehet kiérdemelni a magántáncosi rangot? — Elsősorban szívós munkával. Abban az időben őrségváltás volt a társulatban, s egyben új balettigazgatót is kaptunk, akinek az volt a véleménye, hogy megérdemlem ezt a besorolást. — Megváltoztak a hétköznapjaid, amióta szólista vagy? — Lényegében úgy dolgozom, mint eddig. Általában fél hétkor kelek, egy órával később már indulok is hazulról, nyolc óra körül pedig már benn vagyok a színházban és bemelegítek, mert kilenctől kettőig gyakorlás, próbaidőszak van. Egyetlen napot sem szabad kihagyni soha. A napi edzés úgy hozzátartozik az életemhez, mint a reggeli fogmosás. Az esték a repertoár-gyakorlás, a futtatópróbák vagy az előadások körforgásában telnek. — Gondolom, az elmúlt évadban bemutatott Notre Dame-i toronyőr címszerepével, valamint néhány további komoly balettfigura eltáncolásával már túljutottál pályafutásod mélypontjain ? — Bármi ilyesmit állítani könnyelműség lenne! A mélypontok természetes velejárói az emberi életnek. Hányszor de hányszor kellett elölről kezdenem, szinte a nulláról indulnom. Kapok szerepet, nem kapok? Ha nem — többnyire magamban kerestem a hibát, igyekeztem nem másokra hárítani a felelősséget. Nem ültem le a büfében szidni a kollégákat, az igazgatót, a világot, hanem a rossz periódusok idején iparkodtam még többet, még lelkiismeretesebben gyakorolni, hogy a következő balettben már méltó legyek egy újabb szerepre ... — Szavakba sűrítve miként fogalmaznád meg a tánc lényegét, milyen műfajnak tartod a balettet? — A tánc valamennyi nép, valamennyi korszak közös kincse; olyan egyetemes nyelv, amelynek szavai az emberi test mozdulatai. Mozdulattá, majd képpé gyúrja a gondolatokat, amelyek tulajdonképpen alapvető kérdéseket érintenek: az élet és halál, a szerelem és munka, a lelkiismeret és bűn, a test és lélek, a nő és férfi, a tudat és ösztön problémáit. Fizikailag rendkívül megterhelő műfaj, vannak olyan balettrészek, amelyek erőnlétileg szinte megölik az embert. Ebben a szakmában mindent az előadásnak kell alárendelni, és a legparányibb mozdulatot is addig próbálni, amíg nem tökéletes. A külföldi vendégszereplések még intenzivebb munkatempót igényelnek. — A zene mennyiben befolyásolja a táncot? — A zene meghatározza a koreográfiát, sőt még a részleteket is. Persze, erre nem lehet semmilyen sémát megadni. A koreográfia éppen olyan szigorúan kötött, zárt, öntörvényű alkotás mint a zenemű. Csak éppen a táncos nem kottából, hanem emlékezetből táncol. Ezért a mi művészetünkben a munkafolyamat egészen más. Az alapos próba nálunk sokkal inkább létkérdés, mint a prózai színházban vagy egy zenekar esetében. Az első próbák mindig az emlékezet próbái. Ezért fejlődik ki annyira a táncosok memóriája. A színpadon úgyszólván egyedül vannak, nemcsak kotta nincs, hanem még súgó sem, sőt az ügyelőre sem támaszkodhatnak. A táncosnak annyira pontosan, a zene, illetve a ritmus töredékeire kell belépnie, hogy aki az ügyelő intésére vár, már eleve lekésett. Nem sokat segíthet a karmester sem, hiszen a tánc közben nem lehet folyton rá figyelni. Ezért amint fölcsendül a zene, az akkordok szinte ráviszik a táncosok lábát a koreográfiára. — A balett tehát elsősorban a fegyelem és az emlékezet művészete. Mennyiben segít ebben a táncírás? — Erre már többféle módszer született, nem egy közülük jelentős lépesnek számított, de a legmegbízhatóbb a Lábán féle táncirás. Ez a bratislavai születésű szakember megtalálta a kulcsot a tánc leírásához, egyidejűleg jegyezve a végtagok mozgásának és helyzetének irányát, ritmusát, dinamikáját, valamint a táncos mozgását a térben. De ahogy nem lehet hanglemezről vagy magnószalagról énekszerepet betanulni, ugyanúgy pusztán partitúrából sem lehet koreográfiát gyakorolni. — Világszerte sok vita folyik mostanában a klasszikus és a modern balettről. Neked mi a véleményed erről? — Szerintem mindkettő sikere az előadás színvonalától függ. A klasszikus balett nem szorítja háttérbe a modemet és fordítva. Egyiket is, másikat is egyformán szeretem. A különbség csupán az, hogy aki egyszer a klasszikus mesterség technikáját tökéletesen elsajátítja, már nem veszhet el. A modem balettnél más a helyzet. Ott az érvényesülést a táncos egyénisége szabja meg. Nagyszerű példa erre a Győri Balett, hiszen annak tagjai is a klasszikus baletten nevelkedtek; de a próbákon és az előadások kialakításának folyamatában olyan műhelymunkát végeztek, amely technikailag is kitágította a tudásukat. — A balett-táncosok életük negyedik ikszéhez közeledve, már a visszavonulás gondolatával foglalkoznak. Nem nyomasztó a pályának ez a szűkre szabott volta ? — De, csak nem nagyon jó gondolni rá. Egyelőre inkább arra összpontosítok, hogy hat-hét évad vár még rám, amikor is művészileg, technikailag a legkorszerűbbet, a legjobbat, személyes lehetőségeim legmagasabb fokát szeretném elérni. MIKLÓSI PÉTER 14
