A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-25 / 13. szám
KAREL HOUBA 13. Még egy darabig beszélgettünk, azután elbúcsúztam. De a fülemben még ott visszhangzott a mondat: És ha tudott volna? Mentőakcióm tehát teljesen fölösleges volt. És naiv. Meg ostoba. Akárcsak jómagam. Az ajtóban még egyszer elnézést kértem, megköszöntem Robovskýnak a vendéglátást és a beszélgetést, s úgy szégyelltem magam, hogy kerültem a pillantását, mikor pedig végre kiértem az utcára, kutyául éreztem magam. Néhány nappal később borítékot találtam a levélszekrényben a szövetség fejlécével. Letettem Ondrej asztalára, s megálltam, hogy megkérdezzem, mi volt benne. De este Ondrej maga elmondta. Meglobogtatta az orrom, előtt a várva várt értesítést, és bejelentette: — El van intézve. Felvettek. Most már semmi sem áll az utamban! Ondrej csillaga felragyogott. Kár, hogy utolsó mondatát nem véstem jobban eszembe. Ezzel kezdetét vette Ondrej új élete: bizottsági ülések, zsüritagság, ünnepélyes verniszázsok, fogadások a követségeken, délutáni vagy esti koktélpartik, új ruha, új cipő és ing, nyakkendő és csokornyakkendö, ünnepi megnyitó beszédek kitartó biflázása. Hát én? Az ebédszünetekben varrónőhöz, vagyis divatszalonba, utána meg fodrászhoz szaladgáltam, hogy estére gálában feszíthessek. Otthon a helyes és érthető kiejtésre tanítgattam Ondfejt, mert hajlamos volt a hadarásra. Elnéztem, ahogy hátra tett kézzel föl-alá mászkál a szobában, és szavalja az unalomig ismert üdvözlő beszédet. Aztán az utolsó pillanatban rohanás taxiért, és máris fejest ugrottunk egy-egy közéleti esemény izgalmas és izgatott légkörébe. Vajon tetszett-e nekem mindez? Elbűvölt, főleg eleinte. Ondrej árnyékában én is ott lépdeltem képzeletbeli magaslatok felé a láthatatlan, ám annál érzékelhetőbb lépcsőfokokon: a válogatott intézmények képviselőinek, előadóinak és titkárainak unalmas tucatirodáiban és dolgozószobáiban felszolgált kötelező kávét és hazai cigarettamárkát csakhamar felváltotta a francia konyak, amerikai cigaretta, vagy kubai szivar, amellyel minisztériumi osztályvezetők, követségi kulturális attasék és helyetteseik kínáltak bennünket jóval fényűzőbb dolgozószobáikban vagy fogadószalonjaikban. Itt már nem voltam elvtársnő, hanem asszonyom, sokszor nagyságos asszonyom. Korábban bennünket mutattak be másoknak, most másokat mutattak be nekünk. A régi, otthonosan ismerős világ a szemem láttára adta át helyét egy olyan világnak, amely kizárólag a kiváltságosoké volt. És amint fölfelé lépdelt az ember — eleinte csupasz kő- vagy falépcsőkön, amelyekre később alig kitaposott kókuszszőnyeg, végül pedig vörös futószönyeg került —, úgy növekedett önbizalma, és úgy változtak az emberek közötti viszonyok is. Minél magasabb tisztséget viseltek, annál kedélyesebbek voltak az emberek, ontották a szellemességet és a tréfát, ígérgettek és esküdöztek, számukra minden a legtermészetesebb volt, lehetetlent pedig nem ismertek. Újabb és újabb ismeretségeket kötöttünk, ezekből összeköttetések érlelődtek, amik pedig jövedelmezni kezdtek, anélkül, hogy különösebb viszonzást követeltek volna. Ebben a világban, a koktélruhák, a legdivatosabb nyakkendők, a legfrissebb politikai vagy közéleti hírek, a kétértelmű mosolyok, kézszorítások és vállveregetések világában mintha minden elérhető lett volna, elég volt bólintani, vagy tárcsázni a megfelelő számot, odasúgni valamit vagy csak úgy mellékesen megemlíteni, és