A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-24 / 30. szám
A türelmes suröanallokat nem zavarta az esu Életemben először vettem részt Budapesten és vidéken az Ünnepi Könyvhét alkalmából tartott megnyitókon és különböző rendezvényeken a Magyar írószövetség vendégeként. Rövid Írásomnak az „Élménybeszámoló", vagy azt a címet is adhattam volna, hogy „Barangolások a könyvhét ürügyén", ha jártomban-keltemben, a fővárosban és vidéken nem tapasztalom, nem látom a könyvsátrak körüli nyüzsgést, élénk érdeklődést és főleg a nagy-nagy vásárlókedvet. Ezek a jelenségek és megnyilvánulások mind, mind az írók és alkotásaik iránti tiszteletet tanúsították és bizonyították. Igazi tartalommal megtöltött ünnepként marad meg az emlékezetemben, s örülök, hogy a részese lehettem. Budapest, Váci utca. Annyi az ember, s akkora a nyüzsgés, hogy az idegen szem az első pillanatban tüntetésre, népfelkelésre, korszerűbb szóval forradalomra gyanakodhatna az elibe tárulkozó látványból. Valóban forradalomról van szó: felkelt a nép, hogy megrohamozza a megannyi könyvet őrző sátrat. Szemet és szívet gyönyörködtető a látvány. Felemelő és megindító érzés látni, ahogy az ünneplőbe öltözött egyszerű munkásember kezébe veszi a könyvet és belelapoz. Úgy tartja olajeres tenyerén, mint ahogy valamikor tartotta kezében a földművelő ember az új termésből sült, friss kenyeret. A jelenetről akár szobrot is lehetne mintázni: a kenyérhez ma már a betűkből font táplálék is szükségeltetik, s ami örvendetes, egyre több embernek. Mondják, hogy eddig még minden ünnepi megnyitón esett az eső. Ezúttal is esett, az emberek mégsem tágítottak. Arra leszek figyelmes, hogy két egymás melletti sátor előtt két hosszú sor kígyózik. Az egyikben veszik a könyvet, a másikban meg dedikáltatják. A könyv címe: Égi szekér, szerzője a dedikáló Moldova György. Érdekes módon a türelmes sorbanállók száma egyáltalán nem fogyatkozik, ellenkezőleg az eső vigasztalanul esik tovább . . . A vidéki megnyitó színhelye az utóbbi években nagyot fejlődött, kedves és vendégszerető bányászváros, Salgótarján. A kultúrház előtti térségen állnak a sátrak, köztük, előttük rengeteg az érdeklődő, köztük nagyon sok a környező falvakból ide özönlött ember, akiket szintén a könyv szeretete hozott a városba, pedig az időjárás ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, hagyományőrzőn most is esett. Annak ellenére fogytak a könyvek, mintha ingyen adták volna, miközben kilenc író és költő dedikált. Csupán két nevet ragadok ki, Jókai Annáét és Ladányi Mihályét. Arcukról elégedettség sugárzott. De nyilván írótársaik is örültek az olvasókkal való spontán találkozásnak. Hollókő. Egyik utcája a múltat őrző, fehérre meszelt falú viskók sorából áll, a hajdani szegénység néma, de annál beszédesebb tanúiként. Belépve az egyik házikóba s nézve a silány berendezési tárgyakat, az alacsony, gerendázott mennyezetet, a tenyérnyi ablakokat, felidéződtek gyerekkori emlékeim. Szinte éreztem szülőfalum alvégének a levegőjét és hangulatát. Magam előtt láttam a szakajtókosár fölé görnyedő, kukoricát morzsoló és mesélő nagyapámat, a karos lócán ülő cimboráimat, akik szájtátva hallgatták, s szinte látni véltem a rakott tűzhely fölé hajló édesanyámat, amint kóstolgatja a „suhintott" levest, és szemem kereste a falitükör mögé szúrt bibliát