A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-18 / 8. szám

8.

Nem gondoltam volna, hogy apám nélkülem látogatja meg Ondrej műtermét. De elment hozzá, mintha önmagát akarta volna meggyőzni arról, hogy Ondrej nálunk tett látogatása sajnálatos és kölcsönös félreértés volt, és mintha el kívánta volna fojtani magában azt az első, kedvezőtlen benyomást.

— Ne haragudj rám, Katka, amiért igazságtalanul beszéltem Ondfejról. Bocsáss meg.

— Nincs mit megbocsátanom. Jogod van hozzá, hogy a magad szemével lásd öt, ne az enyémmel.

— Eddig úgy képzeltem, hogy az ö munkája nem több kedvtelésnél, egyfajta játéknál, pedig valójában szigorú önfegyelem.

— Annál is szigorúbb, amilyennek most látod.

— Szép dolgai vannak, még nekem is tetszettek.

— Hogyhogy még neked is?

— Hiszen tudod, nemigen volt időm a művészetre, képekre vagy szobrokra, még a zenére is alig jutott. Most érzem, mennyit mulasztottam.

— Mostantól mégiscsak több időd lesz önmagadra!

Csodálkozva nézett rám:

— Attól tartok, hogy az eddiginél is kevesebb! Rengeteg a gondunk, erről ti nem sokat tudhattok. Nem azért biztak meg ezzel a tisztséggel, hogy pihengessek.

— Pedig az sem ritkaság! — vágtam rá csípősen.

Apám nem válaszolt. Megigazította a függönyt az ablak előtt, egyenes sorba rendezte az üvegpoharakat a pohárszéken, aztán az asztalhoz lépett, elgondolkozva szemügyre vette az üres vázát, végül megszólalt:

— Ha Ondrejnak szüksége lenne valamire, szólj, szívesen segítek. Persze, csak ha tudok, csak lehetőségeimhez mértem és az ügy érdekében. Remélem, értesz.

— Értelek — mondtam, és megsimogattam a kezét.

így történt, hogy a lakodalmunkat — és apám kinevezésének ünneplését — bár erről az ő kívánságára nem esett szó — már sokkal kedvezőbb légkörben tartottuk meg, mint amilyen a két férfi legelső találkozásakor uralkodott. A két férfi egyikéhez gyermekkorom és ifjúságom kapcsolódott, a másikkal pedig a jövendőmet kívántam összekapcsolni.

A Hotel Splendid nem volt messze a házunktól, s kisebbik szalonját is az osztályon felüli árkategóriának megfelelően rendezték be: damaszttal megterített ünnepi asztalok, a tányérok mellett ezüst evőeszköz, csiszolt boros- és pezsgőspoharak, középen hatalmas váza, benne még hatalmasabb vörös rózsacsokor, két oldalán egy-egy ezüst gyertyatartó.

Az ünnepi lakomáról, amely a városházán lezajlott esküvői szertartás után következett, legszívesebben megszöktem volna, nagyobb volt a lámpalázam és jobban féltem, mint az érettségi vizsga előtt, pedig voltaképpen örvendeznem, ragyognom illett volna a boldogságtól, mint minden tisztességes menyasszonynak. De tudom, hogy nagyobb boldogságot is átéltem már jónéhányszor, korábban és később is, hiszen az ember nem tud vezényszóra örülni. Sohasem voltam képes színlelni, s ez bizony hiba, saját bőrömön tapasztaltam az életben. A színlelés olyan, akár egy semleges hajó, amelyet az összes létező zászlóval fellobogóznak, s ezeket aztán a helyzet alakulásától függően vonják föl az árbocra, aszerint, hogy nemzetközi vizeken vagy háborús zónában halad-e a hajó. Mert célhoz kell érkezni. És rendszerint meg is érkezik, méghozzá épségben. Az én hajómon mindebből semmi sem volt, navigációs műszerek és vitorlák sem, csupán egy iránytű — a szivemben. Kicsiny műszer, amely gyakran, nagyon gyakran tévedett...

