A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-01 / 1. szám
világszerte, ezért hát hazánkban is. Ez az évről évre újabb örömöket és gondokat szülő termelési ágazat nem csupán a hagyományok miatt kerül a gazdasági eszmecserék, szakmai viták avagy a hétköznapi beszélgetések napirendjére, hanem azért, mert sem a termelőknek, sem a fogyasztóknak nem közömbös a hazai borászat helyzete. Tegyük hát fel minél tágabb értelemben a kérdést: milyenek a belföldi borok, vajon a szlovákiai bőripar eleget tud-e tenni az előtte álló egyre magasabb követelményeknek ? A kérdés első felére könnyű lenne azt válaszolni, hogy a Kís-Kárpátokban, a Zo bor környékén, az Ipoly mentén vagy a tokaji dombok szlovákiai csücskében termő borok jók. Árit, ha mindé7 igaz is, valójában sokkal többről van itt szó, mint poharazgatás közbeni csettintésekről; hiszen a bor kiváló exporttermék! Nem mindegy tehát, hogy a hazai borászat milyen szőlőt termel és milyen minőségű bort tud készíteni belőle. A jelenlegi helyzetben, az egyre növekvő minőségi követelmények mellett, a versenyt csak nagy erőfeszítések árán lehet állni. Ahhoz, hogy a nemzetközi piac kívánalmainak a szlovákiai bor továbbra is megfeleljen, olyan alapvető kérdéseket kell megoldani, mint a szőlőtelepítés, a korszerű berendezésekkel és technológiával történő borkészítés, illetve a minden igényt kielégítő tárolás. Kézenlegfontosabbat, a „nyelvérzékét" veszítené el. A bort szereti, de a maga módján. Úgy, ahogyan — mondjuk — a lovász a lovát. Nem meginni, hanem érteni, csodálni, tisztelni, nevelni szereti a szőlő levét. Véleménye szerint ne az ember legyen a bor rabja, hanem a bor az emberé, mert csak úgy lehet kiegyensúlyozott, tartalmas, komoly életet élni. A nagy borivók, a híres csínytevők, a dalolók, mulatozók, a nagy mesélők világa tőle idegen; számára az jelent serkentő izgalmat, ha értő szakemberként kérik ki véleményét különböző tájjellegű borok minőségének megítélésekor, vagy ennél is rangosabb borversenyeken. A bort egyébként valóban nem issza, a vasárnapi sűrű ebéd után — sört tölt a poharába! Italosán, vagy akár csak kissé spiccesen is, soha senki nem látta. Sétálunk a finom homokkal beszórt pinceágban, beszippantjuk a bor erjedésének nehéz, csípős illatát. A fahordókban él, változik, fejlődik igazán a nyár napfényét őrző bor; itt növekszik, testesedik az ereje, itt alakul a bukéja. Félhomály és áhítatos csend egészíti ki a borpince utánozhatatlan hangulatát. A pincemester hirtelen megáll a hatalmas hordók egyike előtt, s barátságosan megkopogtatja az oldalát; — A világ a bordóit tartja a vörös borok királyának — mondja halkan. — Tavaly jártak itt franciák és megízlelték a mi vörösborunkat. Azt mondták, nehéz érzékelni a különbséget! — Ó, hát a turisták mindig hálásak, ha kapnak valahol egy-egy pohárka bort... — Borászok voltak. ízlelgetem én is a gyakorlott pincemester borát, s bár eredeti bordóit eleddig még sohasem kortyolgattam, nekem hasonlóképpen kiválónak tűnik a Kis-Kárpátok szőlővesszein termett, bársonyosan szikrázó itóka. A második-harmadik pohárka után Gyulai Pál múlt század derekán írt borissza versének néhány sora jut eszembe: ......Hangzanék egy-egy víg ének,/ Sütne nyájas napsugár,/ S termésén a kedv tövének / Megcsendülne a pohár!" De nem csendül, mert a pincemester nem iszik. Mint ő mondja: ebben a foglalkozásban a fej tisztasága épp olyan fontos, akár a boré, a bor tisztasága pedig legalább annyira, mint a névé. Koccintás helyett rámkacsint, s ennyiben maradunk. MIKLÓSI PÉTER fekvő megoldás, hogy nagyüzemi módszerekkel művelhető területeket kell kialakítani és általánossá kell tenni az iparszerűen korszerű eszközöket alkalmazó szőlőtermelést s borászatot. A képlet ugyanis egyszerű: a jó borhoz elsődlegesen jó szőlő szükséges, Szlovákia szőlőterülete jelenleg mintegy 25 ezer hektár, az áliami bortermelés évi értéke pedig meghaladja az egymillió hektolitert. Külföldön is állandó kereslet mutatkozik a hazai borok iránt. Kivitelünk főképpen Kanadába, az Egyesült Államokba, az NSZK-ba, az NDK-ba és Japánba irányul. Borászatunk múltja, jelenleg exportált boraink hírneve egyaránt azt bizonyítja, hogy jó bort készíteni nem boszorkányság — feltéve, ha megvannak hozzá a feltételek, hiszen a boripar nemzetközi konkurenciája sokkal szigorúbb mércét igényel, hogysem a dicsérő jelzőt általánosítani lehetne. A hazai boripar számára a hosszú távon is biztos piacot csupán az egészséges, tiszta ízű, jó zamatú, nem kénes, megfelelő savtartalmú s vegyi beavatkozás nélkül készletezett borfélék biztosítanak. Központi gazdasági szerveink ezért fejlesztendő ágazatnak tekintik a borgazdaságot, és ennek értelmében derűlátó, sokrétű intézkedések születtek. Csak így válhat megalapozottabbá a termelés, így javulhatnak a borszőlők feldolgozásának és az évi bormennyiség tárolásának feltételei. Más szóval a megfontoltan irányított, okosan gazdálkodó, kiváló szakembereket alkalmazó nagyüzemeké a jövő. A Kis-Kárpátok dombjainak gyomrába vájt pincelabirintusok egyikében találkozom a negyvenes éveinek második felét taposó pincemesterrel, aki több mint egy évtizede dolgozik ebben a beosztásban. A keze alól vagy kétszázezer hektó bor került már ki, vagyis kétszázmillió deci. Kétszázmillió poháremelés, mindmegannyi elűzött gond, megtalált öröm. Köpcös, alacsony ember. Nem borvirágos, nem bor-derűs, hanem komoly, megfontolt és szűkszavú. Messze földön hírres a „nyelvérzéke": ha néhány csepp bort szétkeneget a szájpadlásán vagy az ínyén, pontosan megmondja, hogy honnan való, mikori, mennyire nyers vagy érett, milyen kezelést kapott eddig és mi az erénye. A pincemesternek rengeteg borfajtát, bormintát kell végigkóstolnia; ezért nem borivó, hiszen ha borissza lenne, úgy éppen a Fotó: GYÖKERES GYÖRGY 13
