A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-01 / 1. szám
1. ONDREJ Az idegeimre ment már az a férfi. Minden festmény és porcelánnal zsúfolt vitrin előtt hosszasan ácsorgott; a többi látogató már a kastély következő termében járt, de ő folyton utolsónak maradt, s meg kellett vámom, mert nem akartam nélküle belefogni a magyarázatba. Mire a kastélynézés véget ért — ez volt az utolsó csoport aznap —, öt óra elmúlt, a kastélyt ilyenkor szokták bezárni, de az a férfi még mindig az utolsó teremben álldogált egy fehér biszkvit váza előtt, sőt nem volt rest térdre ereszkedni és közvetlen közelről bámulni a vázát díszítő domborművet, mintha valami rendkívülit fedezett volna fel rajta. Az ajtóban álltam, s arckifejezésemmel igyekeztem világosan értésére adni, hogy végre ő is leléphetne. Reggel óta nem ettem, mert röviddel tizenkettő előtt három kirándulóbusz érkezett s ontotta a látogatók özönét, úgyhogy ebédszünetről szó sem lehetett. A férfi kifelé ballagott, s ahogy elhaladt mellettem, odaszólt: — Szeretne ilyet otthon a lakásában? — Micsodát? — Egy ilyen vázát... — Szeretnék. De elég az is, ha mindennap megcsodálhatom itt. Becsuktam az üvegajtót, és kimentem a férfi után a tornácra, ahonnan egy további ajtó nyílt a kis előcsarnokba. Itt egy kis asztalon képeslapok, leporellók és emléktárgyak sorakoztak a kastélyról és a berendezésről. — Kaphatnék néhány képeslapot? — kérdezte a férfi. — Már bezártunk. — Dehogyis zártak, hisz maga még itt van! — Sajnálom, de már valóban bezártunk! Kihívóan a szemembe nézett, pimasz gúnnyal, szinte élvezte a zavaromat és a türelmetlenségemet. — Nem is magamnak akarom, engem nem nagyon érdekelnek a kastélyok, a barátaimnak vinném. Az ö kedvükért jöttem el a kastélyba. Csak nem veszi a lelkére, hogy üres kézzel térjek vissza? Meg sem várta a válaszomat, kiválasztott hat képeslapot, a zsebébe nyúlt, s közben kérdő pillantást vetett rám. Sértődötten hallgattam, de ő nem tágított. — Mennyi? — Már megbocsásson, de... — Mennyi? Vörös lettem a dühtől. Mégis, ahelyett, hogy kituszkoltam volna az ajtón, megmondtam, mibe kerül a hat képeslap, ráadásul még azt is megkérdeztem, adjak-e bélyegeket is. — Bélyeget nem kérek — vigyorgott szemtelenül —, ajándékba viszem őket. Bezártam az előcsarnokot, s mikor már kinn voltunk a tornácon, ő ismét megszólalt: — Ami pedig a tizenkét hónapot és a négy évszakot megszemélyesítő allegorikus szobrokat illeti, amelyek a kastély parkjában állanak, azokat bizony nem Mathias Braun készítette, ahogyan maga állította a látogatóknak ... — Köszönöm a helyreigazítást — mondtam fagyosan. — Szívesen. Mindössze arról van szó, hogy nem szeretem, ha valakit misztifikálnak. — Ha jól emlékszem, már megköszöntem, hogy kijavított! — Nem azért figyelmeztettem, hogy hálálkodjon. Csak nem akarom, hogy legközelebb megint zavarba hozzák. Álltunk a tornácon. A júniusi nap már fönnakadt a közeli szilfák és bükkök koronájában, de még mindig melegen tűzött, s a kastély áthevült falai ontották a forró, fülledt levegőt. Az idegen a kökorlátnak támaszkodott, majd váratlanul felszökött rá, akár egy kamasz, pedig olyan harminc óv körülinek néztem. Erős és — ez feltűnt nekem — kidolgozott kezével beletúrt barna üstökébe, és továbbra is engem mustrált, mintha kárörvendöen szórakozott volna zavaromon és tanácstalanságomon. — Mennem kell — mondtam végül, mert abban a pillanatban semmi okosabb nem jutott eszembe. Magam sem tudtam, miért mondtam ezt, hiszen úgy hangzott, mintha én kértem volna elnézést tőle. — Senki sem tartja vissza — felelte kurtán. Valójában, bár magamnak sem vallottam volna be, éppen azt vártam, hogy marasztalni fog. Egyébként nem ő lenne, az első, többször megtörtént, hogy a kastély megtekintése után egy-egy öregedő férfi vagy pelyhedző állú fiatalember megfeledkezett arról, hogy leballagjon a tornác lépcsőjén, viszont néhány olcsó bók kíséretében találkát