Ondrej és én már a kezdet kezdetén elhatároztuk, hogy mellőzzük a fényűző esküvői lakomát. Ondrej a pénzszűkére hivatkozott és arra, hogy nincs kedve meghívni az anyját, én meg nyárspolgári szokásnak tartottam az egészet, leginkább olyan emberek kedvére való komédiának, akiknek nagyjából annyi közük van hozzánk, mint siratóasszonyoknak a megboldogulthoz ...

Meglepetésemre szándékunk apám határozott ellenállásába ütközött: ragaszkodott az esküvői vigassághoz. Legalább annyira tisztelte a régi szokásokat, amennyire én megvetettem őket. S amikor mintegy mellékesen megkérdeztem: miért, azt felelte, hogy anyám, ha élne, biztosan szeretne fehér ruhában látni engem.

Kötelező szónoklatok, kötelező ajándékok, kötelező csókok ... Ondrej édesanyja úgy fölcicomázta magát, mintha legalábbis főhercegi bálba lett volna hivatalos, az ital hamar a fejébe szállt, énekelni kezdett, s én nem akartam hinni a szememnek, mert apám egyre-másra töltögetett a pohárba, és újabb meg újabb dalra biztatta. A kopasz, kecskeszakállas Ctibor, Ondrej diákköri barátja, aki főként évfordulós pályázatok díjait gyűjtögette, most fésűn szájharmonikázott, Abrahám doktor az absztrakt művészetről társalgott a gyertyatartóval, fejtegetéseire ugyanis senki sem volt kíváncsi, Jifina néném, apám morvaországi húga, akit először a háború után láttam — azért jött, hogy pénzt kérjen kölcsön apámtól —, másodszor a diplomaosztó ünnepélyen, és harmadszor pedig most, nos, ö minden szelet tortából szalvétába csomagolt egyet, s talán csak azt sajnálta, hogy nem hozott magával üres demizsont, amelybe beletöltögethetné a poharakból a maradékot. Lehet, hogy igazságtalan voltam hozzá, lehet, hogy az esküvői ünnepség perceiben, amelyek mámor helyett kiábrándulást hoztak, más szemmel néztem a többieket, úgy, ahogy csak ilyen pillanatokban lehet, amikor mintha nem is ők maguk, hanem a másik énjük üldögélt volna az asztalok körül, fecsegve, vagy bóbiskolva a fülledt levegőtől, az az énjük, amelyet a nyilvánosság előtt gondosan fegyelmeztek, ahogyan a dadák vagy a nevelőnők fegyelmezik és tartják szemmel a rakoncátlan gyerekeket.

Egyedül Viktor volt most is önmaga.

Sok boldogságot kívánt nekünk, s ez a váltig hangoztatott közhely az ő szájából nem hatott közhelyként és palacsintasütő, díszdobozos krómozott evőeszköz meg asztali lámpa helyett — ez utóbbiból három is összejött, mert a főnököm meg Márta asszony és Anička, a szomszédban lakó gyermektelen özvegyasszony, aki apám háztartását vezette, ugyancsak hoztak egyet-egyet, szerencsére, más-más színű lámpaemyövel — Viktor apró orosz ikont ajándékozott nekünk. Viktor nem ivott és nem is énekelt, egész este az asztal túlsó végén üldögélt, és össze- * húzott szemmel, csendben figyelte a társaságot.

A számtalan pohárköszöntő egyike után odahajolt hozzám Abrahám doktor, és a fülembe súgta:

— Mondok magának valamit, de el ne árulja senkinek, hogy tőlem tudja: Ondrej nagy karrier előtt áll. kedves Katerina, aszszony!

Alig mondta végig, már meg is feledkeztem a szavairól, pedig meg kellett volna jegyeznem őket.

