A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-25 / 13. szám
tizenöt év alatt megtett utat, amelyet számos kézzelfogható siker, köztük a megteremtett létbiztonság kísért végig. A bírálat azonban már a regény lapjain sem volt egyértelmű, s ezen a film sem javított sokat. A bemutató vetítést csupán udvarias taps követte. Engem viszont felzaklatott a film. A filmklubban ültünk, ahova Viktor invitált bennünket. Megrohanták a rajongók és a szakmabeliek, sűrűn koccintgattak, s minél több ital fogyott, annál szaporábban röpködtek sisteregve az elbizakodott, fitymáló s attól mámoros szavak, hogy ez a film egyáltalán elkészülhetett. Ezek a szavak egy korszak végéről s egy új korszak kezdetéről beszéltek. — Attól tartok, nem -mindenki tud vagy egyáltalán akar megérteni téged — mondtam Viktornak, amikor végre kiszabadult a vitázók hol növekvő, hol ritkuló gomolyagából. — Biztosan akadnak majd néhányan, akik a filmet úgy fogják értelmezni, hogy az őket, a múltjukat, s az érdemeiket támadja. Viktort szemmel láthatólag kimerítette az utóbbi napok feszültsége, és az elmúlt órák tömény izgalma, feltűnt nekem, hogy arca hirtelen megöregedett, hamuszürke lett, a szeme és az orra körül meg a szája szögletéből ráncok szaladtak szét, a tekintete zaklatott volt, mint az űzött vadé. — Ha valóban tartanom kéne attól, amire figyelmeztetsz, felhagynék az írással. Nem támadom a rendszert, csakis a képmutatást és az alakoskodást próbálom leleplezni, hiába bújik lármásan deklarált érdemek mögé. Azokat pellengérezem ki, akik jómódra váltották be a múltjukat, belőle és egykori érdemeikből élnek, a jelenért pedig a kisujjukat sem mozdítják, úgy tesznek, mintha ez már nem az ö dolguk lenne. Senkinek sincs joga elárulni a múlt értékeit! — És nem lehet, hogy az ilyesmi csak kivétel? Viktor tűnődve nézett maga elé az asztalra, mint aki lélekben messze jár; egyetlenegyszer sem nyúlt a poharához. S egyszerre valami szavakkal nehezen körülírható, de határozott rokonszenvet éreztem iránta, mintha valamiképpen társa lennék annak a nem könnyű szerepnek a vállalásában, amely a könyv és a film kapcsán neki jutott. Hiszen előrelátható volt, hogy a filmet csakúgy, mint korábban a regényt — nem annak fogják értelmezni, aminek Viktor szánta: nem figyelmeztetésként, nem érzékeny barométerként, amely a látszólagos nyugalomban a készülő vihar első. még szórványos, de kétségtelenül jelenvaló elődjeit rögzíti, hanem gyulladt, bár még nem gennyedt sebekben való erőszakos vájkálásként, amelyek a megelőző ápolást sem tartották szükségesnek. — A kivételek is sebészkés alá valók, mert hol van az megírva, hogy a kivétel nem válik általánossá, tömeges járvánnyá? A kivétel még eltávolítható fájdalommentesen, a tömeges fertőzés már nem. — Kimerültnek látszol, Viktor. — Az utóbbi időben rosszul alszom ... — Miért nem nézel be hozzánk gyakrabban, úgy, mint azelőtt, amikor a pincelakásban éltünk? — írtam, be kellett fejeznem a forgatókönyvet, magányra volt szükségem. — Régebben is írtál eleget, mégsem feledkeztél meg rólunk. Ondrej szívesen látna. Viktor fölpillantott az asztalról. — Biztos vagy benne? — Miben? — Hogy szívesen látna. — Nem értem, mit beszélsz. — Az időnek, Katerina, megvan az az áldatlan tulajdonsága, hogy múlik. — Még most sem értelek. — Talán nem is akarsz. Hátat fordított nekem, és a pincért hívta. Konyakot és még két üveg pezsgőt rendelt a körülöttünk üldögélő vagy álldogáló társaságnak. Ö maga azonban nem nyúlt a pohárhoz csupán néhányszor végigsimitotta ujjával az üvegtalpat, fölébe görnyedve bámulta tovább az asztalt, mintha az jobban érdekelné az őt körülvevő embereknél. — Mondhatok neked valamit ? — kérdezte Viktor, de mivel az összetolt asztalok túlsó végén éppen fellángolt a vita — nyilván már hatott az ital —, megismételte; — Mondhatok neked valamit? — Igen, hallgatlak. — A fiatalok nem hibásak ... — Miféle fiatalok? — Ondrejnak nem volna szabad bosszút állnia rajtuk azért, mert ő is volt fiatal... — Ezt meg hogy értsem ? — Nem volna szabad azt tennie velük, amit annak idején vele tettek azok, akikkel most egy asztalnál ül. Ondrejnak kinőtt a szárnya, de ahelyett, hogy magasabbra emelkedne általa, mármint a művészetbe, ahelyett olyanokat csapdos vele, akik nem tudnak védekezni. Lehet, hogy te is tudod, csak éppen hallgatsz róla. Nem tudtam semmiről. