A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-24 / 30. szám
A biatorbágyi merénylet színhelye A Sailai Imre és a Fürst Sándor élete megmentésére kibontakozott tiltakozó hullám az előretörő fasizmus és az antifasiszta erők közötti világméretű harc részévé vált. Ennek ellenére a fasiszta uralom hajthatatlan maradt: a statáriális bíróság Sailai Imrét és Fürst Sándort 1932. július 29-én halálra ítélte és még aznap kivégezte. Sailai Imre és Fürst Sándor kivégzése szerte a világon felháborította a haladó gondolkozású embereket. Sailai és Fürst meggyilkolása ugyanúgy, mint tíz évvel később Schönherz Zoltán kivégzése, a horthysta rendszer egyik legnagyobb politikai és erkölcsi szégyenévé, A nehéz időszakban szövegezett röplap jövendölése megvalósult. A kommunisták a sok-sok megpróbáltatás ellenére győztek Csehszlovákiában, győztek Magyarországon és még számos más országban. Győzni fognak ott is, ahol ma még csak az elnyomatás az osztályrészük. Sajnos, az áldozat vállalása sem kisebb ma, mint amilyen volt régen. A kommunista mártírok: Sailai és Fürst emléke a győzteseket is, a győzelemért küzdőket is a nyílt és bátor kiállásra, a dolgozó nép jogaiért folytatott következetes harcra kötelezi mindenütt. BALÁZS BÉLA kozott ki Csehszlovákiában, Ausztriában, Romániában és több más országban. Sailai és Fürst életének megmentéséért határozottan felléptek a Kassán (Košice) a Bratislavában és Szlovákia számos más városában, rendezett tüntetéseken a csehszlovákiai magyarok is. Rengeteg levelet, táviratot küldtek a magyar hatóságoknak és követelték, hogy Sailai Imrét és Fürst Sándort mentsék fel a vád alól és bocsássák szabadon. A készülő gyilkosság elleni levelek és táviratok többnyire így írtak: „Tiltakozunk az ellen, hogy osztályharcos munkásokat kivégeznek azért, mert harcoltak a munkásság jogos követeléséért, a válság és a munkanélküliség ellen." a fasiszta hatóságok alattomos és brutális magatartásának a kifejezőjévé vált. Az ötven éve történt esemény hallatára ma is ökölbe szorul a kezünk. A Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottsága által a kivégzés másnapján kiadott röplap így írt: „Sailai Imre és Fürst Sándor elvtársainkat, a magyar forradalmi harcosok legjobbjait legyilkolta a magyar fasizmus kormánya. Munkások milliói zárják szívükbe őket... Tévedett a burzsoázia, tévedett a fasiszta kormány, tévedtek a szociáldemokrata vezérek ... Két drága harcosunk halott, de él és győzni fog a Kommunisták Magyarországi Pártja a magyar proletariátus és szegényparasztság milliós sorainak élén.” Hétvégi levél Nyíir van, meleg van, uborkaidény. Jó lenne valami könnyed, frivol téma, ne idegesítsük holmi problémával a kedves olvasót. Pokolba a problémákkal! Jöjjenek a rejtélyes UFO-k, amelyek biztosan itt röpködnek a fejem körül, legfeljebb nem látom őket, vagy gyerünk a strandra s levelezzünk a lányok gyönyörűséges lábáról. Vagy a labdarúgó világbajnokságról, ahonnan ugyan kiestünk, de maradt még ott csapat bőven, nézhetjük a tévét végkimerülésig, írhatunk Maradonáról, akit nyolcmillió dollárért megvásároltak a spanyolok, pedig csapatát, az argentin csapatot úgy elverték az • olaszok, mint szódás a lovát. Jó lenne valami könnyű témácska, olyan, ami érdekli ugyan a kedves olvasót, amitől azonban mégsem kap gutaütést ebben a pokoli melegben. Útirajz kéne hűvösebb tájakról, riport valami dél-sarki fókatenyészetről (nem tudom, van-e ilyesmi), vagy valamilyen életkép délszaki banánligetekből. Igen, ez kellene, vagy ehhez hasonló, pihekönnyű téma. Csakhogy... Autóbuszra szállók, mert utaznom kell, igaz