Ondrrej jelzésére vártam, amelyet előre megbeszéltünk, hogy sorsunkra hagyva a virágos kedvű vendégsereget végre észrevétlenül elillanjunk a szalonból, és kettesben töltsük el, ami még ebből a napból hátravan: esküvőnk napjának utolsó perceit.

Augusztusi este volt. A Kampa-sziget mentén kikötött csónakok ringatóztak álomba merülten a folyó sima víztükrén. A parton egymást átkarolva sétáltunk, akár a szerelmesek, és még most is szerelmesek voltunk, eggyé váltunk az éjszaka határát érő este csöndjével. A fal kerítésén borostyánszín fénytócsát fröccsentve gázlámpa égett, amikor egyszerre, váratlanul az út végén felbukkant egy fehér paripa. Nem, nem a néhány pohár pezsgő hatása, nem látomás volt, nem is álomkép, hanem egy valóságos, jól megtermett fehér ló, amely mintha csak valami régi mondából lépett volna elő.

Megszorítottam Ondrej karját és megálltam.

A fehér paripa nyergeletlen volt, hosszú, hófehér sörény díszítette keskeny és karcsú fejét, s egészen a lapockájáig ért. Nyugodtan haladt el mellettünk, kinyújtott kézzel érinthettem, tapinthattam volna bársonyos, hószín testét, megcsapott az ordyukából kiáramló pára, s hallottam patája fojtott dobogását a partmenti sétány agyagos földjén. Az augusztusi éjszaka homályában a titokzatos csend és az örökkévalóság sugallatában megjelenő fehér paripa maga volt a megtestesült költészet, amelynek ígéretétől elakadt a lélegzetem, és szédülés környékezett. A jelenet annyira valószínűtlen és mégis valóságos volt, hogy önkéntelenül arra gondoltam, ilyennek kellene lennie az egész életünknek: valószínűtlennek és mégis valóságosnak, hogy minden perce varázslatként érjen bennünket, varázslatként fogadjuk és éljük át, elbűvöljön szépségével és megismételhetetlenségével, s mi képesek legyünk befogadni ezt a szépséget és megismételhetetlenségét, kitárulkozva, hogy egész lényünket átjárhassa, és mi fölkiáltsunk magunkban : Maradj még, gyönyörű vagy!...

A fehér paripa lassan beleveszett a sötétségbe, amely hangtalanul befogadta és elnyelte öt, én pedig újra megszorítottam Ondrej karját.

— Ez volt a mi legszebb nászajándékunk ... — suttogtam.

— Katerina, te semmit sem változtál. Most is ugyanaz az örökösen lelkesedő kislány vagy, az a kissé félénk, kissé romantikus és talán nagyon is céltudatos kislány, mint legelső találkozásunk idején.

Letelepedtem az egyik kikötött csónak szélére, és kezemet a sötétlő vízbe mentettem. Borzolgattam, kavartam a felszínt, arcomat a lágy szellő ellen fordítottam.

Szeretnék reggelig itt maradni, megvárni a napkeltét, a madarak ébredését...

— Itt, a csónakban?

— Itt, a csónakban — bólintottam lehunyt szemmel.

— De hát itt nagyon kényelmetlen volna...

— Mi volna kényelmetlen?

— A nászéjszakánk.

Kinyitottam a szemem, kihúztam a kezem a vízből. Úgy éreztem, mintha sűrű, jéghideg zápor eredt volna meg.

Fölkeltem, de nem mentem Ondrej után, hanem a kaptatón a park felé indultam. Útközben hallottam, hogy megáll, majd viszszafele tart, nem messze mögöttem. Lassan ballagtam, ő is meglassította a lépteit. A kőkorláthoz érve rákönyököltem széles, érdes lapjára, s néztem a sötét, hallgatag folyót. '

Ondrej megállt mellettem, és gyöngéden a karomra tette a kezét, mintha attól félne, hogy kárt tesz bennem. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Boldog voltam és ezt a boldogságot semmi sem zavarhatta, senki sem vehette el tőlem ebben a percben.

