A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-25 / 13. szám
Régóta él bennem egy hátborzongató kép arról, hogy milyen lesz, vagy lehet a jövő embere. Apró fej, elkorcsosult végtagok, s óriási gyomor. A száj helyén nyelv nélküli nyílás... Hogy miként alakult ki bennem ez a kép a jövő emberéről? Nos, egykori biológiai és anatómiai tanulmányaim során sulykolták belém, hogy az élőlények fejlődése során azok a szervek, amelyeket az élőlények nem használtak, visszafejlődtek, e/koresosultak. Hogy emberi fajtánknál maradjak, példának elegendő, ha a lábunkra pillantunk. Fél-homo állapotunk idején lábujjainkat még fogásra használtuk. Ma már ezt csak azok tudják, akik az iskolában tanultak erről. De ott van, másik közeli példának, a ló. Amikor még — így tanultam — körülbelül kutya nagyságú lény volt és általában mocsaras vidékek lakója, öt ujjú végtagokkal rendelkezett A fejlődés során — életkörülményeinek megváltozásával — az ujjai feleslegessé váltak, s — megpatásodott De még így, patás állapotában is őrzi — bár rejtve — öt ujjának maradványait. Ezek a példák — ismétlem — arra bizonyítékok, amit már az előbb leírtam, hogy tudniillik a felesleges szervek, végtagok elkorcsosulnak. Márpedig ha ebből a gyakorlati tényből indulunk ki, akkor a jövő „emberéről" kialakított előbbi „modellem" nem tűnik okvetlenül túlzásnak, sem karikatúrának. Mert nézzük csak, hol is tartunk! A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL H. R. Gigier svájci festő (és társaij fantáziája nyomán kelt életre a szörny, amely kifejlődésének különféle fázisaiban riogatja most már a filmszínházaink jótékony homályában rettegve egymáshoz búvó nézőket A nézőtéren egyszerre egymáshoz tartozunk, összefogunk, akár a Nostromo szerencsétlen, szorongatott helyzetbe került asztronautái. Mindenek előtt: csalódni fog a néző, aki Spilberg: Harmadik típusú találkozások, vagy S. Kubrick: Ür-Odüsszeia 2001 című filmjeinek „folytatását" várja Ridley Scott angol rendező A nyolcadik utas: a Halál (pontosabban: Áléin, tehát „nem kívánatos idegen") című filmjében. Tudományos-fantasztikus filmről szó sincs. Legfeljebb fantasztikusról beszélhetünk a sci-fi és a horror elegyéről. Jól komponált akciófilm pereg a vásznon, a sablonrecept szerint adagolva. A Föld felé közeledő nyersanyagkutató űrhajó-monstrum, a Csótó László: Kertecske Ezelőtt huszonöt-harminc évvel — boldog gyerekkoromban —■ a poreelánernyős petróleumlámpa alatt öt-hat asszony-lány varrt singelt horgolt télidőben. A férfiak gondozták a tüzet hogy jó meleg legyen a helyiségben. Persze nem szénnel fűtöttek, mégcsak nem is jóféle akácfával. Legfeljebb felhasogatott tökével, de leginkább rőzsével, száraz szőlővenyigével, vagy a tehenek által lerágott kukoricaszárral, otthoni nevén: „ízíkkóróval." Ez utóbbiból „hegedű" is készült — vagy barmocskák —, jó és hasznos játékok a gyerekeknek, s nyomukban megszólalt a mondóka is: Cini cini dű. Szól a hegedű... És a petróleum-világítású estékben történetek. mesék, dalok, mondókák úsztak. Sőt könyvek jártak körbe, hangos felolvasásra. Vagyis működött a kéz, s az elme egyaránt és azonos szorgalommal. Nyaranta pedig — etetés után — aki ember volt, indult kifelé, a házak előtti padokra pihenni és szót váltani a szomszédokkal az élet, a halál, a