kért tőlem. Ám ahelyett, hogy sarkon fordultam és faképnél hagytam volna a férfit, magam sem tudom, miért, azt mondtam: — Honnan tudja, hogy nem Mathias Braun készítette azokat a szobrokat? — Hogy honnan tudom? — nevetett fel harsányan, és éppen ezzel a féktelen, szinte kihívóan szívélyes nevetéssel nyerte meg a bizalmamat. — Ha legalább átlapozná az erre vonatkozó szakirodalmat, megállapíthatná, hogy Braun Kuksban dolgozott, nem pedig itt. — Ha szabad kérdeznem, ugyan miért kellene átlapoznom? — vágtam rá ingerülten. — Ezt is tudnia kell, ha idegenvezetőként dolgozik. Különben becsapja a gyanútlanokat. Azt hiszik, igazat mond nekik, s hogy maga borzasztóan okos meg művelt, és közben... — És közben?... — ... legalább a kastélyról szóló ismertető füzetet elolvashatná. Erre már nem feleltem. Lementem a lépcsőn a kis medencéhez és a szökökúthoz, amely nem működött, mert nem volt benne víz. A férfi úgy üldögélt fönt a korlát peremén, mintha mi sem történt volna. — Figyelmeztetni szeretném, hogy a kastély kapuját mindjárt bezárják. Azután már nem jut ki innen reggelig! Leugrott a korlátról, leszaladt a lépcsőn, és megállt mellettem: — Most bizonyára haragszik rám, mert olyasmit mondtam magának, ami bár igaz, mégsem kellemes. — Ellenkezőleg, mindig örülök annak, ha valaki felvilágosít. — Ézt nem mondta valami lelkesen ... — Lehet, hogy nem lelkesen, de őszintén. — Ez a becsületére válik. Most én is őszinte leszek. — Tévedtem még valamiben? — Nem tudom. Én ugyanis legnagyobb sajnálatomra csak az allegorikus szobrokat jegyeztem meg a magyarázatából. — Különben oda sem figyelt? — Nem. — Annyira unalmas volt? — Egyáltalán nem ... — Talán nem beszéltem elég hangosan? — Dehogy... — Hát miért nem figyelt, ha megvette a belépőjegyet ? — Mert egész idő alatt csak magát néztem. — Ól — mondtam felvidulva. — Megint egy lovag! Nem kerülte el a figyelmemet, hogy szerepet cseréltünk, ezúttal ő vörösödött el. — Ha tudná — folytattam —, hányszor hallottam már ezt itt! .- Itt? — Pontosan itt, ahol állunk, vagy pedig fönt a tornácon. — Ott fönt? — Igen, ott. — Őszintén sajnálom — mondta gúnyosan. — Azt hittem, én leszek az első. Együtt ballagtunk a kapu felé. Kísérőm egy fejjel magasabb volt nálam, vállas, akár egy birkózó; amíg ö egy lépést tett, nekem hármat kellett lépnem, s közben magamban azon bosszankodtam, hogy miért is megyek vele, vissza kellene térnem a kastélyba, elszámolni és iktatni a bevételt, feltölteni a képeslapok és emléktárgyak készletét, hogy másnapra minden rendben legyen. A kovácsoltvas főkaputól jobbra is, balra is szobrok sorakoztak. — Maga a kastély idegenvezetője? — kérdezte a férfi. — Nem, csak kisegítek. — Helyettesít valakit? — Szünidei munka... — Egyetemre jár? — Művészettörténet szakra. — Remek! — kiáltott fel, s ez most őszintén hangzott. — Hányadik félévet végezte? — A hatodikat. A kitárt kapuszámyhoz támaszkodtam. — Nem gondolja, hogy ideje volna véget vetni a kihallgatásnak? — Egyáltalán nem. Sokkal többet akarok megtudni magáról. — És önmagáról nem árul el semmit? — Nem tudnék semmi érdekeset mondani, csak untatnám magát. Kigombolta kopott bőrzekéjét, sarkon fordult, s még egyszer megszemlélt^ a kastélyt, amely az egykori gazdasági épületek két szárnya között terpeszkedett. Az egyik szárny raktárul szolgált, a másikban Šafranek úr lakott, a gondnok, egy nyugalmazott tanító, kedves özvegyember, aki inkább számtartója, mintsem ismerője volt mindannak, amit a kastély utolsó lakói hátrahagytak, amikor röviddel a világháború vége után Bécsbe távoztak. Igazi számtartó módjára zárás után naponta bejárta a kastély minden zegét-zugát, s ellenőrizte, nem hiányzik-e valami a termekben álló vagy a falakon függő tárgyak közül, nem vitt-e magával valamit emlékbe valamelyik látogató. A szomszédos lakásban Žilka, a kertész lakott, ő gondozta a parkot meg az üvegházat, gondolom ö sem volt ifjabb a