és naptárt, a téli estékre szánt olvasmányokat, de nem találta. Akaratlanul is felsóhajtottam: milyen nehéz, hosszú és megpróbáltatásokkal teli volt az út a falitükr^től a könyvsátrakig! Útban Budapest felé, Vácott vacsoráztunk. Újabb emlékek idéződtek fel. 1945. április elsején, húsvét vasárnapján, hadifogolyként .. jó érzés tudni és látni, hogy állnak a folyókon átívelő hidak, hogy virágot, könyvet vásárolnak és kutyát sétáltatnak az emberek ..." Hosszú és megpróbáltatásokkal teli volt az út a viskóktól a könyvsátrakig-/« Itt kezdődik a Váci-utca — a könyv utca a Garam mente és Jászberény között éppen itt, Vácott, a híres fegyházban tartottunk pihenőt. Éjjel az egyik ismeretlen fogolytársam siránkozva felnyögött mellettem: én költő, költő vagyok, és itt kell nyomorultul elpusztulnom, pedig annyi mindent szerettem volna még elmondani az embereknek ... A nevét sem kérdeztem, nem is érdekelt akkor. Ki tudja, talán valamelyik sátorban az ö kötete is megtalálható. Ki tudja? Minden lehetséges ... író-olvasó találkozó Lakiteleken. Kedves, megkapó a táj, barátságosak az emberek. A Lakitelekhez tartozó Tőserdő, a hat különálló egységből álló Kiskunsági Nemzeti Park egyik legkisebb, de egyik legváltozatosabb területe. Csodálatos képét és hangulatát a holt Tisza-ág, az azt kísérő liget- és láperdök, ártéri mocsarak és mocsárrétek formálják. A táj szépsége, a szomszédságban kiépült üdülőtelep és a fürdés lehetősége nagy tömegeket vonz a területre. Az ünnepi könyvhét alkalmából Lakiteleken 1970 óta rendszeresen rendeznek íróolvasó találkozót. A rendezvénysorozat most már hagyományosnak mondható, mivel az olvasók érdeklődése egyre nő. Vendéglátóink mindent elkövettek, hogy jól érezzük magunkat, ami sikerült is. Felejthetetlenül szép estét töltöttünk együtt velük és az érdeklődő olvasókkal, akik megtiszteltek bennünket a megjelenésükkel. Itt jegyzem meg, hogy küldöttségünkben részt vettek írók és költők Szibériából, Moszkvából, Prágából, Bratislavából, valamint Vojtech Kondrót műfordító. A hangulatos est folyamán megfogalmazódott és kifejezésre is jutott az a gondolat, hogy az irodalom, a költészet nagy szolgálatot tehet és tesz a népek, nemzetek és nemzetiségek közeledése, megértése és barátságának az elmélyítése érdekében. S elérkezett az utolsó Budapesten töltött nap. Szombat, rekkenö a hőség. Budapestről — magán hordozza a világvárosok minden jellegzetes jegyét — újat mondani szinte lehetetlen. Egy szóval kifejezve: gyönyörű! Egyedül, majdhogynem céltalanul sétáltam, a majdnem néptelen utcákon. Látva a virágárusokat, a Dunán átívelő, gyönyörű hidakat, a könyvsátrakat s a folyóparton a kutyáját sétáltató hölgyet, örömérzés áradt szét bennem. Korunknak ebben a megbolydult és feszültséggel teli világában jó érzés tudni és látni, hogy állnak a folyókon átívelő hidak, hogy virágot, könyvet vásárolnak és kutyát sétáltatnak az emberek kissé rettegve bár, de mégis abban reménykedve, hogy az emberiség elöbb-utóbb megtanulja tisztelni és becsülni önmagát, s hogy nem ítéli pusztulásra az eszével, szívével és az erejével létrehozott, megalkotott sok-sok értéket és szépséget. Az ott töltött napok alatt a következő gondolat fogalmazódott és erősödött fel bennem: Tiszteletet a könyvnek, tiszteletet az olvasni szerető embernek! LOVICSEK BÉLA A szerző felvételei 4