gazdálkodás és a világ, a tágabb közösség gondjairól-dolgairól. A gyermekek pedig játszották a saját játékaikat, amelyek úgy szálltak nemzedékről nemzedékre, miként az idősebb testvér kinőtt ruhái arra, aki belenőtt. Volt fáramászás, verebészés, katonáséi, s még számtalan más játék: fogócska, bújócska, s uram bocsá", még „seggreverőcske" is. Az egykori téli „benti világ" , s a nyári „kinti" rövid harminc év alatt megszűnt Helyesebben: átváltozott. Más irányt vett az emberek mozgása. Mindezt pedig az a hihetetlenül gyors műszaki fejlődés eredményezte, amelynek napjainkban is tanúi vagyunk még. Kezdődött a rádióval, ezt követte a tévé, amely a meghirdetett séma szerint „behozta a világot a szobába". Ahogy — hasonló séma alapján — az autó pedig „kivisz" bennünket ugyanoda. így, elméletnek, ez nem is volt rossz Csakhogy a gyakorlat nem tett ez, és ilyen. Rövid két-három évtized elegendő volt ahhoz, hogy elfogadjuk azt a képtelenséget, miszerint a körülöttünk zajló világ eseményeiről mások által megfogalmazott véleményeket még csak meg se kérdőjelezzük... Vannak, akik helyettünk is beszélnek és gondolkodnak, dicsérnek és elmarasztalnak, eltakarnak, vagy megmutatnak valamit S mindezt mi úgy fogadjuk, mintha ez, amióta a világ világ, mindig így lett volna. Hogy miért ? Mert számunkra ez a legkényelmesebb. S nemcsak elfogadjuk, de helyeseljük is az egészet. Sőt, ha nem kapnánk meg a kijáró napi porciónkat, hiányozna is; még a közérzetünk se lenne olyan mint máskor. S közben az a nagyszerű, hogy nem kell törődni a tűzzel, hiszen központi fűtésű lakásban lakunk; mesét sem kell mondanunk gyermekünknek — ott a magnója olyan mesét játszik le magának, amilyen éppen tetszik neki. S ha netán férjünknek, vagy feleségünknek volna egy-két gondolata, amit úgy érez, meg kéne osztania a másikkal, leintjük: „majd később, majd ha véget ér a krimi." De a krimi soha nem ér véget. S amit úgy éreztünk, el kellett volna mondani, beléhullik valami feneketlen mélységű silóverembe. És marad a csend. Estéről estére egyre mélyül és egyre ridegebbé keményedik. Mozdulatok, szavak, mesék, dalok, jóízű nevetések vesznek el, s kicserélhető gondolatok, amelyek közelebb vihettek volna egymáshoz néhány embert... Meghaltak az élő szóval elmondható mesék, események. Gyerekeink pedig nem ismerik a régi, gyerkekekhez illő játékokat A falusiak még néhányat, a városiak — semmit Évek óta látom: a nyári szünetben egy tucat gyerek — fiúk, lányok együtt — itt kártyáznak naphosszat a lépcsőházban. Nincs fáramászás, mert megmászható fa sincs a környéken. Távolabbra pedig nem Csótó László: Pásztorlány mehetnek — ma már falun sem — az autók áradata miatt. Mindebből az látszik kitűnni, hogy megátalkodott ellensége vagyok civilizációnk műszaki vívmányainak, a rádiónak, tévének, magnetofonnak, gépkocsinak s még ki tudja mi mindennek. Nem vagyok e vívmányok ellensége. Magam is tévézek, rádiózok, autózok. Vagyis élek ezekkel az eszközökkel. Sőt, kulturális, közművelődési, politikai, tájékoztatási szerepüket nagyon fontosnak tartom. Csak azt nem tudom elfogadni, hogy ezek az eszközök uralkodjanak az életünkön. Nem tudom elfogadni, hogy hozzájuk igazodjon az időnk, a gondolkodásunk és a tetteink. A petróleumlámpás estéket sem a lámpa miatt idéztem meg, hanem a