A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Kgnözsi István fotográfiái közel másfél évtizeddel ezelőtt tűntek fel a hazai ma gyár lapokban. Jellegzetesen hangulatfestő, zömmel lírai felvételeivel gyorsan felhívta magára a figyelmet, ami érthető módon azzal járt, hogy a nevét gyorsan megjegyezhettük. Már akkor nyilvánvalónak látszott, hogy a jó értelemben vett ösztönösség nem úgy párosul Könözsi nevével, hogy a következetes, tudatos fényképezés módszerét elmarasztalással kérhetnénk rajta számon, mert hiszen ösztönös látásmódja mögött, csupán egy fejhosszal, a tudatosság is jelen volt. Sajnos, amikor e két fontos művészi, alkotói tényező holtversenybe került egymással, Könözsi tulajdonképpen abbahagyta a fényképezést. Ezt követően tíz éven keresztül kizárólag csak a gyakorlati kényszerűségek alkalmával, vagy csakis a kivételesen ihlető látványok előtt vette elő a fényképezőgépét — ha éppen kéznél volt. De a gép legtöbbször nem is volt kéznél, mert a tíz év során Könözsi a fotóriporteri gyakorlatot is szüneteltette, s eredeti szakmájában, vegyészmérnökként dolgozott. Távol a szerkesztőségektől, otthon, a szülőfalujában pedig méhészkedéssel, családja, gyermekei körében a természetközeli szenvedélynek hódolt. Akik a nevét még a fotográfusi pálya elején megtanulták, azok a szünet évtizede alatt viszont aligha gyaníthatták, hogy Könözsi masinája a szögön lóg. Mert felvételeivel — ha ritkábban is, de jelen volt. Bevallása szerint a régi felvételeit közölgette ezalatt. Aztán a közelmúltban Könözsi visszatért a fotóriporteri gyakorlathoz s az őszszel kiállítást rendezett a Dunaszerdahelyi Járási Művelődési Házban. Kamarakiállítás volt, néhány igazán szép, de a technikai kidolgozás szempontjából némi kívánnivalót maga után hagyó képanyagból összeválogatva. Örültünk ennek a bemutatkozásnak, hiszen a rég várt jelentkezés, az újrakezdés megnyugtató bizonyítéka is volt egyben. Ez a kiállítás biztató jele annak, hogy a törés nem volt tartós, és ez az önmaga művészi igéretességénél már rég többet bizonyított ember ismét a fényképezőgép lencséjén keresztül szemléli a világot. Annak ellenére, hogy a kiállítás csupán néhány napig volt látható, hogy felkészülésre, igényesebb installációra nem volt módja, örömmel summázhatjuk a látottakat, mert bizonyítékát vehettük annak, hogy Könözsi István újra dolgozik, márpedig ez nem csupán az ő magánügye. Igen szűkszavúan: hadd ne beszéljünk Könözsi horizontba vesző dűlőútjairól, hullámzó dombjairól, a domhátakon árválkodó vagy az erdő sűrűjében is árva fáiról, amelyek nála egyetlen megközelítésben sem takarják el az erdőt. Hadd ne szóljunk az emberi nyomjelzésekről, az arcok erezetéről, a frivol párosításokról. Szentségtörés lenne, hiszen önmaguk nyelvén, ennél világosabban, érthetőbben beszélnek itt a képek. KESZELI FERENC