mindig akadt a közelben valeki, aki elintézte, elrendezte, beszerezte, amit éppen kellett. És amikor késő éjszaka vagy hajnaltájt Ondíejjal kiléptünk ebből a csak kiválasztottak számára hozzáférhető, mindenki másnak láthatatlan világból, olyankor észrevettük, hogy az utcák piszkosak, a lámpafény szürke, a taxisofőrök arca álmos és mogorva, a járdaszigeten ácsorgók s az első villamosra várakozók pedig, akik a kora reggeli műszakba igyekeztek, kopár árnyaknak tűntek. Pedig olyankor még ott, ahonnan hazafelé tartottunk, pezsgett az élet, dúskálni lehetett mindenben, ételben és optimizmusban, csak utána kellett nyúlni, s lépést tartani a többiekkel. Úgy éltem, mint Ondrej. Nem élhettem, és valójában nem is akartam másként élni. Láttam, hogy más is ragaszkodik ehhez az életformához, ha már egyszer hozzáférközhetett. S talán magam is így éltem volna tovább, ha nem történik meg az, ami megtörtént, s aminek valószínűleg úgy kellett lennie, ahogyan történt. Egyébként? Egyébként Ondrej a szövetségben üldögélt, én pedig újra a porlepte múzeumi raktárakat bújtam, hol az alagsorban, hol a tetőtérben. Összeírtam, egybevetettem, osztályoztam, jelentést fogalmaztam. Régebben izgalommal és örömmel, egyfajta kalandvágytól sarkallva vetettem magam ebbe a munkába. Mostanában viszont gyakran úgy éreztem, hogy csak az időmet fecsérelem. Gyűltek a szolgálati jelentések: megírtam, hogy a leégett b.-i kastélyból származó kínai porcelán cserepei meg szétzúzott étkészletek maradványai hányódtak a falubeli udvarokon, hogy az o.-i kastélyban a kocsis évszázados flamand gobelint szabdalt szét, hogy kényelmesebb ülés essen a bakon, s ez a kényelem kerek egymillió koronába került, ekkorára becsülték ugyanis a gobelint, hogy az egykori m.-i kolostorban régi nyomtatványokkal fűtöttek, mert elfogyott a szenük ... Ismét falusi vendégfogadók és negyedosztályú turistaszállók között pendliztem, ismét vágtam és rágtam a tudjisten hányféleképpen elnevezett marhasültet, s ha ráértem, meglátogattam a helyi iskolát, hogy jótanáccsal szolgáljak a képzőművészeti és zenei oktatáshoz, feltéve, ha igényt tartottak rá; ismét porcelán védjegyeket rajzolgattam, ellenőriztem porcelánüzemek alapításának valószínű időpontját, kancsókat és vázákat rajzoltam jegyzetfüzetembe, és közben a sokkal izgalmasabb, káprázatos estékre, éjszakákra gondoltam, amelyeknek emlékétől meg-megsajdult a szívem. A régi atmoszférát egy csapásra visszahozta Viktor meghívása: vegyünk részt Ondíejjal a legutóbbi könyve nyomán készült film ünnepélyes bemutatóján. Viktor könyve alighogy megjelent, máris vitát kavart. Ondrej egy napon odatette az éjjeliszekrényemre, s én reggelre elolvastam. Apákról és fiúkról szólt a regény, azokról az apákról, akik koncentrációs táborokban, száműzetésben vagy a frontokon áldozták életüket fiaikért, ezek a fiúk pedig alig másfél évtizeddel később mindinkább elutasították ezt az örökséget, s lázadozva keresték a maguk elképzeléseinek, álmainak világát, amely nem egy esetben gyökeresen és érthetetlenül különbözött attól, amit apáik elképzeltek és megálmodtak. A film egyaránt bírálta az apákat és a fiúkat: azokat az apákat, akik túlélték a háborút, s hajdani forradalmiságukat hivatali tisztségekre cserélték; és bírálta a fiákat akiknek apáik iránti közönye egybemosódott a szocializmussal szembeni ellenérzéseikkel, akik a fától — hibáktól és tévedésektől — nem látták az erdőt, a 10