szellem és a test együttmunkálkodásának szépségére emlékezve. S azért, hogy ne teljesedjen be rajtunk a biológiának az a törvénye, amelyre írásom elején utaltam. GÁL SÁNDOR Nostromo hibernált legénysége — egyelőre heten — otthonuktól tíz hónapnyi távolságban felébrednek. A műszerek bolygó és esetleges élő organizmusok közelségét jelzik. Három felderítő száll le a nevezett bolygóra és felfedező útra indulnak. Hamarosan egy elhagyott űrhajó-roncsra bukkannak. Egyikük leereszkedik a roncs gyomrába, ahol jókora, tojásokra emlékeztető élő szervezeteket talál. Amikor az egyiket megpiszkálja, annak polipszerű tartalma az arcára tapad. (Hogy miképpen jutott át a szkafander üvegén, arra sohasem derül fény, ahogy a film egyéb apróbb logikátlanságára sem.) Az űrhajóban aztán megkísérlik a szerencsétlenül járt űrhajóstárs arcáról eltávolítani a kellemetlen és visszataszító „vendéget", természetesen eredménytelenül. Akkor lepődnek meg, amikor a magára hagyott társ arcáról eltűnik a polipszerű „idegen", hogy rövidesen a gyomrából szó szerint kipattanjon egy vak ősgyíkra emlékeztető egyed, amely a polip által lerakott (nevezzük így) petékből kelt ki. S ez a tény aztán „szemlátomást" növekedve, kíméletlenül sorra pusztítja a legénységet. A Nostromo fedélzetén, alagsorában, folyosóin és zsiliprendszereiben fogyasztja el a kétségbeesett és tanácstalan áldozatait. Még a Mama névre hallgató szuper-kompjuter-agy sem képes kieszelni semmi okosat arra nézve, hogy most mi legyen a teendő. Elszabadult a pokol. Ráadásul az egyik asztronautáról kiderül, hogy valójában robot (jobb esetben: androméda), kinek egyetlenegy célja — programja, hogy az idegent mindenképpen eljuttassa a Földre. Végül csupán az űrhajós harmadtisztnek [egy nő!, a csinos Ripley (Sigourney Weaver játsza, hitelesen)] sikerül a világűrbe küldeni a szörnyeteget S immáron (ha kedvenc cicáját nem számítjuk) egyedül, ismét hibernáfva halad tovább végső célja elérésnek reményével a szívében: hátha egyszer eljut a jó öreg Földre... Ennyi a film. Vázlatosan. A történet emlékeztet egynéhány, korábban már világsikert aratott sci-fi regény és novella elemeire és alaphelyzeteire, pl.: A. £ van Vogt egy híres novellájára, r Persze ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy ha jól meggondoljuk, végülis nem mond semmi lényegeset sem a humanitás jegyében, de még a „mikrokozmikus" emberi kapcsolatrendszerek vonatkozásában sem. Úgy látszik, ez már nem fért bele Ridley Scott üzleti kalkulációiba. A film tagadhatatlan erénye viszont a remekbe sikerült fényképezés: David Litschfield munkája. Valamint a hatásos zenei és zörejeffektusok (Jerry Goldsmit). És a szereplőgárda végig kiegyensúlyozott, hiteles játéka. Profifilm : „profissimo." Talán a bizonytalanság az, ami időszerűvé avatja mégis ezt a rémfilmet. Az ismeretlen zugokból fenyegető veszély érzete. Az ártatlanok értelmetlen pusztulása, idegen akaratok miatt S hogy a TV képernyőjén minduntalan látható híradós-horror-képek után miért vonzóak még mindig a borzalmak fátvány-kavalkádját felvonultató „játékok"? Talán az önvédelem egyfajta megnyilatkozása lehet a magyarázat: amit a mozivásznon megéltünk, az a valóságban talán már nem történhet meg... Úgy legyen: felhőtlen rettegést mindenkinek! KISS PÉNTEK JÓZSEF 14
