A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-18 / 12. szám

A Goethe-ház, a főbejárattal

tér macskaköves, állunk a szélesen terpeszkedő ház előtt. Földszint, emelet, közepes magasságú, manzárd kiképzésű tetőzet.

— Az a másik Lotte nem az első napon, csak hetek múlva jött el ide — hallom a szemrehányásnak tűnő megjegyzést.

Amikor azonban a ház középső főkapujától a fölfelé vezető lapos lépcsőfokokon haladva feljutunk a bejárathoz, a díszlépcső végződésénél megáll. Rámutat a padlón kék zománcból kirakott Salve szó betűire:

— Légy üdvözölve, azt jelenti, és mivel én is Lotti vagyok, gondolhatom, hogy nekem szól az üdvözlet.

Csodálkozom a hirtelen támadt érzelmességén, de nem sokáig, mert hallom a németesen tárgyilagos magyarázatot:

— Húsz teremnek illő szoba az első emeleten, ahogy Goethe halálakor hátrahagyta. Manzardszobából öt van, ezekben barátai és hozzátartozói laktak. A festmények, szobrok, a mappa, az érme- és a kőzetgyűjteménye — minden a helyén. Végrendeletében intézkedett úgy, hogy gyűjteménye maradjon együtt.

A sárga színben megmaradt ebédlőben is minden a helyén: a két nagyméretű fehér márványfej, a mélabús szépségű Antoinoius meg a fejedelmi Jupiter, a rézmetszetsorozat és Tizian Égi szerelem című képének másolata. Incselkedő megjegyzés:

E

gy még majdnem nyárias napon érkezem Lottival. Fáradt ő is, akárcsak Goethe Lottéja volt 1816 szeptemberében, amikor az Elefant fogadó elé megérkezett. A fogadó persze interhotel, de neve a régi. És Lotti? Nos, korántsem olyan idős, mint Buffné Charlotte Kestner volt annak idején, de fáradt. Próbálom a hely hangulatához illő, okos és szép szavakkal elterelni figyelmét a fáradtságról:

— A nagy egység, kedvesem, ahogy a dolgok egymásból felbukkannak, egymással váltakoznak és cserélődnek, ahogy az élet hol természetes, hol szokásokhoz szabott arculatát mutatja, hogy a múlt jelenné válik, a jelen a múltra, és mindkettő elébejátszik a jövőnek ... Induljunk hát azonnal városnézésre!

Persze, azonnal rájön, hogy csak az utóbbi mondat szavait találtam ki magam, Thomas Mann regényéből idézem, mégpedig Goethe Lotténak mondott szavait, de tetszik neki, mert így válaszol:

— Es te is elébejátszol a jövőnek. Induljunk hát!

Nem szükséges, hogy Mayer úr mai utóda megmagyarázza az utat, olvastuk a regényt, s minden utca, tér és ház olyan, mint Goethe idejében volt. A szabálytalan alakú kisvárosi

A Goethe-ház sarka, szemben vele a tér legrégebbi épülete, a XVI. században épített Schwan vendéglő

A „Fekete medve" vendéglő A Neptun-kút

— Nem is csodálkozom, hogy meghatódott az a másik Lotte.

A kék árnyalatú, Juno-szobának nevezett teremben megcsodálom az éremgyűjteményt, mely páratlan, hiszen Goethe a XV. századtól a pápák által kiadott minden érmét összegyűjtött. Újabb megjegyzés:

— Ahogy a szobákat járjuk, Faustra gondolok, hogy itt, ezekben a helyiségekben érlelődött, kapott végső formát Goethe világhírű műve. A dolgozószobába azonban csak az ajtóból nézhetünk be.

— Ott vannak a hires karlsbadi üvegpoharak — figyelmeztet kísérőm —, a költőóriás a fény felé forgatva mutatta meg őket Lotténak.

A szobák megtekintése után a ház mögötti kertben leülünk az egyik lócára. A lány magyarázni kezdi, hogy neki leginkább az árnyképek tetszettek: ezeket mint ma a fényképeket szokás, gyűjtötte Goethe. Az idén kiadták a másolatukat, és kísérőm megvette mindegyiket. Kettőt nekem ajándékoz: Goethe és Lotte árnyképét.

Kedves ajándékát azzal viszonzom, hogy meghívom vacsorázni, mégpedig az Elefant fogadó teraszára.

Másnap csöppet sem fáradt a lány. Folytatjuk a városnézést. Nincs vita, hogy merre, hová induljunk, mert ö már tegnap határozott:

— Amerre Lotte járt.

Végig az Esplanade-on, a Frauenthor utcán át a Frauenplanra. A piactéren a Neptun-kút mellett megpihenünk.

— Tudom, hogy kíváncsi vagy Liszt Ferenc házára — mondja —• meg a Petöfi-szoborra, majd megnézzük mindegyiket, de most Goethét ünnepli a világ, menjünk csak arra, amerre Lottóval járt.

így jutunk a Kegel-hídon, az llm folyó legöregebb hídján át a gondosan ápolt parkba.

— Minden virágzik, minden madár dalol — magyarázza. — Ez itt a természetes érzések forrása ...

— Csak nem Lotte mondta ezt? — kérdem.

— Nem — válaszol. — Ezt Goethe írta Merck barátjának, amikor megvásárolta kerti házát, ahová igyekszünk, ahol olyasmit mutatok, ami számodra is érdekes.

Nos, itt vagyunk, ahol a költő érdeklődéssel élte át az évszakok változását, ahol a látvány, a mező, a facsoportok, a felhők és a víz hangulata megihlette, Lotti megjegyzi:

— Szép kertilak, mint miniszter építette és mint költő lakta.

A házban minden helyén: a hálószobában az összecsukható tábori ágy, a dolgozószobában a keskeny írópult, a sajátos, lovaglóüléshez hasonló székkel, a kis szo-16