— Látod azt a csónakot a folyó közepén? — mondtam alig hallhatóan. — Éjszakai horgász lehet.

— Vagy szerelmespár.

— Olyan, mint mi?

— Mi már házaspár vagyunk — mondta Ondrej.

— Nem.

— Miért nem?

— Olyan rettenetes ez a szó ... Maradjunk ezentúl is szerelmespár, kérlek ... — és mivel Ondrej hallgatott, halkan, de kérve, unszolva megismételtem: — Kérlek...

A kis K. -i kastély a tizennyolcadik század elején épült későbarokk stílusban, gazdái egy tűzvész után hivalkodó családi rezidenciává alakították át. Két emeletén tizenkét szoba volt, de a háborút követően csak az első emeleti helyiségeket használták.

A kastély mögött egyetlen gazdasági épület állt, ez most a múzeumi raktár és a lomtár szerepét töltötte be. A park aránylag kicsi volt, de annál elvadultabb; elhanyagolt, gyomtól fölvert ösvények voltak keresztülkasul. A javításokra sosem jutott pénz, a pusztuló épület sem érdekelt senkit. Közvetlenül a háború után a helyőrség katonái foglalták el, őket egy szakmunkásképző iskola váltotta föl, elköltözése után pedig mezőgazdasági gépeket és építőanyagot tároltak a tágas földszinti helyiségekben. Omladozott a vörös vakolat, moha nőtte be az esőcsatornákat, a kémények bedőltek és a tető leginkább óriási szűrőre emlékeztetett. A vigasztalan látvány számára annyival is fájdalmasabb volt, hogy — bár a kastély eredeti stílusegysége megbomlott — azért építészetileg impozáns és értékes maradt. A második emeleten — amely a háború után szerencsére mindig zár alatt volt — a képeket, a bútorokat, a tükröket, a szőnyegeket őrizték, meg számtalan apróságot, amelyekkel a kastély szobáit egykor berendezték.

A kastély pillanatnyilag senkinek és semmire nem szolgált, leltári tárgyairól azonban új jegyzéket kellett készítenem, s ugyanaz a munka várt rám az alacsony gazdasági épület néhány piszkos, és dohos helyiségében is.

A műemlék gondnokává az egyik helyi tanácstagot, Lídr urat nevezték ki, de minthogy egy személyben ő volt a községi borbélyműhely és fodrászat vezetője is, a kastély helyett szívesebben foglalkozott földijeinek borostás áliával, valamint nejeik hajviseletével. Én is ott, borbélymesteri műhelyében találtam rá.

Figyelmemet nem kerülte el, hogy meglepődött érkezésemen. Arra kért, legyek türelemmel, amíg megborotválja beszappanozott arcú, bakancsos vendégét. így néhány percig a festői falucska egyetlen terén ácsorogtam hát, szemügyre vettem az apró kis templomot a kastéllyal szemközti dombtetőn, s amikor vendéglátóm bőrkabátban és kockás sapkában végre kilihegett az üzletből, előbb a tanácsházára indultunk a kulcsokért, onnan pedig a kastélyba.

Lídr úr, akinek bizony nem ártott volna meg, ha maga is borbély után néz, bőbeszédű ember volt ugyan, csakhogy minden ékesszólása akörül forgott, mennyi munkáját emészti föl az a rozzant pajta. Megjegyeztem ugyan, hogy tudomásom szerint a kastély zárva van, senki sem használja, nem is látogatható, tehát nem más, mint egy halott, sorsára hagyott épület, ezzel azonban csak olajat öntöttem a tűzre. Megtudtam, hogy kísérőm- rendszeresen takarítja, noha ez nem volna kötelessége, és szellőzteti a szobákat, sőt az elmúlt héten, amikor a vidéket kiadós zivatar öntözte, az egyik szoba beázott, ezért kénytelen volt egy másik helyiségbe átvonszolni a bútorokat.

(.FolytatjukJ

11