csak ide, négy megállóval errébb. Szelíd, lebegő hangulatban ülök a rugós, kárpitozott ülésen, ábrándozva nézek magam elé, mint aki felhőtlen jövőjét szemléli a távoli kékségben. Aztán: fékcsikorgás. Olyan hirtelen állunk meg, hogy a fejem jókorát koppan a másik ülés támlapján. Elviselhető fájdalom, ám elviselhetetlen látvány az autóbusz előtt. Tíz év körüli, szőke kisfiú fekszik az első kerék mellett, biciklije a kerék alatt. Orra, homloka vérzik. Megdöbbentően mozdulatlan. Eszelős mentőszirénázás. Mindenkit kiszállítanak az autóbuszból. így kezdődött az a napom, amelyen egy kedélyes, derűs levelet akartam írni a kedves olvasónak. Érdeklődtem: a kisfiú állapota nem olyan súlyos, mint az első pillanatban hittük. Kéztörés, könnyebb zúzód ások. A buszsofőr remek reflexeinek köszönheti, hogy ilyen könnyen „megúszta". Az igaz, hogy az idei vakációt kórházi ágyon fogja tölteni. A balesetet viszont ő okozta. Ö a hibás. De: tényleg ő? Nem hiszem. Úgy vélem, azok a hibásak, sőt bűnösök, akik ezt a szőke kisfiút kerékpáron, egyedül, a fergeteges nagyvárosi közúti forgalomba beengedték. Mindenekelőtt a szülők. Azután az első rendőr, sőt az első felnőtt, aki látta öt és nem szállította le kerékpárjáról. Vagy senki sem látta volna ? Csak amikor már véresen feküdt az autóbusz kerekei előtt ? Dühösen lapozom a baleseti statisztikát Dühösen, mert egészen másról akartam írni. Vidám és pajzán dolgokról, de ez a reggeli eset terrorista módon eltérít eredeti szándékomtól. íme: idén, az első félévben Szlovákia közútjain 6461 autóbaleset történt. 132 ember vesztette életét. Fővárosunkban 1047 volt a balesetek, 11 az áldozatok száma. A halálos áldozatok többsége gyermek. Vagy idős ember. A balesetek nagy részét a helytelen vezetés, az előírt sebesség be nem tartása, a szabálytalan előzés és az ittas vezetés okozta. A gyalogosok a balesetek kisebb hányadát okozzák. Különvéleményem a statisztika kommentátoraival szemben: egy gyermek sohasem okozhat közúti balesetet. Mindig a felnőtt okozza, még ha gyermek is az áldozat. Az a felnőtt, aki a kerekek alá engedi őt, vagy aki szabálytalanul gépkocsit vezet. Persze tudom, hogy a leggondosabb, legféltőbb szülő sem foghatja állandóan gyermeke kezét. Hiszen, hogy mást ne mondjak, el kell engednie őt az iskolába. Egy tízéves gyermek már el is mehet egyedül. Feltéve, ha megtanítják őt okosan, szabályosan és főleg elővigyázatosan járni-ketni, közlekedni. Ám láttam már én utcasarkon félóráig ácsorgó kisfiút — elromlott a közlekedési lámpa —, nem mert átmenni a veszettül robogó, egymás farába harapó, egymás hátára mászó, elmebajos gépkocsik között. Egymás mellett várakoztunk egy félóráig, mert tán mondanom sem kell, hogy jómagam sem vettem annyi bátorságot, hogy az őrült autócsorda közé besétáljak. Szerencsére harminc percnyi várakozás után megérkezett egy fehérsapkás közlekedési rendőr és utat nyitott nekünk. És most eszembe jut a kis Zsolti, akivel együtt voltam a kórházban. Ő törött lábbal feküdt, én más nyavalyákkal, de néha ugyanaz a mentőkocsi vitt bennünket felülvizsgálatra egy másik klinikára. Zsoltit autó ütötte el, nem tudta, hogy miért. Mint ahogy azt sem értette, miért „kínozzák", miért bántják őt, amikor semmi rosszat nem csinált — Ne bántsatok, jó voltam, jó voltami — sírta a kedvesnővér kötényébe. Bárhogy bohóckodtam, bármilyen torzképet vágtam, szegény Zsoltit nem tudtam megvigasztalni. Nem is az a mi dolgunk Zsolti, hogy bohóckodva, torzképeket vágva vigasztaljunk benneteket, hanem, hogy vigyázzunk rátok. S azért vagyok most dühös, mert ez nem mindig sikerül. 3