gondnoknál. — Szép ez a hely — fordult felém az ismeretlen férfi. — Habozás nélkül elfogadnám! Amott, az épület sarkáról leszedetném a tetőt, beüvegeztetném, a falba pedig végig hatalmas ablakokat rakatnék, úgy sokkal világosabb lenne belül... — Tehát maga festő vagy szobrász — jegyeztem meg. — Következtetése intelligenciára vall... Válasz nélkül hagytam ezt a faragatlanságot, kiléptem a kapun, és kezet nyújtottam. — Örülök, hogy tetszett a kastély — mondtam, már ismét fagyosan. Mosolyogva rázta meg a fejét: — De én még nem búcsúzom magától... Itt lakik a faluban? Átmenetileg — válaszoltam kelletlenül. — Keddtől vasárnapig. Amikor dolgozom. Hétfőn zárva tartunk, akkor szabadnapom van. — Igazán nem tudom, miért tettem hozzá, hogy szabadnapom is van. — A kastélyban lakik? — Odafönn, egy padlásszobában. Nagyon lakályos. — És különben? — Különben otthon, Prágában. — Szeretnék magával találkozni, ha szabadnapja lesz — mondta olyan természetességgel, mintha még néhány képeslapot kért volna csupán. — Kettőn áll a vásár! — Ketten vagyunk. Maga meg én. Azt hiszem, újra elpirultam. Kisétáltam az autóbuszparkolóba, üres volt. A parkolónál kezdődtek a szántóföldek és a rétek, jobbra, kissé távolabb az egykori vadaskert sötétlett, s arrafelé, az üvegházak mellett kígyózott a közeli kisvárosba vezető út is. Lassan mentem a vadaskert felé, hátra sem pillantottam, szégyelltem volna, ha meglátja túlságosan is kipirult arcomat. Zavaromban azt sem tudtam, mit feleljek neki. Az efféle ismerkedési próbálkozások annyiszor ismétlődtek, hogy már hidegen hagytak, ám ezúttal éreztem, sőt bizonyosan tudtam, hogy még nem hangzott el az utolsó szó, és hogy arra a szóra majd válaszolnom kell, noha egyelőre fogalmam sem volt, mi is lesz a válaszom. Léptem még néhányat, és megálltam. Ő is megállt mögöttem, kigombolt bőrzekében, zsebredugott kézzel. Sokatmondóan az órámra pillantottam: — Pár perc múlva indul az utolsó autóbusz a kereszteződéstől. — Én a következővel megyek. — Nincs következő járat... — Hát akkor valami teherautóval! — Odalépett hozzám. — Igazán szeretnék találkozni magával mondta újra, és már nem mosolygott, hanem olyan borús, már-már morcos képpel meredt rám, hogy elnevettem magam. — Mi nevetnivaló van ebben? — kérdezte. — Mondja, maga mindig ilyen csökönyös? — Ondrej vagyok, szólítson Ondrejnek. — Katerina — feleltem halkan, elkomolyodva. — Én mindig és mindenben ilyen vagyok, Katerina. Lehet, hogy ilyennek születtem, lehet, hogy nem, mindenesetre ilyen vagyok. A művésznek, ha komolyan veszi a dolgát, kérlelhetetlennek kell lennie. Önmagával szemben is, másokkal is. Ha az ember tudja, mit akar, akkor tegye azt, s nem számit, tetszik-e majd másoknak, vagy sem. — Ez nagyon öntudatosan hangzik — mondtam. — Úgy gondolja? Én nem. Magának talán nincsenek céljai? Egyáltalán meg tudja mondani, mi a maga célja? Tanácstalanul vállat vontam. — A vállvonogatás nem válasz, vagy ha igen, hát igencsak gyatra. Nem szeretem, ha valaki a vállát vonogatja. Az ember vagy akar valamit, vagy sem. Akik semmit sem akarnak, azok engem nem érdekelnek. — Én tehát azért érdeklem magát, mert azt hiszi, akarok valamit? — Igen, akar, különben nem lótna-futna órák hosszat a kastély dohos levegőjű termeiben, hanem beülne valahová fagylaltozni, vagy napozna a vízparton. Nem mesze van innen a folyó. Június vége van, ragyogó idő, és maga egész héten bent kuksol a kastélyban. hogy történelemről és műtárgyakról meséljen szájtáti alakoknak, akik a barokkot nem tudják megkülönböztetni a biedermeiertől. Nos, igazam van? A szeme ragyogó kék volt, már akkor magára vonta a figyelmemet, amikor legelőször megszólított. Most, hogy semmi más, csupán őszinte indulat volt a tekintetében, gyönyörűnek láttam. Mindig is hitten annak, amit az emberek szeméből kiolvastam. Azt mondják, a lélek tükre a szem. Kezdtem érteni, hogy miért. Fordította: Balia Kálmán (Folytatjuk) 11