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Ondrej valaha is lealacsonyodhat az efféle praktikákhoz, amelyek neki magának is évekig megkeseritették az életét. Nem, mondtam magamban, s önkéntelenül megráztam a fejem, nem, ez nem lehet igaz. — Miért nem Ondrejnak mondod ezt ? Hiszen barátok vagytok? — Attól tartok, a bírálatot senki sem veszi jó néven, még a legjobb barátjától sem. különösen ha hatalom van a kezében, és szilárd meggyőződése, hogy minden cselekedetével az ügyet szolgálja. Fölösleges, úgysem hinné el, lehetetlen, hogy elhiggye. — Igazságtalan vagy hozzá, Viktor. Ondrej szeret téged. Veled van jóban a legrégebbtől. — Csakhogy ö most fönt van, Katerina. Nem, ismételgettem magamban, ez nem igaz, ez rágalom. Igen, irigység szülte rágalom, amelyen még Viktor sem tudja tűltenni magát. Én talán nem voltam tanúja a munkahelyemen, ahogy igazgatómat azzal akarták befeketíteni, hogy a háború utón meggazdagodott az elkobzásokból meg az elpusztult zsidó családok vagyonából? Talán nem kellett végighallgatnom, hogy Magdalena egyik ágyból a másikba vándorol, s tekintélyes állású urakra vadászik? Rólam vajon mit beszélhettek? Mert ilyesmi nem jutott a fülembe, még nem jelenti azt, hogy mások szemében nem lehettem afféle ügyes kis nő, akinek nyilván a kezéhez ragad egy s más, ha szabadon és felügyelet nélkül mozoghat a múzeumi helyiségekben és raktárakban, hiszen miért is volna olyan ostoba, hogy örökké a jegyzékeket ellenőrizze? Felháborodva tiltakoztam: — Ez az egész nem más, mint közönséges rágalom, Viktor! — Bár úgy volna — mondta halkan. — Az a baj, hogy te nem itt élsz, hanem egy egészen más világban ... — És te, Viktor, te elhiszed ? Viktor éppen felelni akart, de abban a pillanatban Ondrej állt meg mögöttünk, egyik kezét az én váltamra tette, a másikat Viktoréra, Viktor fölnézett rá, s láttam arcán a kényszeredett mosolyt, amellyel megkérdezte: — Még nem is mondtad, hogy tetszett a film? — Nem szeretnék a bőrödben lenni — vihogott fel Ondrej. Kivörösödött arca arról árulkodott, hogy sokat ivott. — De azért azt hiszem, nem lesz a dologból égiháború. Az ütéseid, Viktorkám, mindig pontosak, de védekezni még jobban tudsz, akár az igazi nagy bokszolok! (Folytatjuk) Műfordítóink műhelyéből JÁN BUZÁSSY AZ A HALK HÍVÁS Az a halk hívás, mintha valaki csak az árnyékával kopogna ... Mintha hajával érintené az ajtót, amikor levelet csúsztat alája. Meghajolva az eső alatt halk léptekkel távolodsz az alkonyaiban. Tudva: a feldobott kő a legmagasabb ponton megpihen egy pillanatra, aztán visszaesik. (ZÁDOR ANDRÁS FORDÍTÁSA) PETER GREGOR X Zúg a feje, akár a takács-kóceráj. De Uram! Istenem, mi lesz bele?! A szövőszékben nincs fonál, szélhámos takácsok szövik a császár köntösét. Ejha — micsoda kelme lett a munka koronája! Aztán felölti őkelme és indul a császár és tudja a császár, tudva-tudja, nincs is ruhája. (BARAK LÁSZLÓ FORDÍTÁSA) VLADIMIR HOLAN VERSEI LEGALÁBB És ismét egy szabadságos éj, mely hasonlatos sok más éjhez, valamit akar tőled, ami nincs; látható volt a virág ha nem is láttad s elfogyott a gyümölcs, ha nem is te etted meg. De legalább a szukák vizelete és a kutyákat vezérlő hold megemeli a fák lábát, s az ágak énekét! FÉLELEM Nincs oly út, mely máshová vinne, tovább csak ezen lehet menni, de éppen ott egy kerítés, egy fal, vagy egy gyilkos ... És a köd is, elvéve az égből, s adván a földnek egy sugarat, mely kihúny a találkozáskor... Test nélkül hová lesz a lélek? Az érzéseket nagy titkok rejtik, hogy ne folyjon a könny .. (GÁL SÁNDOR FORDÍTÁSA) 11
